2019. augusztus 15., csütörtök

Devizaholokauszt – Búcsú a barátoktól?!


Nehéz kötelességemnek érzem, hogy megosszam ezt a szomorú és eléggé kritikus írást. Arról, hogy mit élek át, és miért tartok/tartunk itt. Nem a nyilvánosságnak szántam, de végül úgy döntöttem, bevállalom az esendőségemet, a kritikusságomat, az elkeseredésemet, az esetleges támadásokat. Mert kell ezekről beszélni, hogy az össznépi agymosásban, média hazugságáradat közepette lássák, észrevegyék(!) az emberek, mi történik másokkal. Mert kell, hogy valaki ki merje mondani, még ha mások ezt nem biztos, hogy szeretnék hallani. Mert néha vállalni kell a kockázatot. Mert nem lehet mindig úgy tenni, mintha minden rendben lenne pusztán a konfliktusok kerülése kedvéért. Mert ha nem változtatunk, akkor az a világrend, ami most a katasztrófa felé vezet, a korrupt, hazaáruló kormányok, a természet, ami visszavág az évezredes mostoha bánásmód ellen, a betegségek, amelyeket őrült életmódunk okoz, cseppet sem fognak kímélni minket. Cseppet sem fogja ezeket az "erőket" érdekelni a mi érzékeny testünk-lelkünk.
Eszembe jutott a mi híres versünk, amit anno minden nemzeti ünnepen elszavaltunk. Vajon Orbán elő meri még venni, vagy arcul köpné magát? (Na ilyet nem tenne, annál már betegebb lélek.)
Szózat… (Odatettem az írás végére). Soha nem volt időszerűbb… Azok az írók, költők is kimondták. Nem féltek attól, hogy majd nem fogják szeretni őket ezért. Tették a dolgukat, amire belső késztetést éreztek.

És most jöjjön a történet.

„Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak;
ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének;
ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak;
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak
és ideje a békességnek.”
(A prédikátor Salamon könyve)

Lassan 3 hónapja rágnak belülről ezek a gondolatok, mint valami láthatatlan féreg. Hihetetlen, hogy azóta majdnem eltelt egy egész nyár… Életem egyik legpocsékabb nyara. Májusban „vetettem papírra” ennek az írásnak az első változatát, amit azután mégis a „fiókba süllyesztettem”. Tettem ezt azért, mert a barátom-terapeutám, akihez egy éve jártam, hogy segítsen az elmúlt év nehézségeit átvészelnem, azt javasolta, talán nem kéne. És mivel akkortájt ő volt az egyetlen, aki megkeresett, hogy mi van velem (nem, mint terapeuta, hanem mint aggódó barát jött hozzám azonnal „ingyen és bérmentve”, mert látta, hogy itt gyorssegélyre van szükség), hát hallgattam a szavára. Annak ellenére, hogy igaza volt az ő meglátásaiban, mégis lehet, hogy már túl lennék ezen a fájó dolgon. Mert ez még sokkal rosszabb, mint amit az otthonom elvesztése miatt érzek.
Életem egyik legszomorúbb írása, legszívesebben nem mondanám el senkinek… Elmondom hát mindenkinek…

Nehéz időket élek. Viszik az otthonomat. 15 évnyi munkám eredményét. Sőt, nemcsak az otthonomat, hanem a megélhetési forrásomat is. Egy tollvonással radírozzák le azt az életet, amiért az elmúlt tíz évben dolgoztam.
Mindezt azért, mert anno hoztam egy döntést. Egy olyan döntést, ami akkor elég jónak látszott…
Válás után egyedül éltem Érden. A fiam akkor 7 éves volt. Belefáradtam a napi ingázásba, és amúgy is eljött az ideje a váltásnak. Lezártam egy életszakaszt. A rozoga kis házam ára nem volt elég egy normális lakásra Pesten. Így a hiányzó pénzt hitelből fedeztem. Egy 41(!) m2-es lakásra. Persze mehettem volna albérletbe is. De ki az, aki havonta a semmibe fektetné a fizetését?! A hitelre vett lakás legalább egyszer majd az enyém lesz. Hiszen én már visszafizettem önerőből egy hitelt. Miért ne menne újra? Így okoskodtam. Mivel szégyenletesen alacsony volt az orvosi fizetésem, kérdezés nélkül a devizahitelt tolták elém... Nem is folytatom a történetet. Eladott a saját kormányom a bankoknak kilóra. Majd úgy „megmentett”, hogy attól koldulok… (Más kérdés, hogy valójában kit is mentett meg. Saját magát a börtöntől. Ó, mi is lenne velünk, ha a felelősök nyernék el méltó büntetésüket az áldozatok helyett! Tán üres lenne a Parlament? És dugig a börtönök? Kevesebb lenne a hajléktalan? És több a férőhely a temetőben?)

Viszik az otthonomat. Vagyis még nem egészen. Még választhatok, hogy megválok tőle magam. Önként és dalolva. Benyelem a tisztességtelenül és jogtalanul felszámolt sok-sok millió forintot, sőt még a jövőre nézve is lemondok arról a lehetőségemről, hogy jogilag érvényesítsem az igazamat. Megint csak önként és dalolva. Ó, micsoda szabadság, hogy választhatok! Két rossz közül a kevésbé rosszat. Mert ha nem adom el magam a lakást, akkor kilakoltatnak, elárverezik, potom áron juttatják a lakásmaffia kezére. És akkor szinte semmim sem marad, amiből újra kezdhetem. Különben is, hová is mehetnék ebben a hazaáruló Orbánisztánban? A bíróságra semmiképpen. Hiszen ott már jogszolgáltatás sincsen, nemhogy igazságszolgáltatás. Még a végén a kártérítés helyett a kiadós perköltséget is rám vernék… Ahogy azt számos sorstárssal megtették. Ó, igazán lehet még ezt a helyzetet fokozni!

Egész életemben azért tanultam és dolgoztam, hogy jó dolgokat csináljak. Olyasmit, amiben szívvel-lélekkel hiszek, és ami nemcsak nekem okoz örömet, de másoknak is jó és hasznos. (Egy „számomra megfelelő célért” munkálkodtam, hogy utaljak egy régi blogbejegyzésemre -> https://szupervalyog.blogspot.com/2012/02/szivarvany-falu-avagy-szamodra.html.) Sajnos nem azt néztem, hogy a munkámért mennyi pénzt kapok, vagy hogy hol kapok érte többet. (Hiszen kimehettem volna külföldre többmilliós orvosi fizetésért, és most bőven meglenne mindenem...) Így aztán hogyan is vettem volna lakást a saját pénzemből?! Vagy ahogy szegény, megboldogult apám mondogatta volt: „Miért nem gyűjtöttél lakásra, lányom?” (Miből és meddig? Pedig apám matekos volt. Vajon kiszámolta, hogy a fizetésemből hány éves koromra jött volna össze a lakás ára? De különben is, hogyan gyűjtögettem volna, ha addig albérletet fizetek? Jól ki van találva ez a rendszer. Adósrabszolgaságra…)
Nem tudom, a mai fejemmel másként csinálnám-e. Nem tudom, képes lennék-e hinni az ellenkezőjében, mint amiben hiszek. Reménytelenül idealista vagyok. De inkább legyek szegény, mint konformista, sőt mi több opportunista.
Olyan megalázó és szomorú ez a helyzet. Már-már tragikomikusan megalázó. Ahogy a népszerű humoristapáros (Aradi-Varga) mondja: „Ej! Felfordult ez a világ. Há’ fölül van az alja!” És ez a fajta erkölcsi válság az igazi gyökere a világ bajainak…

De ami még ennél is jobban fáj, és amiért valójában „tollat” ragadtam, az annak megtapasztalása, ahogy a közvetlen környezetem (barátaim, családtagjaim, ismerőseim…) hozzáállnak a helyzethez.
A legempatikusabbak legalább sajnálkoznak. De az élet megy tovább. Az Ő életük legalábbis. Talán, nem is gondolnak bele, hogy mi történik a másikkal. Hogy milyen nagyságrendű dolog történik a másikkal! Talán egyszerű védekezési reflex. Érzelmi elhatárolódás. "Az ő döntése, az ő élete, neki kell helyrehozni…" De erre még visszatérek.
Ami még rosszabb, amikor jönnek a bölcs meglátások: „Hiszen nem szorítottak puskát a fejedhez, hogy hitelt vegyél fel!” Na, ezt nem kommentálnám bővebben, az imént ui. már kifejtettem, hogy milyen kényszerű okoskodás viszi rá mégis erre az embereket. Sok-sok embert. Az meg pláne nagyon messzire vezetne, ha fejtegetni kezdeném, hogy egyáltalán hogyan lehet az, hogy egy orvosnak – vagy bármely más tisztes munkát végző, vagy egyáltalán bármely erre a Földre született embernek – ne legyen alapból hajléka?! A másik: „Hiszen ezt tudni lehetett előre! Épeszű ember nem vesz fel hitelt, pláne nem devizahitelt.” Valóban tudni lehetett, hogy miféle tudatos átverés ez a devizát sosem látott devizahitel?! Mikor még olyanok is felvették, akik értettek a pénzügyekhez (pl. a bankok saját dolgozói, önkormányzatok)?! Szándékolt, tömeges eladósítás ment a háttérben, miközben kormány és a zsebükben lévő média megnyugtatta a népeket, hogy nem kell félni a devizahiteltől. És amikor figyelmeztetést kaptak az illetékesek a jobb érzésű gazdagsági szakértőktől, hogy nagy baj lesz ebből, akkor az azonnali kármentés helyett megkettőzött erővel tolták ki a hiteleket a lakosság nyakába. Ezt nevezik előre megfontolt, aljas szándékkal, bűnszövetkezetben elkövetett, nagy tömeget érintő, és igen nagyfokú kárt okozó bűncselekménynek, ami a sértettek teljes ellehetetlenítéséhez, súlyos egészségkárosodásához, életminőség romlásához, és számtalan esetben a halálához vezetett. És nem a külföld, nem a migránsok, a mit tudom én milyen magyarok ellenségei tették ezt, hanem a saját honfitársaink, sőt, a saját választott és fizetett vezetőink. A hazaárulás és népirtás szó talán megfelelő lesz… Nevezhetném devizaholokausztnak is. (Holokauszt?! Nem túlzás ez egy kicsit? – hördülhettek fel. Nos, Magyarországon vagyunk. Az otthon itt sokak számára az egyetlen vagyon. Annak elvesztése, sőt, sokak esetében még ezen túl is további, hosszú évekre szóló eladósítás nálunk egyenlő az egzisztenciális tönkretétellel… Egyébként ha visszanyúlunk a szó eredeti jelentéséhez: teljes megsemmisítés. Mi ez a hitel, ha nem tömegeket érintő, előre eltervezett, módszeres kifosztás, a jelzálogon túli követeléssel egy életre szóló ellehetetlenítés, amely végül testi-lelki megnyomorodáshoz, halálhoz vezet?) Valóban tudni lehetett, hogy ezt fogják tenni a néppel? Valóban számított erre a XXI. század európai demokráciájában az ember lánya/fia?!
Közvetlen családtagtól azt is megkaptam, hogy miért nem fizettem ki az örökségemből a hitelt. Hát azért nem, mert az a pénz – írd és mond apám kettőnkre hagyott öröksége, azaz a teljes vagyonának a rám eső fele!!! – még a harmadát sem fedezte volna annak az irreálisan felduzzasztott összegnek, amit a bank tőlem jogtalanul követel! (Remélem, ezzel érzékeltettem valamelyest a családok kifosztásának az arányait.) Nem akartam azt a pénzt is nyom nélkül beletölteni egy mindent elnyelő kisgömböc gyomrába! Ha megteszem, akkor volt nincs örökség, és akkor is kifizethetetlen nagyságrendű összeggel tartoznék még, és ugyanúgy a végrehajtás szélén állnék! (Inkább költöttem arra, amivel előre menekülök… De ez megint egy másik történet.)
Aztán „baráti” és ismerősi körömben akad olyan is, akivel beszélgettünk arról, hogy ugyan már, mit is művel ez a "jókeresztény, család- és országmegmentő kormány”, akinek kerek perec elmondtam, hogy a többi disznóságon felül, amit csinálnak, engem személy szerint éppen tudatosan kifosztanak. Ugyan mi hatna, ha az nem, amikor egy barát közvetlenül is érintett? Mi lehetne hitelesebb és közelebb álló példa? És ezek a „barátok” mégis felmentették a kormányt és továbbra is rájuk szavaztak! Mit mondhatnék erre?! Mit kezdjek ezekkel az emberekkel? Elfogadni a más véleményt lehet. Megpróbálni megérteni, hogy miért tesznek úgy, ahogy, azt is. Nem vagyok vallásos (ami az egyházakat illeti), de Jézus szavai illenek ide: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. Persze vannak, akik nagyon is tudják... Mit kezdjek ezekkel az emberekkel, akiket ezek után már nem tudok becsülni, pláne nem szeretni? Nem tartok ott, ahol Jézus. Sajnos. Persze, ha ott tartanánk, mindez nem így történne a világban, és most nem kellene mindezt leírnom...               
És azokról az ismerősökről mit kéne mondanom, akik tudomásul vették a kifosztásom tényét, aztán mentek tovább, mintha mi sem történt volna?!

Tévedés ne essék, senkit sem akarok hibáztatni! Hiszen magam sem tudom, hogyan viselkednék, mit tennék, ha valamelyik barátommal ilyesmit művelnének. Lehet, hogy az átlagnál többet foglalkozom a közélettel, az utcán vagyok, ha ott kell lenni, nemcsak devizás, de minden igazságtalan és törvénytelen ügyben. „Kampányolok” minden felületen, ahol csak lehet, hogy ébredjenek az emberek. És bármivel is foglalkoztam/foglalkozom, a munkám is mindig a változás elősegítéséről szól. De ezen felül mit tennék egy ilyen konkrét esetben, mint az én kifosztásom, kilakoltatásom? Nem tudom.
Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon meddig megy el Orbán. Az biztos, hogy változott a világ. Ma már sokkal kifinomultabb eszközökkel lehet rabigába dönteni egy társadalmat. Szoft-diktatúra. Nem kell hozzá erőszak. Nem feltétlenül kell. Bár, ha végignézünk egy kilakoltatást, ott nagyon durva dolgok történnek. Asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel… Vajon, van még egy rétege az országnak, akit ilyen brutálisan maga alá gyűrt Orbán gépezete, az ellenzék asszisztálásával vagy látszat tiltakozásával (még mielőtt bárki megakadna a pártpolitikánál, amiben, mint oly sokszor kifejtettem, nem hiszek), mint a „devizásokat”? Tudom, vannak még meggyötört, vagy pontosabban magára hagyott rétegek. Ami engem a devizás történetben elképeszt, az a történet szándékossága, jól megtervezett volta. Persze itt nagyot lehet(ett) rabolni. A szegényektől pedig nincs mit elvenni. Sajnos. Őket elég ott hagyni a gödörben, ahol vannak. Elég hozzá semmit sem tenni értük.
Eljátszottam a gondolattal, hogyha én most nem adom meg magam, és elmegyek a harcban a végsőkig, mi történne. Engem is kilakoltatnak, meghurcolnak fizikailag is, és azt hiszem, ugyanúgy ott állnék egyedül, esetleg néhány harcos devizás sorstárssal. Többek között ezért is adtam fel a harcot. Mert már most is, a még „könnyű és vértelen” szakaszban is egyedül vagyok. Devizás barátom irányított egy szakemberhez, hogy segítsen egyezkedni a behajtóval. Ő zúdította a nyakamba tavasz elején, hogy nem sok esélyem van, nem fognak engedni a követelésből. Én akkor még azt hittem, van alkulehetőség. Ott ültem az irodájában, és elszakadt a húr. Csak néztem magam elé, és elbőgtem magam. Akkor nagyon vigasztalni kezdett, hogy hagyjuk, ő segít, amennyire csak tud, fizetnem sem kell. „És tudja, miért teszem ezt? – mondta – Mert itt ül egyedül a kanapén, és nincs Ön mellett senki.”. Hát ez olyan volt, mint amikor a vígan bicikliző kígyóra rászól a róka, hogy hé, hát nincs is lábad. Jé, a fenébe, tényleg! És puff. Valóban, soha életemben nem éreztem magam ilyen magányosnak és tehetetlenül elkeseredettnek. És ez így megy hónapok óta. Végül ő sem tudott segíteni, mentem tovább, egyre kevesebb reménnyel és lelkierővel. Mostanra majdnem elfogyott… de csak majdnem… Mert már látom az alagút végét, már újra vannak terveim, de ezt a levelet most meg kell írnom, mert addig nem tudok továbblépni.

Valahol belül valami megszakadt… Mert tisztelet a kivételnek, az ismerőseim nagy része többé-kevésbé ugyanúgy éli a mindennapi életét, mintha mi sem történne ebben az országban. Sőt, mintha nem ülnék egyébként mindnyájan együtt egy ezer sebből vérző, közös Földűrhajóban, ami vészes sebességgel tér le a pályájáról, és zuhan a pusztulásba.
Mit kéne tennem, hogy felfogják, hogy ma engem lakoltatnak ki, és holnap ők is sorra kerülhetnek?! És ha mindenkit hagynak veszni maguk körül, akkor végül nem lesz senki, aki majd mellettük áll a bajban? Mert bárki sorra kerülhet, ne legyenek illúziói. Tudom, sokan azt gondolják, velük ilyesmi nem történhet meg… Ők rendes, törvénytisztelő, felelős, megfontolt, előrelátó… stb. stb. emberek, akik sosem kerülnének ilyen helyzetbe, mint a „magamfajták”. Igen, éppen ezen (általában, de korántsem mindig!) pozitív tulajdonságaik miatt vannak ők most jobb helyzetben. Mert ők „normális” életet élnek… Az én dilemmám viszont éppen az, hogy normális dolognak tekinthető-e, ha a Titanicról a vízbe potyognak az emberek, vagy lökik őket szándékosan, sőt maga a Titanic is süllyed, és ők továbbra is a szalonban ülve boroznak és beszélgetnek. De ne legyek szigorú, mondjuk, nem szórakoznak jól, csak teszik a dolgukat, pl. felszolgálják az ételt az utasoknak. De kérdem én, életszerű viselkedés egy süllyedő hajón tenni a megszokott dolgunkat? Még ha ez a világ legnormálisabb, legpozitívabb teendője is, ami egyébként a dolgunk?! Nem tudom, érthető-e mire gondolok… És különben is messzire kanyarodtam…   


A megmérettetésről akartam írni. Még egyszer hangsúlyozom, nem a személyes hibáztatás, pláne nem a számonkérés a lényeg. Pláne nem, ha konkrét barátokra gondolok. Hiszen, ha mélyen magamba nézek, biztos én sem voltam mindig elég jó barát. Sajnálom, ha így van. Azért azt hiszem, igyekeztem segíteni, ha valaki bajban volt a környezetemben, legalább lelkileg, de lehet, hogy én sem tettem eleget. Valójában nem is a barátság itt a lényeg. Csak azt latolgatom itt magamban, hogy meddig tart az egészséges távolságtartás… Egyik legszörnyűbb filmélményem jut az eszembe. A napfény íze. Amikor az olimpiai bajnok vívót kivégzik a táborban. És mindezt végignézi egy vagy százfős tömeg. Három(!) ember kínozza és akasztja fel végül azt az embert, és mindezt nézik. 100 a 3-mal szemben, és egy sem lép közbe! Ezt én nem tudom felfogni. Visszatérve a devizás holokausztra. Hol a határa az egészséges távolságtartásnak? Hol válik közönnyé? És hol gyávasággá? Mi veri ki a biztosítékot, hogy megmozduljon az ember, ahelyett hogy tehetetlenül végignézi, amíg a másikat „megkínozzák”? Nem tudom, én mikor lépnék egy ilyen helyzetben. Mit lépnék, ha egy „idegent” kínoznának? És mit, ha a barátomat, családtagomat bántanák? Közbelépnék? Remélem, igen. Valahogyan, valamilyen formában… Nagyon remélem, hogy igen. Vagy elfordítanám a fejem, ahogy a hajléktalanokkal tesszük? Vagy azzal menteném magamat, hogy az ő harca? Ő tehet róla, hogy odakerült?
Kérdések. Nem tudom a válaszokat. Azt hiszem, nem mérettettünk meg még igazán. Embert próbáló időket élnünk, és a „nemzetközi helyzet fokozódik”. És elkerülhetetlenül egyre inkább megmérettetünk…

Sokáig tanakodtam, megírjam-e ezt a levelet.
Az énem egyik fele azt javasolta, amit a terapeuta barátom. Ne tegyem, nem tudhatom, mi van a háttérben. Ez igaz. De azt is tudom, hogy én anno azt tanultam a szakmámban, hogy ne várjuk el másoktól, hogy gondolatolvasók legyenek, hogy kitalálják, mi van a másik fejében. Hát én így is tettem. Elmondtam. A közvetlen környezetben mindenki tudta, mi történik velem. Mégis tavasz óta síri csend és hullaszag.
Az énem másik fele pedig fellázadt. Most úgy kéne tennem, mintha minden rendben lenne?! Mikor rohadtul nincsen?! Mikor úgy húznak le ezek az erők és a velük járó negatív érzelmek, mint az örvény?! Ez is az őszintétlenség egyik fajtája. Gyávaság, ha nem mutatom meg magam, a magam sérült, megbántott, dühös mivoltában. Ne tegyem, mert majd nem fognak szeretni? Mert további támadások érnek, ha kiteszem magam? (Értek is.) De komolyan, lehetek esetleg ennél még magányosabb?! (Bizonyára. Mindig van még rosszabb. De ahogy kedvenc unokahúgomtól tanultam: „Leszarom!”. Ahol most vagyok, ott leszarom.) Nem az a lényeg, hogy igazam van-e, hogy jogos-e, amit érzek. Ezt érzem és kész. Nem akarok színjátékot folytatni. Ha ezt kell tennem a barátok előtt, akkor az már úgyis baj.
És néha éppen a haragra van szükség. Hogy az ember fel tudjon kelni. Hogy meg tudja rázni magát, vagy éppen a másikat: Tisztában vagy vele, mit csinálsz?! Vagy mit nem?! És hogy oda tudjon csapni, ha kell. Mert van úgy, hogy harcolni kell, és nem menekülni. Nem lehet mindig csak menekülni! Mert lassan nem lesz hová. Egyetlen Földűrhajónk van!

„Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.”

Valami valahol belül megpattant… Most „csak” a vagyonom felét viszik, „csak” az otthonomat. De elveszítettem valami még fontosabbat: a bizalmamat, hogy számíthatok-e igazán bárkire/bármire a bajban. Félek, hogy súlyosabb esetben is egyedül lennék… Olyan egyedül, ahogy most érzem magam. Nem akarok hálátlannak tűnni. Akik legalább gondolatban valamelyest velem vannak, azoknak is hálás vagyok. Csak olyan nehéz. A mélyponton kitettem egy írást a Facebookra ezzel kapcsolatban. Talán nem kellett volna. De kaptam némi biztatást, és már azért is megérte. Bár nem azoktól, akikre számítottam. Többnyire nem. Meglepetések értek. Aztán levettem ezt az írást, mert mégsem voltam felkészülve a váratlan támadásra. Most újra próbálkozom. Mert a gyávaság nem vált be. Persze hogy nem.

Nem tudom, mit is mondhatnék még. Azt is tudom, hogy konkrétan talán nem is tudnának segíteni. Hacsak abban nem, hogy mindenki feláll, és azt mondja: „Eddig és ne tovább!… És együtt elsöpörnénk ezt a rendszert. De ilyen forradalomban nem reménykedek. Még nem fáj eléggé, még egészen jól megy az embereknek. Így hát konkrétan segíteni talán nem is tudnának. Ezért is nem kerestem meg senkit. (No meg azért sem, mert nem éreztem lelkierőt hozzá, hogy belerondítsak a napsütéses nyarukba). Egyébként is, mit is kértem volna? Hogy ugyan már, hívjatok fel néha, írjatok rám, hogy mi van velem? Kell ilyet kérni? Annyira gáz…
Nem is tudom, szeretném-e, ha kapnék válaszokat. Legjobb lenne az egészet elfelejteni, és továbblépni, vissza sem nézni. Kiírtam magamból. Egy újabb nehezéket letettem.
The show must go on…


Vörösmarty Mihály: Szózat

Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsõd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erõ
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.

Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.



HITELES TÖRTÉNETEK – SZUPERBLOG ÚJRATÖLTVE

Hosszú csend után visszatértem. Mert újra szólnom, írnom kell. Mert olyan időket élek, élünk. 

Kicsit visszanéztem, újra gondoltam a régi bejegyzéseimet, és most új fejezettel indítok. A blogom első bejegyzéseit pár éve naplóregény formájába is öntöttem. Ez volt az első időszak, amióta rendszeren naplót írok. A felfelé ívelő, reményekkel, nagyszabású tervekkel teli időszak. 2012 év végéig. Bár a problémák jelei sajnos hamar megmutatkoztak...
Ennek az első fejezetnek a címe a könyvem után: 

I. KACSKARINGÓK… A SZABADSÁG FELÉ VEZETŐ ÚTON

Azután még inkább változó, útkereső idők jöttek, amelyekről kevés rendszerességgel, és szerteágazó témákban írtam. Ezt a szakaszt egyelőre – jobb híján – 

II. IDŐZÍTETT BOMBÁK névre kereszteltem.

Az elmúlt években aztán rájöttem, hogy az írás számomra egyre inkább központi szerepet kap, és ez az a terület, amiben igazán ki tudok teljesedni, és ez az, amiben talán a legtöbbet tehetek azért, amin mindig is munkálkodtam, azaz a változásért. Ennek részeként újra indítom a blogom, mégpedig egy új életszakasszal és fejezettel, a 

III. HITELES TÖRTÉNETEK-kel.

Hogy miért e cím?
A következő bejegyzésekből kiderül.

A következő bejegyzésekből kiderül. Addig is, előzmények gyanánt: https://szupervalyog.blogspot.com/2014/11/hiteles-gondolatok-azaz-miert-is-kozugy.html

Azon is tanakodtam, hogy új blogot indítok, vagy ezt blogot átnevezem, mert ez már régen nem a szupervályogról szól. De gondoltam, mégiscsak egyszerűbb ezt folytatni, és egyébként is itt rajzolódik ki a történet folyamatában.
Így hát maradt a hely és a cím. Végül is remélem, egyszer ez egy valóban szuper és boldog történet lesz.
 

2018. december 19., szerda

Kelet-nyugat, jobb és bal…

Régen jártam itt a blogom környékén, de a jelen politikai események arra ösztönöztek, hogy „tollat ragadjak”. Nem mondom, hogy nehezemre esett, már úgyis hiányzott az írás :-).

Na szóval, szépen belemerültünk itt ebbe az osztálymicsodába, és zajlik a politikai élet. Végre!

(Politika=közélet. Ezt azok kedvéért hangsúlyozom, akik itt rögtön be is csuknák az oldalt, „Én nem politizálok!” felkiáltással. Dehogynem politizálsz! (Már bocsánat a tegeződésért.) Ha így állsz hozzá, azzal passzív politikát folytatsz, azaz másokra bízod, hogy döntsenek az életedet komolyan befolyásoló dolgokról. Hm…Te tudod. De az már bajosabb, hogyha az aktuális választott (pontosabban szólva magukat megválasztó) vezetőink éppen orbitálisan pofátlan politikát folytatnak, és elb…altázzák az életünket és a gyerekeink jövőjét, a nempolitizálók pedig rájuk hagyják. Hát az… ne szólj szám… vétkesek között cinkos… Bocsi, ha ennyire szigorúan vélekedek erről, de attól még ez bizony felelősség. Zárójel bezárva.)


Egyik friss élményem indította el bennem a következő gondolatokat:

Egy vélhetőleg „hardcore jobboldali” Facebook ismerősöm (igaz, gőzöm sincs, hogyan vált azzá, mármint ismerősömmé, pláne hogy igen bátor módon álnéven firtatja mások politikai nézeteit) a minap engem hardcore baloldalinak titulált***, és csak nem hagyott nekem nyugtot, hogy mit gondolok a 2006-os eseményekről a mostani történések tükrében. A következő választ írtam neki:
"Tartok tőle, hogy nem fog tetszeni a válaszom: "Nem érdekel a téma" (Gyalog galopp). Nem szeretném az értékes időmet és energiámat arra fordítani, hogy melyik párt(oldal) csinálja rosszabbul. Egyetlen dolog érdekel: hogy MI hogyan csináljuk jobban, pártoktól függetlenül."

„Segítség, elnyomnak!” https://coub.com/view/9pyu

Gondoltam, megosztom ezt a véleményemet a Facebookon is, hogy az értelmetlen pártvitákba és a másokra mutogatásba merülő honfitársaimat leszereljem.

***Nem szívesen tolok másokat ilyen-olyan kategóriákba. Csak a vicc kedvéért írtam az ismeretlen ismerősömet jobboldalinak, annyira mulattatott, hogy hardcore baloldalinak nevezett. Hogyan is jön ahhoz, hogy eldöntse, miben hiszek?! Mindenesetre többször hangsúlyoztam már, hogy nem hiszek sem a jobb, sem a baloldalban, és amúgy magában a pártpolitikában sem. Szerintem nem túl bölcs dolog a jobb kontra bal, kelet kontra nyugat, spiritualitás kontra tudomány jellegű megosztott/megosztó gondolkodás. (Sosem értettem például, hogy miért kell nekünk letennünk a nagy esküt, hogy a térképen tőlünk keletre avagy nyugatra lakók táborába tartozunk. Mindkét égtáj felé vannak olyan értékek, amelyek nagyon is követendők, és olyan dolgok, amelyek nagyon nem. Különben is ott van még az észak és a dél :-)!)
(Eszembe jutott egy vicces Facebook csoport, akik magukat „Banánt a száránál felbontók” csoportjának nevezték magukat (vagy valami ilyesmi). A harcos csoport több pontból álló kiáltványában szögezte le, hogy tagjai miért is határolódnak el azon balga… honfitársaiktól, akik a banánt a másik feléről kezdik meghámozni… Nagyon fején találták a szöget, mindezt humorba ágyazva, ami külön érdem.)


Visszatérve az oldalakra: Ahogy nem szeretném, ha kioperálnák a jobb agyféltekémet, mert én a balra esküszöm, úgy azt sem szeretném, ha a nyugat és a kelet értékeit versenyeztetnénk, sőt azt sem, ha a szellem legyőzné az anyagot, a férfi a nőt, vagy fordítva. Csakhogy az emberek (többnyire) nem tudnak mit kezdeni a magamfajta „középutasokkal”. Ezt hamar megtapasztalhatja az, aki megpróbálja kibékíteni a két felet: Bizony egykettőre átpenderítik a másik oldalra, attól függően, hogy éppen melyik oldal harcos hívével próbál eszmét cserélni.
Szóval jelen politikai helyzetben simán megkaphatom egyidejűleg a hardcore jobbos és balos jelzőt. Hogy miért is kaptam meg mégis inkább a balt? Ennek az az egyszerű oka, hogy jelenleg a jobb oldal van uralmon, és most éppen ők cseszik el az életünket, ezért ellenük emeltem szót. Ez természetesen semmit nem von le a másik oldal, azaz az ellenzék „érdemeiből”.

Fent bemutatott polarizáció jelen korunk egyik rákfenéje. Felüti a fejét az élet összes területén, vallástól, gender témától kezdve az élet egyszerűbb kérdésköréig, lásd húsevők kontra vegák, banánt száránál bontók kontra... Nézz csak körül alaposabban… Ha egyszer észreveszed, hamar rááll majd a szemed, és remélem, igyekszel visszabillenteni a dolgot az egyensúlyi helyzetébe. Mert mondanom sem kell, hogy a polarizáció elharapózásának súlyos következményei vannak: ellenségeskedés, gyűlölködés, sőt gyilkolás és háború a „szent” meggyőződések nevében.  

Aki szeretné jobban megérteni a polarizáció jelenségét, érdemes elolvasnia James Redfield Mennyei prófécia sorozatának a negyedik kötetét (Tizenkettedik felismerés). Nagyon szemléletesen mutatja be a regényben ezt a jelenséget.