2017. február 28., kedd

Visszatérés

Kedves Olvasók!

Nem tűntem el, csak némileg átalakultam :-).
Miközben persze építettem a dolgokat kívül és belül...
Ami pedig az írást illeti, a napló- és blogírást most kicsit szüneteltettem, ámde helyette valóra váltottam egy régóta dédelgetett álmomat: regényt írtam.
Igazit :-)! Azaz egy regényorozatot, aminek az első könyve - reményeim szerint - hamarosan megjelenik.
Szóval ezzel (és még sok minden mással) telt az elmúlt időszak.

Hamarosan híradással leszek, addig is mindenkinek napsimogató, rügyfakasztó tavaszt kívánok!

Mónika

2015. március 2., hétfő

Tabukat döngetek… újra, újra meg újra



„A keselyű róka, a róka szöcske, a szöcske nyúl, a nyúl lány, a lány fű.
Mindnyájan együtt alkotjuk ennek a helynek az életét, egymástól megkülönböztethetetlenül összekeveredve, a tűz áramlásában, és a tűz isten –
nem Isten nagy I-vel, hanem inkább a kis i-vel írt istenek egyike.
Nem a világegyetem megteremtője, hanem ennek a helynek az éltetője.”
(Daniel Quinn: B története)


Érdekes. Az alábbi naplófeljegyzést 2014 utolsó napjaiban írtam. Talán amolyan év végi „adjunk számot viselt dolgainkról az év lezárása előtt” jellegű lelkiállapot ihletett ezekre a gondolatokra, no meg Daniel Quinn B története. Aztán elsodortak az események, teendők… és félretettem ezt az írást… Egészen a mai napig, amikor két bejegyzés is szembejött velem a Facebookon egy alternatív temetkezési eljárásról: a tojáskoporsóról. Az olaszok találták ki, de Both Gábor (Emberiség.hu) barátunktól azt is megtudtuk, hogy eredete a régmúltba nyúlik vissza. Többek között erről is ír a Vlagyimir Megre Anasztázia könyvei alapján írt kötetében, melynek az Útmutató az Élethez a Föld nevű bolygón címet adta. (Mindez azért is vicces egybeesés, mert pont most beszéltük meg Gáborral, hogy mi is forgalmazni fogjuk a könyvét, és alig várom én is, hogy elolvassam.)

Természetes koporsók...
... és a szent erdő.

Az eredeti naplófeljegyzés: 2014. december 28.

Érdekes… Előbb jutott eszembe az alább elmesélt, első hallásra bizarrnak tűnő gondolatmenet, mint ahogy a könyvben ehhez a részhez értem volna. Ehhez a részhez, amely olyan gyönyörűen írja le az élet körforgását, minden élő és élettelen összetartozását. Aki elolvassa a B által leírt látomást, és átérzi az üzenetét, egyáltalán nem fogja bizarrnak találni a gondolataimat. Sőt, felemelőnek, lelkesítőnek fogja tartani. Olyasminek, amitől jólesően és kiáradóan megborzong az ember, és ujjongva mondja magának:
Igen, nem félek többé az ismeretlentől, nem félek többé haláltól!
Hiszen nincs halál, csak örök körforgás és átalakulás. Amikor meghalunk, nem szűnünk meg létezni, csupán átadjuk a természettől kölcsönkapott éltető elemeinket valaki másnak…”

Érdekes… hogy éppen ezek a gondolatok jutottak eszembe. Egyáltalán nem tervezek a közeljövőben meghalni. Sőt, még hosszú ideig szeretném használni az anyatermészettől kölcsönkapott anyagot és energiát. De kétségtelenül alázattal tölt el ez a gondolat, és arra ösztönöz, hogy amíg ebben a testben és ezzel a személyiséggel élek, ne fecséreljem hiábavalóságokra és önzésre ezt az életet, amit ajándékba kaptam.


      Szóval egyszer csak elkezdtem morfondírozni az emberek temetkezési szokásain. Mint minden élőlényt, minket is a természet táplál és lát el energiával. Belélegezzük az oxigént, amit a zöld növények termelnek. Sőt, meg is esszük ezeket a növényeket, és megesszük azokat az állatokat is, amelyeket szintén ezek a növények táplálnak. Sőt… mivel hihetetlen mértékben benépesítettük ezt a bolygót, mindent megeszünk. A mi „civilizált kultúránk” szinte bekebelezte már az egész Földet. Az egész bolygót egyetlen hatalmas élelmiszergyárrá alakította, amelynek az a feladata, hogy minket, embereket tápláljon (no és a haszonállatainkat, természetesen azért, hogy idővel őket is megegyük). A mi civilizált kultúránk ősei feltalálták a totalitárius mezőgazdaságot. (Ezt a fogalmat Daniel Quinn Izmael c. könyvében olvastam először, l. később, ill. a szöveg végén. Mellesleg nem az első és utolsó olyan emberi lelemény, amely csapást mér az élővilágra, és saját magunkra is, de ebbe most ne menjünk bele.) A totalitárius mezőgazdaság az élelmiszergyárunk alapüzeme. Segítésével értük el ezt a hatalmas „sikert”, hogy ilyen számosan lettünk. A természet törvényeivel összhangban élő növények és állatok nemcsak egymást táplálják, de amikor elpusztulnak, a testüket felépítő anyagok visszakerülnek a körforgásba. Lebomlanak. Ettől a folyamattól olyan gazdag például egy háborítatlan erdő talaja, és buja a talajon fejlődő élővilága. Semmi sem vész kárba, csak átalakul, minden mindennel összefügg. A civilizált ember étvágya azonban határtalan. Minden elvesz, és semmit sem ad vissza…
Eddig persze nem volt nagy újdonság, amit leírtam. Minden kisiskolás tudja. De szülők és tanítók együttes erővel küldenének máglyára, ha meg merném kérdezni ezeket a jól tájékoz(tat)ott kisiskolásokat, hogy mit gondolnak a saját helyükről ebben a körforgásban. Mit gondolnak, az emberre vajon vonatkoznak-e ezek a törvényszerűségek? Mi történik az emberrel, amikor meghal? Visszakerül a földbe, hogy lebomoljon, és más élőlényeket tápláljon a teste, és ezzel visszaadja a kölcsönt? „Igen, hát persze!” – vágná rá egy pár éves gyermek. „Ó, nem dehogy! No, de ilyet. Micsoda beszéd!” – méltatlankodna a felnőtt. Az ember lelke a mennybe száll, a testét, amely szent és sérthetetlen, pedig gondosan koporsóba zárva (nehogy hozzáférjenek holmi gusztustalan lebontó férgek) szentelt földbe temetjük a temetőben. Nem ám akárhová temetjük, csakis a temetőbe! Nem ám mindenhová, szerteszét, hadd nőjön a sírunkon virág, fa, bokor! Persze, előbb utóbb lebomlik az a koporsó is, de azért hadd várjanak csak azok a randa férgek. A temető is eltűnik pár száz év alatt, ha hagyjuk, és jó esetben virul majd a helyén a természet. Ez még a jobbik eset. Azonban drága a koporsó, és kevés a hely a temetőkben. Az ember pedig oly leleményes. A modern technológiának és persze a piaci viszonyoknak megfelelően ezért megoldjuk a dolgot. Szépen, sterilen, ahogy szoktuk, eltűntetve a nyomokat, és „ezt nektek, férgek!”. Így azután még csak a földbe sem kerül a koporsóba zárt test. Ehelyett elhamvasztjuk. Elégetjük. Így kicsi urnába zárva végképp megóvjuk attól, hogy azok a fránya férgek megsértsék szent porainkat. (Ha azok a fránya férgek megsértődnének, már megszűnt volna az élővilág, és nézhetnénk a kopár bolygót… végül is egész jó úton vagyunk ebben az irányban, nemde?) És az a rengeteg értékes emberi anyag – biomassza – kárba vész! (Gondoljunk bele, hogy amióta ezt a remek technikát alkalmazzuk, hány és hány millió embert hamvasztottunk így el.) Durván hangzik, mi? Bár tartok tőle, hogy nem abban az értelemben, ahogy én gondolom durvának. Én ugyanis azt gondolom durvának, hogy nem adjuk meg a természetnek legalább ezt az alázatot, hogy visszaadjuk, amit kaptunk, hogy más élőlényeknek is jusson belőle. Mellesleg saját magunknak sem jut így, szóval ez is öngól, mint számos egyéb furfangos találmányunk. (Lásd a haldokló, „vegyszerrel lélegeztető gépen tartott” termőföldeket). Persze az ember mindent eltűntet, szemétre dob, elás, a vizekbe ömleszt, vagy éppen eléget, ami az útjában van, ami zavarja a számára üdvös világrendet. Háztartási és vegyi szemetet, lehullott faleveleket, konyhai hulladékot… a saját ürülékét… Na, most már aztán tényleg elég. Fúúj!!!… Mi lenne, ha az összes állat így tenne ez utóbbival például? Beszennyezné az összes élő vizet, és tönkretenné az összes talajt a trágya hiányában.
A mi civilizált kultúránk embere mindent elvesz, és semmit sem ad vissza. Ha nem akarok szigorú lenni, akkor az önzés helyett inkább rövidlátásnak nevezem ezt a hozzáállást. Van elég bajunk anélkül is, hogy ilyesmin jártatnánk a fejünket!” Nemdebár? „Ki a csudát érdekel egyáltalán ez az egész körforgás-maszlag?!” A mai életforma valóban annyira hermetikusan elzár ennek a megtapasztalásától, hogy nem is csoda a teljes vakság és közöny. DE a törvény nem ismerete nem mentesít a betartása és a be nem tartásának következményei alól, ugye? 

Az élet és a halál körforgása

Hát ezek a fura gondolataim támadtak a halál utáni sorsunkkal kapcsolatban. Először nem is kritikaként fogalmazódott meg bennem a dolog, ahogy az előbb leírtam a dolgokat. Csupán valahogy eszembe jutott, hogy mit szeretnék, mi legyen velem a halálom után. És elképzeltem magamat, ahogy odatemetnek a kedvenc dombtetőmre, az almafa alá, ahol néha megpihenek és lenézek az alant elterülő tájra. A lelkem szabadon szárnyalhat, ki tudja hová, és ki tudja, milyen kalandok várnak rá azután, hogy elvált ideiglenes porhüvelyétől. A testem azonban odatartozik abba a földbe, és ott szeretném leróni a hálámat, mert az a föld táplált engem is. Olyan vigasztaló gondolat volt… Kár, hogy azonnal felébredt bennem a kétség, hogy ezt a jelenlegi törvények nem fogják engedni. És olyan dühös lettem, de olyan! Hogy hogyan jön bárki ahhoz, hogy rendelkezzen az életem és a halálom felett? Mert ugye, koporsóról (minek kivágni azokat a fákat, hogy még halálomban is tovább sarcoljam a természetet?), hamvasztásról az én esetemben szó sem lehet. Az ugyanolyan káros dolog, mint lehúzni a szart (bocs, de hát mit finomkodjunk itt) a WC-n, vagy elégetni a lehullott faleveleket, ágakat. Az ürülékkérdést mi már megoldottuk. A területünkön alomszéket használunk. Éppen néhány hete bontottuk ki az első „szarkupacot”, ami két éve érlelődik. Olyan gyönyörű komposzt lett belőle, hogy olyat még nem láttam, finom, porhanyós, földszagú. Aki látja, el sem hiszi, hogy büdös kakából keletkezett. (Végül is a legillatosabb virág is a rothadó földből kel életre, nem igaz? De hát kinek is jutna eszébe ilyen badarságokon gondolkodni. Az olyan gusztustalan…) No, de visszatérve a halál utáni helyzetre, én határozottan kijelentem, hogy a halálom után
 „BIOMASSZA akarok lenni!”
          Bizarr jelmondat, de a lényeget kifejezi nem? Komolyan mondom, ha valaki tudja, mi a módja annak, hogy szabadon rendelkezhessem a saját testemről a halálom után, kérem, szóljon. (Bár jelenleg már semmiről nem rendelkezhetünk szabadon, az életünkről sem, hát még a halálunkról…) De az idő nekünk dolgozik, és „Minél jobban összeszorítják az öklüket a hatalmon lévők, annál többen csúsznak ki az ujjaik közül”. Idéztem Leia hercegnőt a Csillagok háborújából :-).

Érdekes… hogy hogyan is jutottak eszembe ezek a gondolatok. Érdekes, de cseppet sem véletlen. Hiszen nemcsak Daniel Quinn munkásságán formálódik a szemléletem az utóbbi időben. Legalább annyira ide tartozik számos más jeles ember is, azok a gondolkodók (és cselekvők!), akik megváltoztatják illetve változásra serkentik a világot. „Nem új programokkal és a régi szemléletükkel. Hanem új szemlélettel, programok nélkül.” (Bár engem is kétségekkel tölt el, hogy mit is kezdjek magammal ezekben a forrongó időkben, és keresem a kapaszkodókat, mégis sajnálom az igaz(?!) hitükbe és hatalmukba kapaszkodó vallási és pártvezetőket, illetve a híveiket (bármelyik oldalon is álljanak), ahogy próbálják toldozni-foltozni ezt a túlhaladott és hiteltelen rendszert. Gyártják a „jobbnál jobb” programokat, és még mindig azzal ámítják magukat, hogy ez eredményre fog vezetni anélkül, hogy alapvetően ne változtatnának a gondolkodásmódjukon.)
         Országh József vízönellátó rendszere, permakultúra, azaz a természet törvényszerűségeire alapozó, és azokat betartó tervezési és gazdálkodási rendszer, és még hosszan sorolhatnám mindazokat a témaköröket, amelyek átitatják az új szemléletmódomat. Esővíz-hasznosítás, alomszék, mulcsozás, komposztálás, a vizek, a föld és a biomassza védelme… hiszen ezekről írok szüntelenül több mint 4 éve, amióta ezt a blogot elkezdtem… A minap pedig a szokásos év végi „rendrakás” során kezembe vettem újra a B történetét. Én úgy használom ezt a könyvet, mint mások a Bibliát. Újra és újra el kell olvasnom, hogy erőt merítsek belőle, hogy ne lankadjon az éberségem, és ne csússzak vissza „A NAGY FELEJTÉS”-be. Újra és újra el kell olvasnom, hogy emlékezzek. És újra és újra megdöbbenek az emberi faj mindent elsöprő erejű elszaporodásának nagyságrendjén. Szemléltetés gyanánt összegzem Quinn számításait: Az emberi faj lélekszáma tízezer évvel ezelőtt kezdett ebbe az exponenciális növekedésbe. Ekkor indult szó szerint hódító útjára a totalitárius mezőgazdaság. Összehasonlításképpen: amíg a tízezer évvel ezelőtti időpontig tizenkilencezer év kellett az akkori populáció megkétszereződéshez, addig ezt követően már csak háromezer évre volt szükség az újabb megduplázódáshoz. Azóta pedig ez az ütem oly mértékben gyorsult, hogy a legutolsó megkétszereződéshez már csak 37 év kellett! Ekkor, azaz 1997-ben a Föld lakossága elérte a 6 milliárdot. Most, azaz 2014-ben 7,2 milliárd ember él a Földön, ebből évente 10 millió ember hal éhen, egymilliárd éhezik, 2 milliárd pedig nem jut tiszta, friss ivóvízhez!
            Valahogyan a B történetének újraolvasása kezdetén kapcsolódtak össze a fejemben ezek a témák: A természet körforgása, hogy minden mindennel összekapcsolódik, hogy minden mindent táplál, hogy nem halunk meg, csak átalakulunk, és egy új életformában születünk újjá (ez esetben a testünk elemeire gondolok, nem a lélek vándorlására, az egy másik téma), hogy itt ez a hatalmas embertömeg, amely táplálékból van, és táplálnia kellene másokat (minden más fajt is, nemcsak saját magát, bár még ez utóbbit sem tudja rendesen megoldani)… és hogy végül is az ember, mint annyi más esetben (l. az emlegetett totalitárius mezőgazdaság) most is szeretne kibújni a természet törvényei alól: Azaz a halála után, köszöni szépen, DE nem akar biomassza lenni!
           
Visszatérve a totalitárius mezőgazdaságra, az Elvevőkre és a Meghagyókra. Hadd mutassak be pár alapgondolatot Izmael provokatív, ám szemtelenül logikus („hogy ez nem jutott eddig az eszembe!” jellegű) üzenetéből arról, hogy hol és hogyan is rontottuk el a dolgokat, illetve hogy hogyan tartjuk fenn bámulatos módon ezt az (ön)pusztító rendszert. Szóval mintegy tízezer évvel ezelőtt a Közel-Keleten indult hódító útjára az új és minden eddiginél hatékonyabb gazdálkodási forma, a totalitárius gazdálkodás. A napjainkban végéhez közeledő mélyrepülés elindításához azonban szükséges volt még egy új találmányra, amely nélkülözhetetlen alapja az Elvevő rendszernek. És pediglen arra az ötletre, amelyre addig nem volt példa az emberiség 3 millió éves történetében: arra az ötletre, hogy zárjuk el a táplálékot, azaz csak az férhessen hozzá, aki dolgozik és fizet érte. Innentől fogva a (katonai, gazdasági, politikai és egyházi) hatalmat megkaparintók folyamatosan függésben tartották a társadalom többi részét... és így van ez mind a mai napig. Az új életmód térhódításával kapcsolatban azonban hamar kiderült, hogy itt valami nagyon el lett baltázva. A „sikerrel” párhuzamosan addig nem ismert jelenségek ütötték fel a fejüket és harapóztak el világszerte: társadalmi osztályok és osztályharc, folyamatos, kiterjedt háborúk, korrupció, bűnözés, tömeges nyomor, éhínségek, járványok, drogproblémák, tömeges elmebaj és sorolhatnám. Itt valami nagyon nem stimmel. Amikor ez kezdett világossá válni, hogy, hogy nem, létrejöttek a jelenleg uralkodó világvallások (Keleten és Nyugaton egyformán), és hihetetlenül fontos szerepük lett ennek a rendszernek a stabilizálásában. Egyrészt mert megmagyarázták, hogy miért történik és miért elkerülhetetlen mindez. Azért, mert az ember „sajnos” már csak ilyen rossz, hiszen eredendően bűnös. Ugyanakkor az az életforma, amit az ember választott, magától értetődő, hiszen az „Isten azért teremtette az embert a világra (a saját képére formálva?!), hogy meghódítsa és uralja azt”. Másrészt ezek a „modern” vallások mindjárt a megnyugtatást is tálcán kínálták. Meghozták számunkra a megváltást, az üdvözülést és az ígéretet arra, hogy evilági szenvedéseinkért jutalom jár a mennyek országában (már aki megváltja az oda vezető utat). Magyarázat, felmentés és vigasz: 3 in 1! Igen sikeres termék, ahogy a mellékelt ábra mutatja. (Tudom, most kivertem a biztosítékot, ha eddig nem tettem volna. DE ez jó jel, mert éppen itt az ideje kicserélni az izzókat újfajtákra…) Még mielőtt félreértés esnék, ahogy Quinn is leírja, a fentiek nem az összes kultúrára vonatkoznak, csak a mi úgynevezett civilizált kultúránkra. Mi vagyunk az Elvevők, akik majdnem teljesen kiirtottuk vagy beolvasztottuk az összes többi Meghagyó kultúrát ezen a Földön.

A Meghagyó kultúrák vallása cseppet sem ilyen. Az ő elgondolásuk szerint, ami az animista vallások közös szemlélete: „A világ szent hely és szent folyamat, és mi (emberek) a részesei vagyunk, nem jobban és nem kevésbé, mint bármely más élőlény, a legegyszerűbb életformától a legbonyolultabbig.” A világ nem az emberért teremtetett, és főleg nem azért, hogy az ember uralma alá hajtsa. Ebben a szent kapcsolatrendszerben mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, senki nem rossz vagy jó, senki sem eredendően bűnös és nem szorul megváltásra.


Lehet, hogy sokan már réges-régen kiakadtak, és abbahagyták az olvasást, lehet, hogy sokan unják már, nem kíváncsiak ezekre az adatokra és eszmefuttatásokra. „Hagyjál már minket békén ezekkel a negatív a gondolatokkal!” Különben is karácsony van, az év legszebb ünnepe, a szeretet jegyében! Kíváncsi vagyok, kinek jutna eszébe az ünnep és a karácsony, ha éppen egy süllyedő hajón lenne. Pedig a hajónk süllyed. Éppen ezért ébresztő, még életben vagyunk, még nem késő!
Szóval én mégis úgy érzem, hogy éppen a szeretet ünnepe késztet arra, hogy megosszam veletek ezeket a gondolatokat „újra, újra meg újra”. Mert én szeretnék emlékezni! Én valóban azt kívánom nektek és magunknak, hogy Ti is emlékezzetek, hogy lehessen a jövőben nekünk és a gyerekeinknek és unokáinknak is sok-sok szép ünnepe. Hogy 2015-ben valóban Boldog Új Évünk legyen! Ahogy most állnak a dolgok, egy szimpla ünnepi jókívánságot kevésnek érzek. Azok csak a megszokott, üres jókívánságok. Menekülés, struccpolitika. Boldog karácsonyt és sikeres további süllyedést! Ha őszinték lennénk, akár ezt is mondhatnánk egymásnak.
De inkább elmondtam Izmael meséjét, amiben volt jó is, rossz is, de legalább őszinte mese volt.

Te mit gondolsz? Szólíthatlak B-nek?

**********
Totalitárius mezőgazdaság vs. korlátolt vetélkedés törvénye:

A természetben a korlátolt vetélkedés törvénye működik, ami lehetővé teszi a fajokban gazdag, változatos élővilág fennmaradását:
1)   Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem üldözheted a vetélytársaidat,
2)   nem semmisítheted meg a táplálékukat, illetve
3)   nem tagadhatod meg, hogy táplálékhoz jussanak.

Az Elvevő kultúra által gyakorolt totalitárius mezőgazdaság mindhárom törvényt áthágja, a táplálékára veszélyesnek tartott fajokra célzottan vadászik (nem azért, hogy megegye őket), azokat írtja, elpusztítja, akár a faj teljes kipusztulásáig, számos módszerrel, pl. a táplálékuk megsemmisítésével vagy a táplálékhoz jutás megakadályozásával.


Jómagam teszem hozzá totalitárius mezőgazdaság fogalmának a magyarázatához, hogy a mi Elvevő kultúránkban az ember nemcsak minden egyéb fajjal szemben nem tartja be a természet alaptörvényét, hanem saját fajtársaival szemben sem. Ahogy írtam a táplálék elzárásával kapcsolatban, a (politikai, gazdasági, katonai…) hatalmon lévők nem engedik szabadon táplálékhoz jutni a társadalom többi részét. Ezzel arra kényszerítve emberek millióit, hogy fenntartsák ezt a rendszert, amelyben az emberek szó szerint halálra dolgozzák magukat azért, hogy hozzájuthassanak az alapszükségleteikhez: élelem, lakás stb.

Van egy jó meg egy rossz hírem: MI TARTJUK FENN EZT A RENDSZERT! Mi vagyunk azok, akiknek már természetessé vált, hogy ez már csak így van. Sőt fel is háborodnánk, ha nem így lenne: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” – szól a bölcs közmondás. Ez ám a kollektív agymosás. Pedig nem volt ám ez mindig így… Mondta valaki, hogy agyon kell magunkat dolgozni, hogy meg tudjunk élni?! Vajon honnan ered ez a téveszme?! És valójában mi is az, amiért ma az emberek agyondolgozzák magukat?! ... No, ez már egy másik történet.

2014. december 12., péntek

Képzeld el…


„Nyisd ki bátran a képzeleted titkos ládáját.
Az egyik bátorsága biztatást ad a másiknak is.”
(Paulo Coelho)

Képzeld el, hogy minden áldott reggel szabadon ébredsz. Nem csörög az óra hajnalban, mesterségesen megszakítva édesded álmodat. Nem kell munkába rohannod otthonról, miközben bekaptál valamit, veszekedtél egy sort a gyerekkel, hogy miért utolsó pillanatban szól, hogy ma úszócuccot kell vinni az óvodába. Képzeld el, hogy nem is jár „óvodába” az a gyerkőc, hiszen Te magad jobban meg tudod „óvni”… Képzeld el, hogy minden áldott reggel besurran mellétek az ágyba, és együtt keltek fel elkészíteni a reggelit, de előtte még elmeséltétek egymásnak, ki mit álmodott. Van idő kicsit összebújni, nyújtózkodni, felébredni…

Képzeld el, hogy reggeli után kimentek a veteményesbe kertészkedni egy kicsit… felfedezitek, kibújt-e tegnap óta egy-egy újabb növényke, vagy hízott-e valamicskét az idei első tököcske. Kiengeditek a szárnyasjószágot a gyümölcsösbe, hadd csemegézzenek kedvükre a fák alatt. Macskajancsi és Morzsakutya lelkesen csatlakozik a reggeli sétához...

Szivárvány Falu életérzés

Képzeld el, hogy minden áldott nap együtt vagy a családoddal. Nem csak pár rohanós órát esténként, miután hazasodródtatok a (tömeg)közlekedés arctalan tömegében, és végre mind megérkeztetek munkahelyről, iskolából. Képzeld el, hogy van időtök beszélgetni anélkül, hogy az aznap történt vagy a másnap rátok váró stressz kötné le a figyelmeteket. Hiszen együtt, egymás közelében vagytok egész nap, bár ki-ki végzi a maga napi teendőit… Amikor itt az étkezés ideje, összeharangozod a munkájukba / játékukba temetkezett társaidat, és együtt elkészítitek az ételt… Mi is legyen az ebéd? Kiszaladsz a kertbe, akad ott bőven friss, egészséges, vegyszermentes, szeretettel termelt főznivaló. Hosszú és szabad életükért hálás tyúkjaid bizonyára friss tojással is megajándékoztak. De az erdő is kínálja számodra portékáit, anélkül, hogy magad kellene megtermelned... ha kedved szottyan, kirándulsz egyet és gyűjtesz pár illatos gombát, vitamindús gyümölcsöt…

Képzeld el, hogy magad osztod be az idődet. Persze nem telhet semmittevéssel a napod, ha szeretnél gondoskodni magadról és a családodról. De ez olyan munka, aminek értelme van, amivel a saját és családod jövőjét építed. Sőt, az önellátásod biztosítása mellett időt szánhatsz olyan célok megvalósítására is, amelyek egy szélesebb kör számára is hasznosak, nemcsak a szűk családod számára…

Képzeld el, hogy elkezdhetsz olyasmikkel foglalkozni, amikre mindig is vágytál. Mindenkinek vannak álmai és mindenkinek van tehetsége valamihez, legtöbbször nem is egy dologhoz. Nincs boldogabb ember annál, mint aki abból (vagy azáltal) él, amit szeret csinálni, és amit az életfeladatának érez. Képzeld el, hogy minden nap kiélheted mindazt a kreativitást, jóleső kétkezi vagy szellemi alkotómunka iránti vágyat, amit jelenlegi munkahelyeden félre kell, hogy tegyél. Vagy többé-kevésbé kiélhetsz ugyan, de mások szabályai szerint, mások vállalkozását és nyereségét gyarapítva, miközben te csak minimálbért vagy alig többet kapsz. Esetleg a magad ura vagy, és jól keresel, de ennek nagy az ára: lassan saját vállalkozásod és a pénzkeresés rabjává válsz, miközben családod csak egy „zombit” lát belőled. „Nem baj, legyen meg mindenünk most, majd pihenek a nyugdíjban” – nyugtatod magadat. Ha lesz egyáltalán nyugdíjad és/vagy le nem terít addig valami betegség…

Képzeld el, hogy megteheted, hogy a nap bármely szakában kikapcsolódj. Talán, mert a munka, amivel éppen foglalatoskodsz, maga a tökéletes meditáció… gondozod a növényeket, metszed a fáidat, díszíted a házad falát, varrod a függönyt az ablakra, gyalulod a deszkát a kerti asztalhoz… Vagy, ha elfáradtál, sétálsz egyet a „birtokodon”, legyen az egy városi park, vagy kicsiny házad kertje, udvara, de ha bevállalós vagy, valósi birtok az erdőszélén… a dombtetőről belátni az egész környéket…

Képzelj el bármit…!

Képzeld el… képzelj el bármit, amit jólesik elképzelni, hogy milyennel látnád az életedet…

„Ugyan már, mindez illúzió! Rózsaszín álom! Ideje, hogy felébredj!” – súgja egy hang a fejedben, vagy intenek óva a „szeretteid, barátaid, jóakaróid”, ha esetleg mesélnél nekik a vágyaidról. Én meg amondó vagyok, hogy ők alszanak, és próbálnak Téged is elaltatni! Amondó vagyok, hogy ők álmodnak „álomtalan” vagy rémálmokkal teli álmot. És az általuk látott álmokban annyira hisznek, hogy meg is teremtik azokat maguk köré. Ha nem vagy résen, téged is beszippant ez az „(rém)álom”…

Mondd, nincs igazam?

Az elmúlt években, amióta szakítottunk addigi megszokott életünkkel, és járatlan utakra léptünk, ezek a víziók hajtanak. Nem könnyű követni ezeket az álmokat, a „való világ” minduntalan fel akar ébreszteni bennünk szelídebb vagy gorombább módszerekkel. Mégis haladunk előre, hol gyorsabban, hol csak vánszorogva, sokszor meg-megállva. De „Shambala” ott vár ránk a távolban (vagy talán nem is olyan távol, csak nem merünk eléggé hinni benne)?

Sok nehézséggel jár az út, amin járunk, pláne, ha az ember hátrányos helyzetből, a semmiből, vagy éppen a mínuszból kezdi, ahogy mi tettük. Maga a célért folytatott munka valóban nem rózsaszín ködben lebegés. Mégis, azért mertem leírni a fenti sorokat, mert abból az életérzésből, amit közvetít, nap mint nap nem is egyet megélünk. Bár alig van szabadidőnk és rengeteg a munkánk, magunk találjuk ki, hogy mit csinálunk, és magunk osztjuk be az időnket. Mindig van időnk egy kellemes és bőséges reggelire, ami alatt ráhangolódunk a napi feladatokra. Sokat vagyunk együtt, bár ki-ki teszi a maga dolgát. És szeretjük is, amit csinálunk, kreatív és hasznos, nemcsak nekünk, de mások számára is. A szupervályog építés igazi szellemi és kétkezi alkotómunka, a tapasztás és a mozaikrakás felér egy figyelemösszpontosító (meditációs) gyakorlattal. Ugyanígy a kertészkedés is. De szeretjük a tanítást, az előadástartást is… És bizony előfordul, hogy az ebédfőzéshez kiszaladunk a szomszédos erdőbe egy kis friss őzlábgombáért. Ha úgy tartja kedve, Pintyőke cicánk is velünk tart a sétára. Ha éppen nem egér után jár a kölykeinek. A nap végén pedig, ha csak tehetjük, és nem felejtjük el a munka hevében, 7 órakor, amikor felénk hozza a szél a tarjáni református templom különleges harangjátékát, jelezvén, hogy ideje letenni a munkát, körbejárunk a „birtokunkon”, szemrevételezzük a természet változását, felsétálunk a telek tetejére, igen-igen, a dombtetőről belátni az egész környéket…

Kilátás Szivárvány Faluból
            
            Még sok munka van hátra, hogy a környezetünket kissé komfortosabbá tegyünk, a kert kialítása, az építés is időigényes. Nem minden megy gombnyomásra, nem kaptuk készen a lakáskulcsot a luxus lakóparkba. A sok munka és a szembejövő akadályok közepette azonban fontos tudatosítani ezeket a pillanatokat. Ha elveszik a lendület, bosszús leszek, vagy legyűr a fáradtság, körülnézek a tájon, és azt mondom magamban: „Végül is, igazán nem panaszkodhatok, arany életünk van!” Igen, ez az a szabadság, amiért érdemes küzdeni.

Az elmúlt néhány hétben, amióta behajtott minket a szobába a zordabb időjárás, tervezgetjük a jövő évi célokat, feladatokat. Arra jutottunk, hogy az eddigi szupervályogos-szivárványfalus munkánk egy fontos állomásaként végre megengedjük magunknak azt a víziót, hogy jövőre felépül az első „igazi” kupolás-boltozatos szupervályog lakóház. Szeretnénk, ha az érdeklődőknek meg tudnánk mutatni kézzelfogható módon (láthatóan, tapinthatóan, hallhatóan, szagolhatóan…), hogy milyen érzés egy „igazi” szupervályog otthonban lenni. Hiszen építettünk már ezt-azt, kisebb mintaépítményeket, az interneten is nézegetjük vágyódva a számtalan szépséges zsákvályogos házikót. Itthon azonban még nem volt lehetőségünk egy nagyobb épületet megépíteni.


 Itt van hát az idő. Elképzeltük, megtervezzük, és megépítjük a Szivárvány Ökoházat. Önerőből azonban nem fog menni, csak ha segítenek mindazok, akiknek tetszik ez a dolog és szeretnék elősegíteni, hogy az általunk kitaposott úton járva a jövőben mások is megépíthessék a maguk álomházikóját, és megteremtsék az általuk elképzelt életet.

A Szivárvány Ökoház Projektről részletesen:
http://szivarvanyhaz.szupervalyog.com/


És akit érdekel, hogyan lehet olyan célokat találni és kitűzni, amelyek örömet okoznak a számukra, és hasznosak mások számára is, ajánlom figyelmébe egy korábbi blogbejegyzésemet: Szivárvány Falu… avagy a számodra megfelelő cél (http://szupervalyog.blogspot.hu/2012/02/szivarvany-falu-avagy-szamodra.html)

2014. december 4., csütörtök

Közfelháborodás-napi fejfájások és visszatekintés az elmúlt egy évre


„Soha nem tudsz megváltoztatni dolgokat azáltal, hogy harcolsz a létező valóság ellen.
Hogy megváltoztass valamit, építs egy új modellt, ami elavulttá teszi a már létezőt.”
(Buckminster Fuller)

2014. november 17. Ma van a Közfelháborodás napja. Tüntetések országszerte, sőt a határainkon túli magyarok között is. Spanyolóráról hazafelé jövet habozom a villamoson: – „Hazamenjek, vagy leszálljak és odakanyarodjak a Kossuth-térre?” – Bár még kissé korán van, még másfél óra a tüntetésig. Éhes vagyok és fáj a fejem. Rosszul viselem, nem vagyok egy rutinos fejfájós. Már az órán is hasogatott. „Me duele la cabeza” – mondtam fanyarul mosolyogva, és kifejtettem azon a vicces hibrid angol-spanyol-magyar nyelven, amin társalogni szoktunk, hogy valóban fáj a fejem, de főképpen a tanácstalanságtól, hogy mit is tegyek, merre is menjek ebben a széteső, értékvesztett világban.
Miután némi ennivalóra tettem szert, végül visszaszálltam a villamosra, és hazafelé vettem az irányt. Ez nem az a pillanat, amikor beállok a kiabáló tömegbe. Tudom, van úgy, hogy erre van szükség, jómagam is ott vagyok, amikor hitelesnek érzem a szónokokat (pl. Ángyán professzor és a földtörvény), de alapvetően ez nem az én harcmodorom. Inkább az, amit Buckminster Fuller fenti idézete közvetít. És ezzel a tüntetéssel kapcsolatban valahogy rossz érzéseim voltak. Úgy érzem, manipulálják és provokálják a népet. Persze nem igazán lehet átlátni, ki mozgatja a háttérben a szálakat, és mi a valódi célja.

Buckminster Fuller, tervezőmérnök, építész, költő, író, feltaláló:  
Földűrhajó, geodéziai kupola…

Visszatérve a tüntetésre, az is igaz, hogy az emberek, köztük jómagam is, joggal elégedetlenek. Én például, amióta a szupervályog és az építés területére kanyarodtam, folyamatosan azt érzem, hogy ez a rendszer, nemhogy támogatná az embereket, de élni sem hagyja. Meggátol abban, hogy legalább saját magunk tegyünk magunkért, és éljünk az alapvető emberi jogainkkal, pl. hogy hajlékot építsünk saját magunknak, saját kézzel, saját anyagokból, mert amit a rendszer hivatalosan kínál, ma már egy szűk elitrétegtől eltekintve egyre kevesebb embernek megfizethető. Demokrácia és szabadság címszó alatt vadkapitalzmus folyik, az emberek kifosztása, az ország szétrablása. Ami pedig a rossz érzéseimet illeti, nagy bajnak gondolom, hogy ez a bizonytalanság és a vezetésben látott hazugsághegyek, korrupció, kapzsiság és hatalomvágy ennyire gyanakvóvá, bizalmatlanná és tehetetlenné teszi az embereket. Ez az igazi válság, az erkölcsi válság, a lélek válsága.
A Margit-hídon átzötyögve mégsem tudtam megállni, hogy meg ne csodáljam a kivilágított várost, ahogy a Halászbástya és szemben az Országház fényei visszatükröződnek a Dunán. Gyönyörű. „Hogy lehet, hogy ennyi szépség létrehozói mégis még mindig itt tartanak?!” – gondoltam magamban keserűen. 100 éve tört ki az első világháború, hamarosan követte a második. Alig állt talpra az emberiség, és már megint több mint húsz helyszínen folyik háború a Földön. – „A harmadik világháború nem fenyegetés a számunkra” – nyilatkozta nemrégiben a pápa. – „A harmadik világháború már elkezdődött.” – A pénzvilág fantomháborúja még ennél is alattomosabb. Szépen csendben öli ki a lelket, majd a testet, mint valami lassú idegméreg. Itt tartunk. Mégis, vékonyka reménysugár, de valahol hiszem, hogy ez a háború nem reménytelen, és hogy nem a harctéren fog eldőlni, hanem a fejekben. Ahogy a minap mondtam a barátomnak, miután letöröltem a könnyeimet és mosolyogni próbáltam: – „Nem szabad hagynunk, hogy lelkileg lehúzzanak és egymásnak ugrasszanak ezek a dolgok, különben győzedelmesedik a „gonosz”. – Éppen akkor jelentették be a hírekben, hogy a kormány előterjeszti a „devizahitelek” piaci árfolyamon történő forintosítását. Mérhetetlen csalódást éreztem, hogy alig néhány nappal az önkormányzati választások ígéretei után, hogyan árulnak és adnak el minket ismét a választott és fizetett vezetőink.
Az elmúlt időkben ezzel a „gonosszal küzdök”, hogy ne engedjem erőt venni magamon a haragot, a csüggedést, a reménytelenséget… mert ezek a sötét oldal erői (hogy a Star Wars-ot idézzem :-). Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Össze- és ki kell tartanunk. De pont ebben van ennek a méregnek az alattomos hatása, hogy ez a legnehezebb a kiszipolyozott, elbutított és bizalmatlan lelkekben.

Közben az élet megy tovább, „the show must go on”, ahogy számomra sem állt meg az elmúlt több mint egy évben sem, amióta utoljára írtam a naplómat.
Miért pont most folytatom a beszámolót? A legkézenfekvőbb ok az, hogy most lett annyira hideg és esős az időjárás, hogy nem tudok kint dolgozni a kertben. Amíg lehet kint építeni, kertészkedni, addig sajnálom az időt a gép előtt tölteni. Sajnos sokszor még a minimálisan szükségszerű levelezési és honlap frissítési tevékenységeimet is elhanyagolom. A kevésbé kézenfekvő, ám legnyomósabb ok személyesebb és fájóbb, nehezebb mások elé tárni. Súlyos beteg lett, majd meghalt az apám. Ez az, ami elvitte az időmet és a figyelmemet. Mondhatnám, hogy az elmúlt évem zöme erre ment rá. Most nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy újra felelevenítsem és átéljem a történéseket, de annyit mégis segítettek előrelépnem, hogy nyár elején befejezzem azt a naplóregényt, amely az eddigi blogbejegyzéseim összefésülésén és kiegészítésén alapul. (A kiegészítés főleg az ígért kaliforniai szupervályog-sztori befejezését, illetve néhány közzé nem tett naplófeljegyzést tartalmaz.) Remélem, legkésőbb tavaszig eljutok odáig, hogy formailag is pontot tegyek rá, és nyomtatott kiadásban is megjelenjen. Addig azonban nem akarok várni a történet folytatásával. Igaz, hogy akárhány év múltával sem veszítik érvényüket az ember életét alakító fontos események, de egészen más azokat az idő távolából leírni és értékelni, mint benne az események sodrában.

Íme hát a folytatás…

Viszlát Summerhill

Tavaly nyáron, miután a „Gyűrű Szövetsége felbomlott”, némi elkeseredés után végül is úgy döntöttem, hogy semmi sincs veszve. Ha ökofalut nem is építek fel az elkövetkezendő egy-két évben, de azért tartogat még számomra az élet „nemes és nagyszabású” feladatokat. Így töltött el örömmámorral és újult energiákkal a Summerhill iskola terve. Úgy is mondhatnám, hogy a segítségemre sietett az új projekt ötlete. Az univerzum mindig készségesen teljesíti a kívánságainkat. Ha valaki (tudat alatt) éppen önbecsapásra vágyik, hát ahhoz is asszisztál. De mentségemre legyen mondva, hogy sokkal hamarabb leesett a tantusz, mint a korábbi életem során. Van remény a fejlődésre :-). Szóval, nem tartott sokáig a lelkesedés. (Gyorsan előrebocsátom, hogy nem Summerhill-el van baj, azt továbbra is nagyon jónak tartom, csak az én jelenlegi szerepemre gondolok a hazai „Summerhill-mozgalomban”). Kívülről lehet, hogy még nyilvánvalóbb volt ez az önbecsapás, de hát mindig nehezebb saját magunkhoz őszintének lenni. Mivel a Summerhill-es írás óta nem írtam több blog-bejegyzést, bizonyára azt a benyomást kelthettem azok számára, akik követték a szupervályogos-szivárvány-falus eseményeket, hogy a „nagy ötlet” közzététele után kurtán-furcsán eltűntem. Való igaz. Szükségem volt egy kis visszavonulásra, hogy magamba szálljak, hogy hogyan is vannak ezek a dolgok. Nem először fordul elő az életemben, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Sok esetben sikerül is véghezvinnem, amit elterveztem. Máskor azonban meghaladja a feladat az erőmet. Ilyenkor hajlamos vagyok újabb „világmegváltó projektbe” kezdeni, ahelyett, hogy kissé összeszedném a tartalékaimat, és pihennék, illetve leszűrném a tanulságokat. Egyszerűen nem tudok nyugton ülni a fenekemen, annyira lételemem a munka, a valaminek a létrehozása, a kreativitásom kiélése. Ezek nélkül nem tudok mit kezdeni magammal, és elunom magam. A másik probléma az, hogy az a fajta vagyok, akinek mindig sokkal több ötlet van a tarsolyában, mint amennyinek a megvalósítására egy emberöltő elég, és állandóan jönnek az újak. Nagyon nehéz ezzel az áldással (vagy átokkal?) együtt élni, és szépen megmaradni egyszerre egy és csakis egy cél megvalósítása mellett. Hogy irigylem azokat, akik számomra már-már fanatikusnak tűnő módon képesek egy életen át kitartani egy szakma vagy egy életfeladat mellett! De hát én nem ilyen vagyok, és biztos ennek is megvan a maga előnye. Anélkül azonban, hogy ezt túl hosszan elemezgetném, végre egyszer tudatosan ellenálltam a késztetésnek, és kénytelen-kelletlen visszatoltam a fiókba a Summerhill-projektet. (Nem biztos, hogy örökre, és nem biztos, hogy nem lesz valamikor helye ennek is az életemben, ahogy eddig is szépen összeálltak a puzzle-darabkák (l. később). Sőt, úgy tűnik, a hazai „Summerhill-mozgalom” újabb lökést kapott, csinálják mások, köztük olyanok is, akiket valahol mi vontunk be a témába. Szóval volt értelme a dolognak, bizonyos mértékben hozzájárultunk a folyamat katalizálásához. Ez már önmagában is siker és öröm.) A „világmegváltás-mániára” visszatérve, önmagában jó, sőt szerintem fontos, hogy az embernek legyenek a saját kis egóján túlmutató céljai, de azért fontos észrevenni a  tanulságot: Valójában már a Szivárvány Falu kezdeményezéssel is hasonlóan jártam, csak akkor nem vettem magam észre idejében. Belekezdtem a szupervályogba, ami önmagában is igen nagy falat. Erre rátettem még egy lapáttal, hogy nem elég csak a házépítés, legyen akkor már egy egész ökofalu. Nem hülyeség a dolog, összességében értékes és hasznos cél, de ehhez még nem érett meg a helyzet sem számomra, sem a csatlakozni vágyók számára. Ahogy erről már bőségesen írtam. Szóval visszairányítottam a figyelmemet a szupervályogra, és ahogy az lenni szokott, már jöttek is sorra az események.

FUGA és Velencei Biennálé

Cigánykápolna verzió No1. és a FUGA záróesemény

Októberben az építészet hónapja alkalmából Mújdricza Péter építész barátunk szervezett számunkra egy szupervályog kiállítást a FUGA Budapesti Építészeti Központban (http://www.fuga.org.hu/munkakozi-no-20). Fotók, ötletek, a technológia bemutatása, makettek, és Péter szépséges tervei a Mátraverebélyre általa megálmodott cigánykápolnáról. Megint egy klassz kis csapat gyűlt össze, az egész egy szabad asszociáció volt, hogy mi kerül a falra, a gyermekek lelkes rajzaitól a profi tervekig. Majd novemberben igazán nagy megmérettetésre szántuk el magunkat. Jelentkeztünk a 2014. évi Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának berendezésére meghirdetett kurátori pályázatra. A pályázati kiírás fő témája az volt, hogy az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából tekintsük át, merre is ment az elmúlt 100 évben az építészet. Vajon jó irányban haladt-e. Felharmónia – Gyógyító építészet címmel remek pályázati anyagot állítottunk össze arról, hogy az építészet vizeire evező laikus kettős szemszögéből hogyan is látjuk ezt a kérdést, azaz hogy mennyire szolgálja a mai építészet az egészséges és harmonikus lakókörnyezet és élettér kialakítását. (Link: http://epiteszforum.hu/felharmonia-palyamu-a-14-velencei-epiteszeti-biennale-magyar-pavilonjara). Mintha csak nekünk írták volna ki a pályázat fő kérdéskörét: Háború és béke, elidegenedett és megbetegítő terek kontra élhető és ökológikus épületek… Hiszen Nader Khalilinek, a szupervályog atyjának is ez volt az üzenete, hogy hogyan csináljunk a háborúból békét, hogyan használjuk fel a mindenütt elérhető egyszerű anyagokat (akár a háborút szimbolizáló szögesdrótot is) a pusztítás helyett az ép-ítésre. ÉP-ítésre. Igen, mintha csak nekünk írták volna ki a pályázatot. Úgy tűnik, ezt csak mi éreztük így. Lehangoló volt látni azt a szakadékot, ami az építészeti szakma (tisztelet a kivételnek!) és az általa kiszolgálandó hétköznapi ember között húzódik. Nekem úgy tűnt, nem egy nyelvet beszélünk, nem egy bolygóról jöttünk… a szokásos UFO-érzés... Miközben a zsűritagok tovább lelkesedtek a számunkra életidegen, hideg és absztrakt anyagokat és formákat felvonultató installáció-tervek iránt, a mi szupervályogos, egyszerű és „földhözragadt”, természetközeli és emberléptékű víziónk és üzenetünk süket fülekre talált. A nagy tekintélyű öregek megmosolyogták az ifjonti idealista lelkesedést. Miközben arra azért jók voltunk, hogy statisztikai adatként fel lehetett minket használni: Lám-lám, milyen sikeres is a biennálé szervezése, idén olyan gazdag volt a paletta, hogy még orvos is pályázott, nemcsak az építészethez kapcsolódó szakemberek! – jelent meg a cikk az Indexen:
http://index.hu/kultur/2013/12/18/orvosok_es_irok_is_palyaztak_a_velencei_biennale_magyar_kiallitasara/. Miközben azért kívülállók maradtunk. No, sebaj, hallattuk a hangunkat, az idő nekünk dolgozik, és az emberek arra vágynak, amit mi kínálunk, és nem arra, amit trendek, a szakmai elit és a pénz diktál. Ez a tapasztalat is része volt annak az elképzelésnek, hogy hová is tegyem a szupervályog jövőjét. A kiállítás anyagát sem volt hiábavaló összeállítani. Ahhoz képest, hogy későn jött az ötlet, és nagy hajrában készültünk, mégis nagyon inspirálóak az ilyen közös munkák. Hogy a profi igényeknek is eleget tegyünk, az utolsó pillanatban egy számítógépes látványterveket készítő fiatalember, Kellár László sietett a segítségünkre az elképzelés 3D-s megjelenítésében. Miközben egy vizuális kommunikáció és rajz szakot végzett barátunk, Varga Virág is beszállt a pályázatba, és kedves rajzaival és kreatív ötleteivel színesítette tovább a pályázati anyagunkat. (Vigasztaló, hogy egy év után is ott van az ő rajza és a mi pályaművünk az Építészfórumnak a 2014-es biennálét bemutató nyitóoldalán, http://epiteszforum.hu/velencei-epiteszeti-biennale-2014.) Egyszer talán megcsináljuk ezt a kiállítást valahol valamilyen formában.

Kellár László – Felharmónia „kert”
Varga Virág – Felharmónia Kreatív sarok

Januári kiköltözés a „vadonba” – megyünk tovább a járatlan úton

A Biennálés megmérettetés közben novemberben nekiláttunk valamelyest téliesíteni a héregi „tanyánkat”, és elhatároztuk, hogy az év elején tartósan is kiköltözünk. Ez elég nagy kihívás volt, tekintve, hogy még a présház egyetlen használható szobája sem volt készen. Január elején mégiscsak belevágtunk a többé-kevésbé nomád életbe. Karácsonyig, azaz még a fagyok előtt sikerült többé-kevésbé feljavítani a szoba aljzatát, így amikor kiköltöztünk, már tudtuk parkettázni és letenni a padlóburkolót a kályha körüli részre. Előbbihez ajándékba kaptunk bontott szalagparkettát, a járólapozást pedig maradék csempéből oldottuk meg. Érdekes dolog, amikor az ember költözteti az alvásra szolgáló matracát a földön, ahogy halad a parkettázás, mint valami kis úszószigetet az óceánban. A sparhelten kívül ugyanis ez a matrac volt az egyetlen „bútordarab” a szobában. Na jó, még egy szintén vándorló rozoga kis asztal és két szék is hozzájárult a „luxushoz”, hogy legyen min enni. A parkettázás borzalmas volt, mert először csináltunk ilyet, de főleg azért, mert a bontott darabok sehogy sem akartak összepasszolni a rajta maradt ragasztó miatt. Végül a barátom igen kreatívan speciális eszközpárt készített, amivel minden egyes darabot megpucoltunk. Mire azonban rájöttünk a hibákra, már majdnem a végére értünk, így sajna nem lett a legszebb. A járólapozás sem volt az igazi az aljzat egyenetlenségei miatt. Hogy ezt kiküszöböljük, fel kellett volna bontani az előző tulaj által készített betont, ami a problémát okozta. Ennyit azonban nem ért az egész. Végül is az összbenyomás egész jó lett, mindenesetre sokkal szebb és tisztán tarthatóbb, mint az eddigi puszta beton. Így lett a tetőtéri szobánkból hálószoba, nappali, konyha és étkező egyben. Nehéz elképzelni, de egész otthonos és komfortos lett.
Csendélet az étkező-sarokban (Szivárvány Falu présház)

Az enyhe tél kegyes volt hozzánk, mintha csak nem akarta volna, hogy már az első hónapban megfagyjunk. Pedig az előző évi nagy havazások után már készültem a gyönyörű télre. A természet ilyenkor csodálatos, csillog a nap a havon, és már láttam magunkat, amint el vagyunk zárva a civilizációtól a méteres hóban, se ki, se be, és önfeledten szánkózunk a dombunk oldalában távol a világ gondjától-bajától. A telek igen alkalmas szánkópályának. No, majd ezen a télen. Az enyhe tél viszont lehetővé tette, hogy tudjunk kint is dolgozni, fát gyűjteni, terepet rendezni.      
Közben ingáztam haza beteg apámhoz… Február végén azután újra indult a szupervályog szezon, az elméleti, majd ahogy az idő engedte, a gyakorlati tanfolyam.

Aranykalász, mozaik és dimenziókapu

A jó idő beköszöntével a konyhakertemnek is nekiláttam. Gertrud Franck Öngyógyító kiskert c. könyve alapján terveztem meg a kertet. Bár a nyáron már alig maradt rá időm az apám halálát követő intéznivalók miatt, azért termett ez az, és jó tapasztalat volt ez arra, hogy ezen a helyen mi az, ami szeret lenni, és mi az, ami kevésbé. Dolgosan telt ez a nyár is, egyetlen kikapcsolódásunk a Balatonon töltött két nap volt, amikor is hivatalosak voltunk a Balatonkenesei Everness Fesztiválra szupervályog előadással.
A nyarat megspékeltem azzal, hogy hirtelen felindulásból az utolsó pillanatban csatlakoztam egy Aranykalászos gazda tanfolyamra. Hogy nehogy unatkozzam, így aztán még vizsgára is készülhettem egy sor olyan témából, amelyhez nem sokat értek, sőt amellyel számos szempontból egyet sem értek: gondolok itt a nagyüzemi mezőgazdaság és állattartás mikéntjére. „A haszonállatok termelése(!) így és így növelhető…” Ezt a termelés kifejezést (ami a súlynövekedésre, tejelésre, fialásra, tojásrakásra stb. vonatkozik) például sosem fogom elfelejteni, annyira elborzaszt, és annyira jellemzi az alázat és a hála teljes hiányát azoknak az állatoknak az irányában, akik azért élnek majd halnak, hogy a mi táplálékunkká váljanak. Meg is látszik a tartási és a táplálási körülményeiken ez a hozzáállás. A mezőgazdaságról nem is beszélve. Tudtátok például, hogy a teljes napraforgótáblát lepermetezik egy olyan vegyszerrel, amely mesterségesen a növény elszáradását okozza, mert így könnyebben betakarítható a termés?! Pár éve nézem furcsállva, hogy miért is néznek ki olyan borzasztóan a nyár végén az addig szépséges napraforgómezők. Elég lehangoló olyan dolgokat bemagolni, amelyekkel nem értek egyet, és a vizsga után olyan gyorsan el is akarom felejteni, ahogy csak tudom. (No, ez sikerült is…) Miért is kellett akkor nekem ez a tanfolyam? Mert különben nem vehetek 1 hektárnál nagyobb földet, de még kisebb terület megvásárlásakor is hátrányos helyzetbe kerülök, ha nem vagyok regisztrált földműves. Köszönhetően a májusban életbe lépett zseniális földtörvény-módosításnak. A szigorítások célja az volt, hogy csak olyanok jussanak földhöz, akik valóban meg is művelik. Sajnos nem kell hozzá nagy tudomány, hogy rögtön át ne lássuk a visszaélési lehetőségeket, hogy megint azok járhatnak jól, akik már amúgy is megszedték magukat. Ha tavaly nem hozzák meg azt az ominózus, hazaárulással felérő földtörvényt, amely szabad utat adott annak, hogy külföldiek és hazai oligarchák számára lehessen kiárusítani a magyar termőföldet, akkor erre a szigorításra nem lett volna szükség. Ráadásul ez utóbbit nem védi ki, ellenben a kiköltözésre, saját családjuk önellátására vágyó egyszerű emberek földvásárlását igen megnehezíti. Azokkal az emberekkel pedig igencsak kiszúrt a törvény, akik az előző években kényszerűségből külterületi (pl. zártkert besorolású) telkekre költöztek ki, mert csak ott tudtak elérhető áron telket venni. Szó, ami szó, Aranykalászos gazda lettem, „diplomás paraszt?!”, ahogy egyik barátnőm nevetve rákérdezett. Hát valahogy én nem éreztem ezt olyan jó viccnek. Hirtelen fényévekre éreztem magam attól a világtól, amelyben eddig éltem, azoktól a köröktől, amelyben eddig mozogtam. Ufóvá lettem a szemükben, nem tudják, hogy sajnáljanak-e vagy irigyeljenek. Egyszerűen nem értik, mire jó mindaz, amit csinálunk… és tapossák tovább a maguk méretes ökológiai lábnyomát szegény kis Földgolyónk földjébe. (No, ezt szépen megmondtam.)

Azért így félárbóccal dolgozva is haladtunk valamennyit az építéssel is, és köszönhetően a tanfolyami és építőtáboros résztvevőknek, az önkénteseknek és a segítő barátoknak, sikerült többé-kevésbé befejezni és letapasztani a szupervályog mintaépítményünket. A legújabb elképzelések szerint jövőre nyári lak lesz belőle, ahol két piciny, de egy sátornál sokkal kényelmesebb szobácskában alhatnak majd a nálunk vendégeskedők.

Szivárvány Falus Életképek 2014

Valószínűleg készen is lettünk volna a Szuper-Lakkal, ha közben hozzánk nem vezérel a „sors” egy mozaikkal foglalkozó hölgyet, Benő Judit személyében. Önkéntesnek jelentkezett egy-két napra. Az egy-két napból pár hét lett, azaz hétről-hétre visszajött egy-egy napra, hogy készítsük a főkupola mozaikborulatát. Ez a mozaik-ötlet már régóta érlelődött, mint az egyik lehetőség a kupola fedésére úgy, hogy ne takarjuk el tetővel az építmény különleges formáját, domborulatait. A pincénkben két éve ott várt a sorára egy halom csempe, amelyet egy ismerősünktől kaptunk. (Egy csempeüzlet kiselejtezett bemutatókészlete… Csupa különböző darab, mozaikolásra azonban ideális.) Judit mozaik-mesterünk teljesen beleszeretett a „projektbe”, és beleborzongtunk, ahogyan formálódott a minta a kupolán. A formák és színek dinamikája, szakrális töltete, a beletett figyelem és szeretet azt az érzést keltette bennünk, hogy egyfajta „dimenziókaput” hozunk létre. Mindazok, akik beletették kezük munkáját a kupola építésébe, burkolásába és díszítésébe, elnyerik méltó jutalmukat, és átléphetnek egy jobb világba. Valahol ez így is van, hiszen akik részt vesznek egy ilyen közös alkotásban, azok már mindenképpen egy más világ részesei, azok már bepillantást nyertek egy alternatív jövőbe, ahol az önzetlen segítség, a közös munka, a saját kezű otthonépítés újra alapvető értékké válik. A mozaikolás valójában időigényes dolog, különösen egy ilyen többdimenziós, egyenetlen felületre. Olyan ez, mint egyfajta meditáció. Bárkinek ajánlom, akinek akut stressz problémái vannak. Ha elmélyül az ember a folyamatban, szinte magától kezébe kerülnek a megfelelő csempedarabok, és sokszor észrevétlen formálódnak meg az alakok a keze alatt. Én nagyon beleszerettem a mozaikolásba, és szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ilyesmivel tölthettem a napjaimat. Épp a napokban néztem Khalili egy videóját, amiben pont erről beszélt, hogy az építéssel nem kell sietni, ő is pont a meditáció hasonlatot említette. El is gondolkodtam közben, hogy amióta a szupervályoggal foglalkozom, egyre azt tapasztalom, hogy tetszik ez a dolog az embereknek, azoknak is, akik belekóstolnak a saját kezű építés mikéntjébe. Mégis, amikor ráeszmélnek, hogy bármit felépíteni, pláne egy házat, nem egy-két napos munka, már el is megy tőle a kedvük. „Erre sajnos(!) nekem nincs időm” szokták mondogatni. Valóban nincs? Az ember otthona az a hely, ahol talán az egész életét eltölti, ahol a családtagjai is élnek, esetleg több generációnak is hajlékul szolgál, és még sincs rá idő felépíteni?! Amikor a magunk által épített otthonban élünk, a falakból visszasugárzik ránk a beletett figyelem és szeretetenergia, sőt az is biztonságérzettel és örömmel tölt el, hogy (bizonyára) odafigyeltünk rá, hogy ez az épület megfelelő hozzáértéssel legyen elkészítve, megfelelő anyagokat építsünk bele, és nem azon a nemtörődöm módon készült, ahogy sajnos a legtöbb építőiparos végzi a munkáját. Nem feltétlenül rossz szándékból, talán pusztán fásultság és fáradtság miatt, illetve annak az alázatnak és szolgálatnak a hiánya miatt, ami sajnos többnyire kiveszett a szakemberek értékrendjéből a mai pénzvilágban. Tegyük fel, rámegy pár hónapod, Uram bocsá’, egy éved az életedből az építésre. Ez tényleg sok az egész életedhez képest, a fenti előnyökhöz viszonyítva? Tudom-tudom, ezernyi a kifogás: „nem értek hozzá… dolgoznom kell… pénzt kell keresnem… nem hagyhatom ott a munkám ennyi időre… a családommal kell foglalkoznom…  nem ezért tanultam a szakmámat, hogy a vályogot tapasszam…” és sorolhatnám. Nem feltétlenül kell mindenkinek megépítenie a saját hajlékát, (bár szerintem megéri, de ez a magánvéleményem), és nem is megy egy csapásra átzsilipelni a mai többnyire zsúfolt városlakó életformából egy természetközelibb és egészségesebb életmódba, pusztán azt javaslom, hogy legyünk őszinték, amikor a fenti kifogásokat soroljuk, hogy megalapozott és valódi érvek-e, vagy valójában másról szól a dolog.

Mindenesetre a mozaikkészítéssel elszaladtak az év utolsó, kinti munkára alkalmas napjai. Végül be kellett látnunk, hogy a szokatlan felület miatt ez nagyobb falat lett, mint azt előre gondoltuk, és bármennyire is nehéz abbahagyni, nem tudjuk télig befejezni. Így azután a mintaépítmény még egy telet pihen (és mi is), mielőtt végre készen lesz, és használatba tudjuk venni. 

A lazac és bálna motívum (Mozaik, Szuper-Lak, Szivárvány Falu)

Gyógyító építészet újratöltve – visszatérő körök

Az „évadot” a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájának felkért előadásával zártuk. Az „Alkotók – műhelyek” című kurzusra készült előadás számomra egy kicsit olyan volt, mint egyfajta áttekintés, honnan indultunk, hová igyekszünk és jelenleg hol tartunk. Nagyon érdekes volt, ahogy összeállt fejemben a kép, ahogy összerendeződtek életem puzzle-darabkái, hogy minden, látszólag független, a maga idejében fő csapásnak, avagy éppen kitérőnek, mellékes eseménynek, esetleg tévútnak látszó darabkának meglett a helye a jelenlegi képben. Ilyen érdekes példa a visszatérő körökre az életemben az allergia témája. Először ötödéves orvostanhallgató koromban jött velem szembe, amikor is elterveztem, hogy ebben a témában fogok szakdolgozatot írni. Azután másként alakult az életem, és a lélekgyógyászatnál kötöttem ki, s hogy, hogy nem, néhány évre rá újra felbukkant az allergia, de már kiegészülve a lelki háttértényezőkkel. A doktori disszertációmat végül az allergiás betegségek és a pszichés problémák kapcsolatáról írtam. Ami pedig igazán mókás, hogy munkatársammal, Stauder Adriennel, akivel együtt dolgoztunk a kutatási témánkon (és jó barátok is voltunk (vagyunk :-), kaptunk egy felkérést, hogy írjunk egy tanulmányt a következő címmel: „Lakó- és középületek egészségre gyakorolt hatásai. Allergiás tünetekkel összefüggő tényezők – Irodalmi áttekintés és magyar reprezentatív felmérés eredményei”. Amikor készült ez a dolgozat, látszólag egy mellékes szál volt az életemben, és lám-lám, tavaly, amikor pályáztunk a Velencei Biennáléra, eszembe jutott ez a téma, és értelmet kapott a jelenlegi munkámban, a szupervályogban is. Hiszen a vályog éppen az az építőanyag, amit az allergiára hajlamos embereknek (különösen a „beteg épület szindrómában” szenvedőknek) ajánl a szakirodalom. És ezen a ponton összetalálkozott (az életemben) az egészség és az ép-ítés, az élettér és a lakókörnyezet témája, kölcsönös hatása egymásra.

MOME előadás dia

Olyannak tűnik ez a folyamat, mintha egyre komplexebb nézőpontból tekintenék az adott területre, amely valójában az ember testi és lelki egészsége, és amely nem csupaszítható le pusztán a biológiára (ahogy az orvostudomány még ma is hajlamos kezelni). Ezért is kötöttem ki már az orvostudományon belül is a rendszerszemléletet (a test, lélek és környezet egységét) leginkább magába fogadó magatartástudományoknál. Majd nőttem ki magamat teljesen az orvostudomány területéről, és elkezdtem foglalkozni a tágabb környezet egészségével, lásd organikus építészet, amely az ember otthonát harmadik bőrének tekinti (második bőr a ruházat), a házat pedig egyfajta organikus szervezetként kezeli, amelynek ugyanúgy van anyag- és energiacseréje, egyensúlyra (homeosztázisra) törekszik, kommunikál a környezetével stb., ahogyan egy élőlény is teszi.  Egészséges „élő ház” pedig csak egészséges környezetben létezhet, és máris elértünk a környezettudatossághoz és a fenntarthatósághoz. Így jött az életembe a szupervályog után szinte azonnal a permakultúra, majd egy permakultúrás szemléleten alapuló ökofalu gyakorlati megvalósításának az ötlete. És akkor az oktatást, tréningeket, a tudati fejlődés módszereit még nem is említettem, amelyek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy képes is legyek ezt az új, tágabb szemléletű tudást át is adni másoknak.
Így álltak össze a puzzle-darabkák.
Azért is írtam le ezt a folyamatot ilyen részletesen, mert nagyon jó érzés, amikor az ember látja az életének az értelmét, a „küldetésének” az alakulását, fejlődését, a céljainak az összerendeződését. Vezérfonal lehet ez az ilyen vészterhes időkben, amikor az ember hajlamos csüggedni, elveszteni a fonalat, esetleg feladni, ha járatlan, és nehéz útra lépett. És abban is segít, hogy az ember észben tartsa, hogy semmi sem történik véletlenül, minden életeseménynek, tapasztalatnak haszna van vagy lesz később, még akkor is, ha abban a pillanatban mellékesnek, feleslegesnek, ne adj’ isten rossz döntésnek látszik.
            Vicces volt az a pillanat, amikor Judit a mozaikozás közben megjegyezte, hogy „Hozzátok azután tényleg nehéz eljutni, mert az idevezető út jár(hat)atlan!”. Valóban, jó szimbóluma ez a járatlan útnak. Az utunk valóban nehezen járható, nincs kikövezve, teli van kátyúkkal, gödrökkel, de nem lehetetlen járni rajta, csak kitartás kell hozzá, és ügyesség, és akkor megérkezik az ember abba a varázslatos erdőszéli, zöld környezetbe, ahol csend van, jó levegő és nyugalom, és ahol át lehet adni magunkat a kertészkedés, építés avagy a mozaikolás örömeinek, ahol élni és alkotni valódi EGÉSZ-ség.

Hogyan tovább szupervályog?

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján körvonalazódik, hogy hol a helye a szupervályognak, és hogy milyen lépéseket kell tennünk a céljaink megvalósítása érdekében. Az utolsó kint dolgozós napokon már kezdtem törni a fejemet, hogy mi legyen a következő lépés, és hogy megkeresem építész barátunkat, hogy üljünk le ötletelni. A nyár elején tartott SzuperMA Nyílt Nap óta nem találkoztunk, így már éppen aktuális is volt a kapcsolat-újrafelvétel. Mintegy jelként érkezett tőle egy fotókiállítás meghívó, amelynek ő tartotta a nyitó beszédét. Kupolák és mennyezetek volt a kiállítás témája, ez tetszett, hiszen éppen kupolát építettünk, mozaikoltunk. Bár sejtettem, hogy ezen a kiállításon azok a monumentális templomkupolák lesznek láthatók, amelyek méltán nagyszerű alkotásai az építészetnek, és nem a mi súlycsoportunkba tarozó házilagos kézműves alkotások. De sebaj, a kettő nem összemérhető, mégis remekművek a maguk nemében. Örültünk a találkozásnak Péterrel, és megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk.

Folyt. köv. addig is ajándéka küldöm ezt a dalt azoknak, akik kitartottak az olvasásban. A zene az életem egyik legfontosabb része, különösen, amikor a gazdag hangzás összetalálkozik a jó szöveggel, mint ebben a számban is:

Supertramp – The Logical Song
When I was young, it seemed that life was so wonderful,
A miracle, oh it was beautiful, magical.
And all the birds in the trees, well they'd be singing so happily,
Joyfully, playfully watching me.
But then they send me away to teach me how to be sensible,
Logical, responsible, practical.
And they showed me a world where I could be so dependable,
Clinical, intellectual, cynical.

There are times when all the world's asleep,
The questions run too deep
For such a simple man.
Won't you please, please tell me what we've learned
I know it sounds absurd
But please tell me who I am.

Now watch what you say or they'll be calling you a radical,
Liberal, fanatical, criminal.
Won't you sign up your name, we'd like to feel you're
Acceptable, respectable, presentable, a vegetable!

At night, when all the world's asleep,
The questions run so deep
For such a simple man.
Won't you please, please tell me what we've learned
I know it sounds absurd
But please tell me who I am.

Songwriters: DAVIES, RICHARD / HODGSON, ROGER