2011. december 9., péntek

Kulturális Kreatívok újratöltve, avagy a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”

„Amikor felismerjük, hogy csupán hiteinkben különbözünk egymástól, és hogy hiteket könnyedén lehet létrehozni vagy megsemmisíteni, akkor a "kinek van igaza" játszma elcsitul, és megszületik egy békés világ." (Harry Palmer)

Hosszú csend után (a csend csak a blogra vonatkozik, hiszen annyi minden történik most a világban, hogy regényeket lehetne róla írni) megint nem a kaliforniai események szálait bogozgatom tovább (szánom-bánom), de még csak nem is igazán a szupervályog körül járnak a gondolataim. Bár azt már az elején tudtuk, hogy több lesz ez a vállalkozás, mint pusztán egy újabb építési technológia elterjesztése.
„Vállalkozás…” El is gondolkodtam a szó jelentésén. Valóban, mennyivel többet jelent, mint csupán egy céget, egy üzleti csoportosulást. Benne van a „vállalás” szó is… Milyen jó is lenne, ha mindvégig a szó mélyebb értelmét tartanánk szem előtt, amíg végezzük a munkánkat.  És tartanák szem előtt azok a felelős személyek ott „fent”, akik döntési pozícióban vannak, és akiket azért választottunk és azért fizetünk, hogy értünk ügyködjenek.
De az utóbbi hetekben egyre-másra az ellenkezője derül ki… Miközben az egyszeri embert felelősségre vonják, pl. amiért balga módon hitelt vett fel, és most nem tudja fizetni a kétszeresére nőtt törlesztő részleteket, pláne ha közben ’ne adj isten’ a munkáját is elveszítette, addig városok, országok mehetnek csődbe ugyanezen problémák miatt. Pedig az egyszeri naiv ember az is feltételezi, hogy a városokat, országokat olyan emberek vezetik, akiknek az a munkájuk, hogy értsenek a gazdasági, pénzügyi dolgokhoz, és megfelelő döntéseket hozzanak.  (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy még mindig felveszik a fizetésüket ezért a munkáért, ahelyett, hogy a végrehajtó menne a nyakukra, ahogy teszik azt az eladósodó, azaz „felelőtlen” és rossz pénzügyi döntéseket hozó, ámbár többségében nem közgazdász vagy pénzügyi végzettségű egyszeri állampolgárokkal. Hogy egy egész fogyasztói társadalom bábjai az emberek, erről érdekes gondolatokat hallhatunk a Villanykörte összeesküvés, azaz a Tervezett Elavulás története c. filmben.


 Nehéz ezekről a dolgokról nem csüggedt vagy cinikus hangnemben írni, vagy nem „belemenni ebbe az osztálymicsodába” (ahogy a Gyalog galoppban elhangzik), amikor az ember egyszeriben szembetalálja magát a „fősodrású” médiában eddig elhallgatott tényekkel, eseményekkel. Most már mindenki számára olvashatók, láthatók ezek a dolgok a világhálón. Megdöbbentő, sokszor sokkoló, vérlázító, avagy - éppen ellenkezőleg - felrázó, inspiráló hírek ezek. Utóbbira példa, hogy vannak emberek, csoportok, népek, országok, akik MEGCSINÁLTÁK, elkezdtek építeni egy új világot (izlandi, kubai példa). Ezeket a híreket, filmeket látva, nézzé(te)k el nekem, hogyha egy kicsit még elidőzöm ezeknél a témáknál, amelyekbe azért korábban is belekóstolgattam. (Az írás aljára másolok néhány példát a filmekről, hátha valakinek kedve támad megnézni valamelyiket.)

A változó idők hatására valahogy az volt az érzésem, hogy újra el kell olvasnom a Mennyi prófécia könyveket, amelyben James Redfield olyan jól előrevetítette ezeket a jelenségeket, amelyek körülöttünk zajlanak. És ott voltak a válaszok is a könyvben! (Nem véletlen, - mert ugye nincsenek véletlenek :) -, hogy az a gondolatom támad, hogy olvassam el újra.) Olyan volt ez nekem, mint amikor az ember a sötétségben meglátja az alagút végét jelző apró, de határozott fényfoltot. Miért is volt szükségem erre a fényre?

Több mint egy éve, hogy elindultam a szupervályog-úton, és most eszméltem rá, hogy már eltelt két teljes év, hogy odahagytam a magatartástudományi munkásságomat (bár inkább csak a munkahelyemet, mert a munkásságom most sem különbözik alapvetően attól a vonulattól, amit mindig is képviseltem). Amióta elindultam a járatlan úton, egyre-másra azt tapasztalom, hogy fokozódik az emberek közötti ellentét, hogy nem megy úgy az összefogás, ahogy kellene. Vagyis pontosabban nem megy úgy, ahogy szeretnénk, mert látom a vágyat, az igényt az emberekben a közösségekhez való tartozásra, az együttműködésre. Pedig erre mindennél nagyobb szükség lenne most. Természetes, hogy egy felelősen gondolkodó ember magába néz ilyenkor, és keresi, hogy mit csinálhatna Ő jobban ebben a folyamatban, és persze is talál ilyeneket. Folyamatosan törekszünk, dolgozunk a változáson, fejlődésen, és mégis…

Nem tudom megállni, hogy ne írjam le ezt a minap megesett, engem eléggé felkavaró, személyes „élményemet”. Egy régi barátom látogatott meg minket. Meg akartuk mutatni neki a Kulturális Kreatívok online TV adás első filmjét, amelyben - nem kis büszkeségünkre -, jelentős helyet kaptunk a szupervályog munkásságunkkal. Fontos nekünk ez a film, hiszen sokan – sokszor a legjobb szándékkal – akarnak lebeszélni minket azokról az ideákról, amelyeket a szupervályog is képvisel, vagy egyszerűen csak ellenérdekeltek abban, hogy az emberek maguk vegyék kezükbe a sorsukat. Ez a film elismerés azoknak, akik járatlan utakra léptek. Megerősítés, hogy van értelme annak, amit csinálunk, hogy van igény a másként gondolkodókra, azokra, akik másként képzelik a jövőt, mint amit a jelenlegi rendszer kínál/diktál. Persze, hogy megmutatjuk azoknak a barátainknak is, akik még nem találkoztak ezzel az érdekes témával (mármint  a Kulturális Kreatívokkal)! Visszatérve a baráti látogatásra, a filmet végül valahogy nem sikerült lejátszanunk, csak egy rövid összefoglalót, amit a TV (M1)-en vetítettek. A rövid mozizás után, már a vacsora közben kérdeztük a barátomat, hogy hogyan is tetszett neki az összefoglaló. Mire egészen elképesztő hirtelenséggel és hevességgel találtunk benne egy vitában magunkat, aminek az volt a lényege, hogy a barátom szerint ez a kulturális kreatív jelenség inkább egy olyan társadalmi csoportot mutat, amelynek tagjai leginkább csak lázadnak (mint a tinédzserek) és nem alkalmasak a beilleszkedésre. Ezért is képzelik azt, hogy egyedül vannak, hogy elszigeteltek, mert valójában nem tudnak másokkal összefogni, mert különbnek érzik magukat másoknál, azt hiszik, majd ők megmutatják, hogyan is kell megváltoztatni a világot. Pedig valójában nem találtak fel semmi újat, csak azt, amit a kereszténység már amúgy is ősidők óta hirdet. „Ami az egy igaz vallás!” – tette hozzá, mikor tiltakozni kezdtünk. Mentségünkre legyen mondva, hogy elég váratlanul ért minket a „támadás”, így kissé ügyetlenül és nem kellő higgadtsággal próbáltuk megfogalmazni, hogy éppen az igazi keresztény szellemiségétől állna távol, hogy az egyetemes emberi értékeket kisajátítsa, saját „találmányának” tekintse, vagy az, hogy más vallások fölé helyezze magát. Legalábbis mi ezt gondolnánk az igazi keresztény szellemiségről. De erre csak elmérgesedett a vita. Azt a vádat is megkaptuk, hogy olyasmiről beszélünk, amihez nem értünk, különben nem állítanánk önteltségünkben, hogy mi kulturális kreatívok vagyunk, ahelyett, hogy beismernénk, ezek a keresztény alapértékek.
Egyébként, nem emlékszem, hogy bármit mondtunk volna a „kulturális kreatívságunkról”, vagy elemeztük volna a jelenséget és a véleményünket róla, bármilyen vallási témát idehozni pedig még annyira sem állt szándékunkban. Egyszerűen csak megmutattuk a filmelőzetest, és a vita már előbb kirobbant, mint hogy érdemben beszélgettünk volna róla. Végül már mindnyájan védtük a magunk hitrendszerét, aztán a barátom feldúltan faképnél hagyott minket, én meg néztem, mint Jani a moziban. „Hát ezt hogy csináltuk?!”

Végtelenül elszomorított az eset. Több szempontból is. Leginkább azért, mert nem tudtuk kezelni a helyzetet, hogy ne kezdjünk védekezni-támadni, hogy nem menjünk bele a vitába. Pedig ezer eszközünk lett volna rá (mindkét oldalról). Azért is, mert még a barátok is egymás ellen fordulnak a „hitvitáik” miatt (ez esetben a hitet tágabb értelemben gondolom, lásd alább***), és ahelyett, hogy egymást töltenék, hogy félretennék ezeket, és összefognának, amikor a világnak a leginkább szüksége volna a közös energiára. Mert sok a baj és amúgy is feszült a közhangulat. Ehelyett leszívjuk egymás energiáját (ahogy Redfield írja). Végül, mert a XXI. sz. elején, annyi vallásháború és hitvita után még mindig itt tartunk.
            Látjuk a folyamatokat, látjuk, hogy ez a hozzáállás hová vezetett, és mégsem tudunk változtatni. Még mindig tabutéma őszintén beszélni a hitekről, a vallásról.
            Vajon ezért is került a kezembe Redfield? Mert mindennél fontosabb lenne most, hogy töltekezzünk, azaz hogy megtanuljuk végre azt az egyetemes emberi viselkedési normát, amely egyébként minden ember alapvető képessége (és minden vallás és spirituális tanítás alapja), azaz a szeretetet? Ehhez pedig alapvető lenne, hogy tiszteletben tartsuk egymás hitrendszerét, mert minden vallás szégyenére válik, amikor a hívei egymást támadják (sőt akár meg is ölik) az „igaz hit” nevében. Maga a fogalom, hogy „igaz hit”, már önmagában is ellentmondásos, de ami a leginkább lényeges, hogy amitől igazán távol kerülünk ezekben a vitákban, az maga Isten, avagy a Közös mindent átható Teremtő Energia (kinek-kinek a hitrendszere hogy nevezi), akinek a nevében beszélünk, és akivel/amivel a leginkább áhítjuk a kapcsolódást.

Így 2012 előestéjén, anélkül, hogy bármit is mondanék arról, hogy mit ígér nekünk ez az év gazdasági, politikai, ökológiai, tudományos és spirituális szempontból, ékesen szól helyettem az idézet: „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik”. Hát van mire felkészülnünk, és nagyon nem mindegy, hogy milyen próféciára hallgatunk, azaz milyen „világvége” jövőt vizionálunk: „világégést” vagy „világméretű felemelkedést”, mert mindkettő ennek a jelenlegi világnak (rendszernek) a vége, de meglehetősen különböző kimenetellel.  Én az utóbbira szavazok…  
Szóval van még mit tanulnunk… de az már mindenképpen az első lépés, ha felismerjük a változás, változtatás szükségességét. És ma egyre többen ismerik fel, tartsák magukat akár kulturális kreatívoknak, akár kereszténynek (sok esetben mindkettőnek, mert miért is zárná ki egymást ez a kettő?!).
- Azért nem hagy nyugodni a „kisördög”, hogy fel ne tegyem az utolsó provokatív kérdést -
Miért is ne tarthatnánk magunkat egészen egyszerűen csak embernek, mindenféle címke nélkül?!

„A Címkéző Ember”
***
A "hit" kifejezést ez esetben nem vallásos, hanem tágabb filozófiai értelemben használom:
Hit  = "valaki által igaznak elfogadott vélekedés"
(Az angol nyelvben ez a "belief" szónak felel meg, míg a vallásos hit a "faith". A magyar nyelvben mindkettőre ugyanazt a szót használjuk, ami félreértésre adhat okot, bár a vallásos hit is a tágabb, általános hit fogalomkörbe tartozik.)
Hiteink alatt tehát azokat a gondolkodási sémáinkat, értékrendünket, beállítódásainkat, stb. értem, amelyek egyfajta  belső szűrőrendszerünkként meghatározzák, hogyan vélekedünk a dolgokról, a világról. Ezeknek a belső sémáinknak egy részével tisztában vagyunk, más részének viszont nem vagyunk a tudatában. Ez utóbbiak mintegy láthatatlan mozgatórugókként működnek a tudatunkban, és nem kevésbé befolyásolják az életünket, érzéseinket, cselekedeteinket, mint az előbbiek. Sőt, néha erőteljesebb hatást gyakorolnak ránk, mint azok a dolgok, amelyekről tudatosan hisszük, hogy hisszük...
Példa az ilyen láthatatlan hitekre, amelyek közül különösen a negatív tartalmúak árthatnak (a pszichológia nyelvén ezeket negatív automatikus gondolatoknak, gondolkodási sémáknak nevezzük): „Örök vesztes vagyok.” „Nekem semmi sem sikerül.””Mindig kitolnak velem.””Rossz vagyok a pénzügyekben.”
Ezeknek az a veszélye, hogy amit hiszek, azt meg is tapasztalom. Ez viszont tovább erősíti a hitemet… és íme az ördögi kör.
A hit tehát meglehetősen szubjektív dolog (bár vannak kollektív, ragadós hitek). Ebből is következik, hogy „igaz hit” nincs, legfeljebb XY-nak az igazsága, ami sok esetben különbőzik Z igazságától. És már ki is alakult a kinek is van igaza hitvita…
***

Végül egy idevágó, kihagyhatatlan idézet a filmklasszikusból, illetve az ígért néhány példa elgondolkodtató és inspiráló filmekből:

-          „Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
-          Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.
-          Az élet nem habostorta, Pelikán.
-          Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.
-          Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!
-          Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

A Villanykörte Összeesküvés - A Tervezett Elavulás története


A hülyeség kora


Bennfentesek (2008-as világgazdasági válság okait, Izland pozitív példája)

A közösség ereje - Kuba [magyar szinkron]


A jövő farmja (permakultúra, erdőkert stb.)
fantasztikus film, gyönyörű, elgondolkodtató és hasznos

További filmek:

Honlapunkra is folyamatosan teszünk fel ezekből ízelítőt, híreket, fontos információkat, többnyire az "Önellátó/ zöld info" oldalon.

További fotók és hírek a Facebook Szupervályog és Földépítészet csoportban.

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket, gondolatokat írom le a naplómba.

2011. október 20., csütörtök

Asszony a kútban és egyéb „történelmi történések”

„Nincsenek vesztes játszmák, csak vesztes játékosok” avagy
„A magyar nép felemelkedése érdeklődés hiányában elmaradt.”
(saját mondásaim)


De kezdhettem volna azzal is, hogy „Segíts magadon, Isten is megsegít.”
Ebben a régi népi bölcsességben minden benne van…

Megint magával ragadtak a külvilág és belvilág történései, de mielőtt beszámolnék róluk dióhéjban, nem hagynak nyugodni a gondolatok, melyek fenti idézeteket ihlették.

Megmozdult a világ. Ébrednek az emberek. Itthon is, bár igen lassan. Néhány hete békés tüntetésre mentünk a devizahitel károsultak ügyében. Petíció átadására is sor kerül. Végre történik valami! Erre alig lézengtek. Én meg azt hittem, nyüzsögni fognak az érintettek. Tudtommal igen szép számmal vannak. Hol vannak? Na, ekkor mondtam a mellettem álló barátaimnak a fenti idézetet: „A magyar nép felemelkedése érdeklődés hiányában elmaradt.” Azóta szállóigévé vált nálunk.
Szombaton (október 15-én) a „Világforradalom a valódi demokráciáért” részeként Budapesten is meghirdették a békés megmozdulást. Mikor odaértünk az Erzsébet térre 3 óra után, azt hittük, rosszkor, rossz helyre jöttünk: gördeszkázó fiatalok, ki tudja hová siető emberek, turisták a kávéházban. Hol vannak a szervezők és a tüntetők? Végül is a Gödörben megtaláltuk őket, sőt „véletlenül” pont egy „zöld technológiák” témájú csoportbeszélgetésbe cseppentünk. Estére, a fáklyás felvonulásra kisebb tömeg is összegyűlt (bár a külföldi létszámhoz és a magyarországi viszonyokhoz képest elenyésző), és összefutottunk néhány kedves barátunkkal, aminek nagyon örültünk. Ugyanazokkal az arcokkal, akikkel általában összetalálkozunk a hasonló rendezvényeken. 

"Világforradalom a valódi demokráciáért"
Békés demonstráció 2011. október 15.

Ébredjetek, EMBEREK! Ne aludjátok át ezt a történelmi időszakot, mi alakítjuk a világot olyanná, amilyen!
Bízom benne, és azt is tapasztalom, hogy egyre többen vagyunk, hogy hatványozódni fog a létszámunk. Ha mindenki felébreszt egy-két embert maga körül. Csak hát az emberek utálják, ha kéretlenül ébresztgetik őket. Sőt, párom kedvenc mentorát, Sanyit idézve: „Aki úgy csinál, mintha aludna, azt egyáltalán nem lehet felébreszteni.” És itt Magyarországon eléggé „homokba dugjuk a fejünket” állapot van mostanában. Pedig higgyétek el, ez az ébresztő sokkal finomabb, mint ami megtörténhet, ha megvárjuk, amíg a környezet vagy a gazdasági/társadalmi rendszer összeomlása ébreszt majd fel minket.

Sajnos a saját szupervályogos pályafutásunk során is sokszor azt tapasztaljuk, több elszántságra, több cselekvésre lenne szükség. Hányszor, de hányszor hallottam ezeket a szavakat:
„Igen, ez az, amire évek óta vártam! Fantasztikus! Az az álmom, hogy egy szupervályog házban éljek! Nagyon szeretném megtanulni.”
Zene füleimnek ez a mondat, hiszen ezen dolgozunk egy éve, ezzel kelek, ezzel fekszem, hogy hogyan válhasson valóra ez az álmunk. Csak hát az a fránya pénz! Meg a kitartás. És az összefogás… És  lemondóan elballagnak a lelkes emberek… és vágyódnak tovább. Pedig mi már mindent kitaláltunk, amivel korlátozott lehetőségeinkhez képest segíteni tudunk azoknak, akik nem tudják teljes egészében kifizetni a tanfolyam árát. Ilyen olyan kedvezményeket, részletfizetést, suskás, ökobankós fizetést, barter lehetőséget, ledolgozást, eszközökben, termékekben való fizetést. Ha más nem, ott van valakinek a két keze munkája, vagy csak akad valakinek házi lekvárja, amit én boldogan elfogadok, mert mostanság sajnos egy csepp időm sincs a befőzéssel foglalkozni. (Hogy csak egy példát említsek.) Mindent azonban nem tudunk forintban sem elengedni, mert nekünk is azzal kell fizetni a költségeinket, de már így is magasan felülmúljuk kedvezményeinkkel bármilyen más szolgáltatást vagy vállalkozást. Íme egy ellenpélda: http://www.kovet.hu/view/main/267-1492.html.

Egy kis anekdota: Van egy barátnőm. Történt egyszer, hogy nem volt munkája, elfogyott a pénze. Fogta hát magát, és számba vette a felesleges dolgait, illetve azokat, amelyek ugyan nem feleslegesek, de alapvetően nem életbevágóak, tudja őket nélkülözni, le tud róluk mondani. (Szinte mindenkinek tele van ilyenekkel a lakása, erre mérget veszek!). Lefotózta őket és szépen feltette őket a Vaterára. Apránként eladogatta őket, és gyűltek az ötszáz, ezer, pár ezer forintok. És mellesleg sugárzó arccal mesélte, milyen jó érzés volt megszabadulni attól a sok cucctól, amire neki már nem (igazán) volt szüksége, vagy csak foglalta a helyet. Az is elégedettséggel töltötte el, hogy nem kidobta őket, hanem eladta, így a szeméthegyek növelése helyett másnak még hasznára váltak. Arról nem is beszélve, hogy az átmeneti problémáját is megoldotta, azaz annyi pénze is bejött, amelyből átvészelte azt a nehéz időszakot. Nem érezte rangon alulinak, hogy eladja a dolgait, és így rakosgatja össze a pénzt (pedig magasan képzett, és meglehetősen jól hangzó szakmája van), nem várt segélyekre vagy, hogy valaki majd megsegíti. Kreatív volt, és áldozatot is hozott, hogy lemondott egyes dolgairól, azért, hogy ki tudja böjtölni azt az időt, amíg újra rendbe jönnek a dolgai. Nem adta fel… és hamarosan álmai munkáját is megtalálta. „Segíts magadon… mert nincsenek vesztes játszmák, csak vesztes játékosok.”

Az én üzenetem és biztatásom mindenkinek, saját magunknak is :):
Segíts magadon és élj a lehetőségekkel! 
Ha vágysz valamire, dolgozz rajta/érte, ne várd, hogy majd valaki megsegít, az öledbe pottyantja. Azt segíti meg a sors (vagy Isten vagy az univerzum), aki tesz is érte, sőt áldozatot is hoz, ha szükséges. Legyél kreatív és nyitott, a segítség néha nem várt helyről és módon érkezik (l. pl. előző blogbejegyzésemben a lakókocsis esetet). Persze én is szoktam csüggedni, elkeseredni. Ilyenkor erősítem magam a kedvenc elsődlegesemmel (iránymutatómmal): „A dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra :)!” (Még ha pillanatnyilag másként is fest a dolog… l. előző lakókocsis példa, azaz egy beázás nem az, ami első látásra pozitív dolognak tűnik.) Ha pedig fejtörést okozó probléma előtt állok: „Még ma megtalál a legjobb megoldás, és be is engedem :)!” Utóbbi kiegészítés igen fontos. Sokszor elkeseredésünkben nem is vesszük észre a megoldást… így aztán a „mentőangyal” csalódottan elkullog: „Ez a tökfej észre sem vett… hát hogy segítsek akkor rajta?!”
És nem utolsó sorban segíts, támogass másokat. Szolgálj, végezz önkéntes munkát is, és meglátod, téged is megsegítenek mások. Ezt az alapelvet valljuk a szupervályog-ügy esetében is, törekszünk arra, hogy így működjünk. Ezért is adtam ezt a címet - Támogass, hogy támogathassunk! - a honlapon annak az oldalnak, ahová feltettem a támogatási rendszerrel kapcsolatos felhívásunkat, lehetőségeket.


Visszatérve a történésekre: Sok-sok jó dolog, kisebb-nagyobb előrehaladás is történt az elmúlt hetekben, igaz újabb akadályok is felmerültek.

Csíkföldön ezerrel dolgoztunk, hogy elindulhasson a Szivárvány Falu Projekt (a majdani szupervályog bemutató és oktató központ), és végre ott tarthassuk a tanfolyamokat. Közben kiapadt a kutunk, kiderült, hogy évekkel ezelőtt beomlott, és elzáródtak a járatok, nem tud újra feltöltődni vízzel. Újabb nem várt akadály (víz kell az ott léthez, az építéshez), és kiadás… és még nincs megoldva a dolog, mert a tisztítás során kiderült, hogy egy oldalsó, kisebb barlang miatt további kútgyűrűket kell bele csináltatni és leengedni, mert anélkül nem lehet tovább tisztítani és mélyíteni. Erre már végképp nem maradt keretünk.
Viszont kíváncsiságunknak engedve mindketten leereszkedtünk a kút mélyére. Nem mindennapi izgalom a 15 méter mély szűk akna aljára leérkezni (kötélre rögzíttet létra segítségével), és felnézni a magasba, ahol egy kis kerek fényfolt jelenti csupán a kút tetejét, a felszínt. Még elismerést is begyűjtöttünk, mert ők (a kúttisztítók) még olyat nem láttak, hogy a kúttisztítást megrendelő maga ereszkedik le a kútba dolgozni egy kicsit (Zoli ugyanis maga is beszállt a kútmélyítő vájármunkába), de olyat aztán végképp nem, hogy egy nő lemenjen!

Asszony a kútban...
 
 
Bár a tanfolyam sajnos elmaradt, elkészült a komposzt WC-nk (alomszék), ami nagyon jól szuperál, és a földmunka is megvolt. Megvan a vízszintes „terasz”, ahová az első mintaépítmények kerülnek majd.
A felmerülő kihívások, feladatok során egyre több helybéli embert ismertünk meg, nagyon jó volt látni azt az egészséges és segítő hozzáállást, amellyel a faluban fogadtak minket. A polgármestertől a falu lakóin keresztül a különféle mesteremberekig.

Közben pedig szerencsénk volt két mintagazdaságot is megtekinteni. Az egyik egy „Ökológiai gazdálkodás a gyakorlatban” c. konferencia volt a somogyvámosi Krisna-völgyben. A másik pedig egy domonyvölgyi biogazda - nyugdíjas korú, de testileg és szellemileg „üdezöld” - házaspárnál tett látogatás volt, ahová nyolcad magunkkal önkéntesként mentünk a gazdaság őszi munkáiba besegíteni. Fantasztikus élményben, nagyon meleg fogadtatásban volt részünk, és nagyon jó gondolkodású és kisugárzású emberekkel ismerkedtünk meg mindkét utazás és találkozó során. Somogyvámosban „Hármas szorításban az emberiség” c. előadásában Vida Gábor ökológustól újabb adatokat és figyelemreméltó gondolatokat hallhattunk a környezeti, gazdasági és társadalmi válságról és az ember „túlbecsült önbizalmáról”, ahogy a világ dolgait kezeli. Domonyvölgyből pedig illatos bazsalikommal, korianderrel (ami szívem csücske), zamatos zöldpaprikákkal felszerelve érkeztünk haza. Krisna-völgyben pedig novemberben várnak vissza egy kis csicsókagumóért és hogy beszélgessünk arról, miben is tudnak ők segíteni azoknak, akik ökofalut szeretnének alapítani.

Ökrös szántás - Krisna-Völgy
Domonvölgyi csendélet

Várva várt hírek és emberek is betoppantak az életünkbe, reméljük, jó irányba lendítik a szekerünket mindannyiunk örömére. Például lelkes és aktív építész-statikus formájában, de nem várt hír az is, hogy Csíkföldön a szomszéd telek eladóvá vált. Ez nagyon fontos cél, hogy a jelenleg vékonyka terület szélesebb legyen és alkalmasabbá váljon a bemutató falucska számára. Fel van adva a lecke, hogyan lesz meg erre a keret.

Ha mi jól haladunk, és megérkezik a kellő támogatás is - nyitottak vagyunk honnan és milyen formában :) -, akkor a szupervályog-ügy is halad, és elérhetővé válik minél több ember számára. 

További fotók és hírek a Facebook Szupervályog és Földépítészet csoportban.

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. szeptember 21., szerda

Csíkföldi Csemegék I.

"Vannak balga emberek, akik távcsővel fürkészik a messze jövő láthatárát és sopánkodnak az ott mutatkozó felhőkön, miközben figyelmen kívül hagyják a felettük ragyogó kék eget.”
(C. H. Spurgeon)


Hát igen… én is sokszor e balgák közé tartozom, de az elmúlt hetekben sokat tapasztaltam a felettem ragyogó kék ég gyönyörűségét (mindenféle értelemben). Ezt Csíkföldnek köszönhetem. Hát igen… az elmúlt hetek nem a számítógépről, még csak nem is az írásról szóltak… hanem leginkább Csíkföldről.

Érdekes megtapasztalni, hogyan íródik át az ember fejében a dolgok értékrendje, ha az idejét és elfoglaltságát a természet rendjéhez kell igazítania. A városi (avagy modern) életben már gyakorlatilag összefolynak az évszakok… szinte mindig lehet mindent csinálni, nem számít, milyen kint az idő. Mintha egy jól védett burokban lennénk. Nos, Csíkföldön nem így megy az élet. Ott semmi sincs. Legalábbis városi szemmel nézve. Nincs fedél a fejünk felett. Nincs ivóvíz, csak amennyit viszünk magunkkal, nincs meleg víz a fürdéshez … ja fürdőszoba sincs… no meg WC (legalábbis olyan vízöblítéses, amit megszoktunk, és amely mellesleg az egyik legsúlyosabb vétek, amelyet a természet ellen elkövetünk (l. Országh József Vízönellátó c. honlapján… döbbenetes, és erről sehol sem esik egy szó sem!). Nincs meleg és meleg étel, csak ha tábortüzet gyújtunk. Nincs áram és világítás… szóval dolgozni akkor tudunk a szabadban, ha jó az idő és világos van. Ezért amíg jó az idő és világos van, igyekszünk kint dolgozni… ez gyakorlatilag felülír minden más tevékenységet. Van ebben valami egyszerűen nagyszerű… legalábbis én nagyon szeretek ott lenni.

Mert az, hogy „Ott semmi sincs” valóban a városi modern világ nézőpontja. Csíkföldi szemszögből nézve minden van ott, ami számít:
Van zöld vidék, dombok, ahonnan szemet gyönyörködtető a kilátás a szemközti lankás hegyvonulatra, a lábunk alatt elterülő búzamezőre, amely hónapról hónapra változtatja a színét. Mikor először jártunk ott, selymesen ringatózó, érett kalásztenger volt. Egy-két hét múlva sárga tarló lett belőle, amelyen szalmagurigák sorakoztak. Most újra zöldell, sárgálló napraforgó virágokkal tarkított rétté változott.
Van erdő. Kétféle. Csak most figyeltünk fel rá, ahogy lesétáltunk a tarlóra, és onnan néztünk vissza a dombunkra. Egészen másként festett onnan a látvány. A telek szomszédságában lévő erdő csak amolyan erdőcske, néhány méterrel odébb közel a Gerecse karéjához, kétszer olyan magasak a fák, na, ott kezdődik az igazi erdő… az igazi vadon.  (Mellesleg jó lenne már egyet kirándulni is benne.)
Van napsütés, ragyogó kék ég…
Van csend. Zöldet és szépséget látunk a városban is, de ez a csend hiányzik, ezt a csendet harapni lehet.


Persze a természet csendje korántsem némaság, hiszen vannak benne állatok… mindenféle hangon csiripelő-cirpelő madarak és bogarak. Én még ennyi ölyvet(?) nem láttam egyszerre az égen, mint itt! A hatalmas bozótkupac alatt, amely az elmúlt hetek bozótirtó-erdőgereblyéző termése, méteres kígyó melegszik (még nem jártunk utána miféle, valójába nem is lényeges… csak tartsuk tiszteletben egymás életterét). A legutolsó reggel ébredéskor Zoli súgja a fülembe: „Nézz csak oda!”. Hát egy mókus üldögélt a bokor tetején a felkelő nap párás fényében, és békésen reggelizett valamit. De a legizgalmasabb mégiscsak az volt, amikor egyik este valami igen hangos állat hangjára lettünk figyelmesek, ahogy sötétedni kezdett: „Hú, te jó ég, ez valami igen nagy állat, és itt van nem messze!”. Némileg megszeppentem. Aztán figyeltük tovább, és kisétálva a búzaföld szélére, ahonnan kilátunk a nyílt terepre, kiderült, hogy koránt sincs közel. A szemközti Gerecséből hallatszik át a hang: szarvasbőgés. Azóta minden este felhangzik az ismerős hang, a szarvasok násza. Aztán egyik este újabb hangra lettünk figyelmesek… ezt is a mező felett hozta felénk a szél, de ez határozottan embertől származó hang volt. Egy láthatatlan muzsikus varázslatos dallammal köszöntötte az estét, teljesen olyan hangulata volt, mint Tumnus furulyajátékának a Narnia krónikáiból. Azóta több este is felcsendült a dallam… számunkra ez jelentette a munka és a nap végét, besötétedett.
Van békebeli kerekes kút, amelynek vizével le lehet egymást locsolni, amikor már átforrósodtunk és kifáradtunk munkában. Lehet meztelenül és a jéghideg víztől sikongva-kacagva „zuhanyozni”, mert főképpen hétköznap a madár sem jár arra. Hétvégén megjelenik néhány hobbi-telekszomszéd , de mivel mi vagyunk az utolsó használatos telek, és mellettünk már csak erdő van… ritkán járnak mifelénk.


Hát ilyen dolgok vannak Csíkföldön. Persze egyszerű és mindennapi dolgok ezek… azt gondolnánk, magától értetődő és elegendő ez az egyszerű szépség és öröm, pedig nem az… A minap voltam egy összejövetelen, értelmes, nyitott, tudatos emberek gyűltek össze, és mégis úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, az arcukra volt írva: „Hogy is lehet ilyen nomád körülmények között kibírni!?” A jólét és a jóllét nem erről szól, ugye?

Persze ahhoz, hogy ezeket az egyszerű, tiszta dolgokat megtapasztaljuk, valóban ki kell menni a semmi közepére, odahagyni a komfortzónánkat, és persze mindenért meg kell dolgozni fizikai munkával… A területért, ahol elvadult szőlőindás, növénynyúzós élősködő növényektől kell meghódítani a területet és megszabadítani a fákat. Tarzan is megirigyelhetné, olyan indákkal kúsznak fel a növényekre, és a földben keresztben-kasul átszövik a gyökereik a területet, csákánnyal sem lehet őket kiirtani. A vízért, amellyel időnként vetekedünk az állatokkal, sajnos eddig ők jártak pórul, már akik a kútba estek. A melegért, az ételért, amely nem terem gombnyomásra. A legegyszerűbb és magától értetődőbb technikai dolgokért. Plazma TV, szép autó, tengerparti nyaralás helyett áramfejlesztőre, bozótirtó szerszámokra, komposztdarálóra, szivattyúra és a sáros úttal megbirkózó terepjáróra kell gyűjteni. Nem mintha előbbiek megvetendők volnának… de oly távolinak tűnnek, ha az ember az alapvető életkörülményeit kell, hogy megteremtse.
Mégis nagy izgalom és öröm ezeket apránként összegyűjteni… valahogy azt a biztonságérzetet nyújtja, amelyről már néhány héttel ezelőtt írtam. Ha megvan az erőnlétünk / állóképességünk és az alapvető „túlélő” tudásunk és felszerelésünk, nagy baj már nem érhet minket a kiszolgáltató rendszerek világában.
Mellesleg semmi stressz, alvásproblémák, napi 10-12 óra fizikai munka után nincs szükség semmilyen esti pótcselekvésre. És az életritmus is valahogy lelassul… nem a mozgásra gondolok, hanem arra, hogy mondjuk egy egyszerű vacsora elkészítése, majd az elmosogatás időt és figyelmet igényel. Jó kis meditáció és jelenben-levés gyakorlat, mely utóbbi nekem mindig nehezen ment. Másrészt a hihetetlen és észrevétlen pazarlás, amit a modern életünkben teszünk, is magától értetődően megszűnik. Kevés vizet kell használni, hát elég a kevés is. Kevés edényt kell használni, mert ugye a mosogatás… hát kevés edényt használunk. Igaz ez szinte mindenre. Ezt a közművesített életünkben észre sem vesszük… legfeljebb a sárga csekkeken… meg a környezetszennyezés szintjében… de ez utóbbi sajnos sokkal kevésbé érinti érzékenyen az emberek többségét, még a legtudatosabb, legigényesebb rétegek is hajlamosak a homokba dugni a fejüket. Eladjuk a lelkünket és a jövőnket (a gyermekeink jövőjét) a kényelmünkért cserébe. Melyik másik faj tesz még ilyet ezen a bolygón? Izmael jutott eszembe megint. Aki azt egyszer elolvassa, nem tud többé a régi módon nézni a dolgokra.

Azért - bevallom - némi „luxusra” is szert tettünk úgy két hete. A támogatás szó szerint és átvitt értelemben is „fentről jött”. Mikor hazaértünk a gárdonyi tanfolyamról, leáztatva találtuk a lakást. A fenti szomszédtól jött a víz, és oda lett a majdnem új parketta. A biztosító által fizetett pénzből viszont tudtunk venni egy kiszuperált lakókocsit, amely méltó és végleges helyet kapott a leendő Szupervályog-Központban. Zoli ugyanis bűvészmutatványnak is beillő módon, nem kevés manőverezéssel felvontatta a domboldalba, na, onnan ugyan többé elvontatni nem lehet, az tuti, úgy beágyaztuk a helyére. Így átmeneti főhadiszállásunkként szolgál, amíg nem épül a területre lakóépület. Igaz, a felázott parkettát egyelőre nézhetjük itthon… Mindennek ára van. A lakókocsi egyébként szuper! Igen leleményes, hogy minden benne van, ami kell. Igaz kissé régi és lepukkant, két hétvégét takarítottam, de valaha jobb napokat is látott. Nem holmi vacak műanyag, hanem szinte teljesen faborítású az egész berendezés, amelyet, majd ha lesz rá kapacitásunk, szépen fel lehet újítani. Parányi zuhanyozó is van benne, egyelőre víz nélkül, amely a komposzt-WC-nknek is helyet fog adni. Százszor kényelmesebb, mint az eddigi sátrazás vagy az autóban alvás, főképpen a cuccaink ide-oda pakolása miatt, mert vagy a cucc van az autóban, vagy mi. Egyszóval minden relatív, és jó lecke arra, hogy az ember egy ilyen parányi életteret és komfortot is megbecsüljön, amit ez a lakókocsi nyújt.


Hát ilyen, látszólag nem túl érdekes időtöltéssel teltek az elmúlt hetek… de én már szinte szaladnék vissza a szarvasbőgéses, gyönyörűséges zöld lankáim közé… és birkóznék tovább a szőlőindákkal :).

És végre hamarosan itt tartjuk a szupervályog tanfolyamokat… és elkezdhetjük az oktató és bemutató központ alapjainak lerakását… A szupervályog központnak a Szivárvány Falu nevet adtam… Dorka és Imi nevű barátunk és „mentorunk” adta az ihletet az elnevezésre. Már tervezgetem a mindenféle formájú és funkciójú szupervályog-építményeket a területre, Zolival pedig ötletelünk a (ön)fenntarthatóság eszközein és mikéntjén…


További fotók a Csíkföldi Csemegékről: A Facebook Szupervályog és Földépítészet csoportban.

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. szeptember 2., péntek

Berendezkedtünk a Cal-Earth-ben


„A teremtő munka öröme az, hogy nem robot, hanem játék” (Zs. Tüdős Klára)

Vége lett az első hétnek, hazamentek a tanfolyami résztvevők. Maradtunk mi újonc ösztöndíjasok néhány „régi” öregdiákkal, akik hosszabb-rövidebb ideig maradtak. Az újoncok között volt egy angol-holland lány, egy francia fiú, egy Kaliforniában élő mexikói srác. A régiek pár nap múlva mind elmentek, csak egyikük maradt, egy szintén amerikai srác, aki azonban ideje jó részét Japánban töltötte.
Az első szabadnapunkon egy Ausztráliában élő francia fiú finn származású barátnőjével elhívott minket egy kis kirándulásra - sziklamászásra - a közeli hegyekbe. Érdekes egy hely volt. Kopár, furcsa sziklaalakzatokkal, hatalmas kőtömbökkel tarkított vidék, mintha egy óriáskölyök dobálta volna tele kaviccsal. A csapat néhány tagja lelkesen mászta a sziklafalat a majd’ 40 fokban, én inkább csak barangoltam a sziklák között, azután pedig leültem a szúrós bozótba, és csak néztem ki a fejemből. Az első hét, az új környezet izgalma, az intenzív tanulás és fizikai munka a nappali hőségben, majd esti hidegben kiszívta az erőmet. Szépen ledőltem a bozótba és elaludtam ott, ahol voltam… hiába mindig is szerencsésen jó alvó voltam… hidegben, melegben, keményen, puhán, hangyák közt :)… Mikor felébredtem és felültem, apró kaktusztüskékkel volt teli a karom… tényleg fáradt voltam, ha így el tudtam bóbiskolni.


Másnap az angol-holland lánnyal átköltöztünk a japán-amerikai srác házába, mármint ahol ő lakott. (A srác J névre hallgatott, sosem árulta el a teljes nevét… most ugrott be, hogy a J lehet, hogy Japan?). Két macska is lakott vele, helybéli kis kölykök voltak, akiket a gondozásába vett. Igen jól, biokaján tartotta őket. Szépek és barátságosak is voltak, mi tagadás. A mi házikónkat pedig a francia és az ohiói fiú vette birtokba. Kaptunk még két szabadnapot, mielőtt belekezdtünk volna az ösztöndíjas életbe. Komótosan berendezkedtünk, nem sok aktivitást fejtettünk ki, inkább csak szuszogtunk, aludtunk. (Megnyugtató, hogy nemcsak én purcantam ki, de a nálam jóval fiatalabb fiúk is.)
(Érdekes, ahogy írom, ki honnan való, tűnik fel, hogy csupa világpolgár gyűlt itt össze. Szinte mindenki más országban élt, mint ahonnan származott. Az biztos, hogy nem a fenekükön nyugton megülők vállalkozása ez a szupervályog és az újfajta szemlélet- és életmód, amelyet közvetít. Ja a francia fiú is Szenegálba készült, ahol a szülei hotelt üzemeltetnek, az ohiói fiú pedig szintén „útra kész”, ahogy később elmesélte. Hogy hová, az még nem tudta. Végül is ő volt a legfiatalabb a csapatban…)

Szerdán kezdtünk bele a munkába. Eligazítás, házirend, napi és heti munkabeosztás. Elvileg különböző témákkal foglalkoztunk volna az ott töltött idő alatt, elmélettel, gyakorlattal vegyesen… A valóság kissé másként alakult, de ne szaladjunk előre. Én ösztöndíjamat ledolgozandó kaptam külön munkát is, amit saját beosztásban, reggel, este, hétvégén tudtam ledolgozni, ezen felül külön órákért pénzt is kereshettem. Hát nem mondhatnám, hogy jól esett a nap végén még elvonulni tovább dolgozni, de nem panaszkodom. Legalább megvolt a pénzem az ennivalóra is. Az angol lánnyal kaptunk kertrendezési feladatot (ő kertész), a külön munkám pedig többnyire mindenféle kiegészítő munka volt, pl. raktártakarítás, tereprendezés… Sosem fogom elfelejteni, hogy pár napig régi festékes vödröket kellett kiselejteznem. Csak nyitogattam a beszáradt dobozokat (néha csendesen káromkodva, mert alig bírtam kinyitni meg odébb cipelni). Végül igyekeztem valami örömet is lelni ebben az unalmas tevékenységben: mivel senki nem volt a közelben énekelgettem és még némi mókát is faragtam a dologból.

Cal-Earth logó

Első menetben az Öko-Falu mellett épülő Fire-Village (Tűz-Falu) munkálatait folytattuk, lépcsőt, kerítést építettünk. Nem mondhatnám, hogy valami nagy hatékonysággal haladtunk volna. Olybá tűnt, itt nem nagyon lényeges, valaha is készen lesz-e ez az építés. Azért dolgoztunk. Ástuk a földet, kevertük az anyagot, töltöttük a zsákot, azaz tömlőt. Az egyhetes tanfolyamon - bár csináltunk mindenfélét -, nem volt meg az az élmény, hogy valami értelmeset építettünk volna, és hogy tudnám alkalmazni a hallottakat-látottakat. Már akkor elhatároztam, hogy én sokkal jobb tanfolyami anyagot fogok összeállítani és mindig fel fogunk építeni valami használható, konkrét építményt az elejétől a végéig, hogy mindenki lásson és kipróbálhasson minden munkafolyamatot. Megkaptuk ugyan Khalili könyvét, amely egyedülálló és klasszikus volt a maga idejében, de már túlhaladta az idő. Nem volt benne összeszedve a szupervályog-építés csínja-bínja olyan formában, hogy az egyszerűen áttekinthető és házépítésre is használható legyen. Sok dolgom lesz, ha hazamegyek… már formálódott a tanfolyami jegyzet is a fejemben. Az intézetben dolgozók - bár hozzám képest sokkal több tapasztalattal rendelkeztek a szupervályog-építés terén -, mintha megálltak volna a fejlődésben, de ami még inkább hiányzott, hogy nem volt oktatási előéletük. Valamit tudni, illetve tanítani, átadni két külön dolog. Boldog voltam, hogy kutatói, oktatói és tréneri pályafutásom során szerzett tapasztalataimat kamatoztatni tudom majd ezen a teljesen más szakterületen is. Hiszen egy tréning felépítésének, az oktatási anyag összeállításának, egy jegyzet megírásának és magának a tanításnak is vannak fő irányelvei függetlenül attól, hogy milyen szakmai tartalommal töltjük meg. Már alig vártam, hogy belekezdhessek!

De nyugalom… most itt vagyok Kaliforniában, és kérdezek, tanulok, amit csak lehet, és persze ötletetek is.
Ja és dolgozom. Munkásruhában, sapkában, porban-koszban, hőségben. A portól pár nap alatt kisebesedett az orrom. Talán ez volt a legkellemetlenebb, a hőségen túl. Végül is azt hiszem, az egyik legfőbb dolog, amit tanultam, az az volt, hogy megszokjam a fizikai megterhelést és a nehéz, nem megszokott körülményeket. Mindig végeztem több-kevesebb kétkezi munkát, pár évig egyedül tartottam karban egy több mint 300 négyszögöles telket egy rozoga kis házzal, újjáépítettem, tataroztam már sok lakást magamban vagy házilagos kalákában. Nem állt tőlem távol a dolog. De mégiscsak szellemi munkából éltem, és nem voltam szokva a napi több mint nyolc órás fizikai munkához. Már pedig hiszem, hogy erre a fizikai erőnlétre szükség van… főleg manapság. Hogy a testi erő és szívósság, a fizikai kézügyesség és technikai kreativitás nélkül kiszolgáltatottak vagyunk. Korábban az ÉletKészségek Munkacsoport egyik vezetője voltam, kommunikációs és stresszkezelő készségeket fejlesztő tréningeket tartottunk. Ezek most másfajta életkészségek, a mindennapi fizikai élet fenntartásához szükséges készségek voltak. Elégedettséggel töltött el, hogy korábban tanult emberi és kapcsolati készségeim mellé most újfajta készségeket sajátíthatok el, és az élet más területén fejlődhetem. Így kerek a dolog!


************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1)      Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2)      Minden második (vagy harmadik) bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. augusztus 25., csütörtök

Menedék a „vihar” ellen

„A hopik azt mondják, hogy a huszadik század utolsó évtizedétől kezdve és az ezredforduló után „az embernek egy fához kell kötöznie magát”. Ez más szóval azt jelenti, hogy „nagy szél” kerekedik… „és ez a szél és az eső sok mindent elsöpör”. Azt mondják, hogy gondoskodnunk kell magunkról, és újra a Földanyán kell megtermelnünk az élelmünket…” (Shirley MacLaine: Camino)

Sok víz lefolyt a Dunán utolsó feljegyzésem óta. Most azt sem tudom, hol is kezdjem…
A „Csíkföldi Csemegékkel”? Tanfolyami és építési tapasztalatainkkal? A kaliforniai történet a szupervályog-kezdetekről is folytatásra vár. Miközben amellett sem szeretnénk elmenni, hogy miféle jelenségeket tapasztalok ezen az úton, amelyet a szupervályoggal bejárunk, és amely oly szorosan kapcsolódik mindazokhoz az eseményekhez és változásokhoz, amelyek itthon és a nagyvilágban történnek.

Lássuk akkor sorjában, mi is történt az elmúlt hetekben.
Miután elmosta az eső júliusi tanfolyamunkat, örömmel adtuk hírül, hogy augusztusban lesz a ráadás tanfolyam. És mintha csak erre a jelre várt volna az univerzum, megindultak az események. Beindultak a levelek, telefonos megkeresések, média felkérések interjúra, cikkre. Újabb sikeres fórumot tartottunk, és öröm volt hallani, hogy milyen sokan fejezték ki lelkesedésüket, hogy de jó, hogy most tudnak jönni, mert lemaradtak az előző tanfolyamról. Szükségünk volt már erre a felfrissülésre, hogy újult erővel haladjunk át az akadályokon.

Az új tanfolyam előtti hajrában, két esős nap között újra kiszaladtunk Csíkföldre, hogy haladjunk az ottani munkákkal is. Hát izgalmas egy napra sikeredett. Baráti párral és három gyerkőccel indultunk neki nagy lelkesen, de a telekig már nem jutottunk el. Az elhúzódó esőzés hatására felázott földúton beleragadtunk a sárba.  Mezítláb dagonyázva a sárban próbáltuk kiszabadítani az autót, mindhiába. Szerencsénkre hétvége volt, és kint volt néhány telekszomszéd, akik elláttak szerszámmal és lelki támasszal, hogy ne aggódjunk, itt ez szinte már mindenkivel előfordult, sőt olyan is volt, aki a búzamezőben kötött ki az autójával, ahogy lecsúszott az útról. Jöttek segíteni is, és öröm volt az ürömben, hogy megismerkedtünk és megtapasztaltuk a jó szándékot és segítőkészséget. Miután az egyik szomszéd autójával próbált minket kivontatni, de ez sem segített, nem maradt más hátra, mint elvittek minket a falu traktorosáért. Valami egészen furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy a traktor egykettőre kihúzta egyébként kisteherautó méretű autónkat a sárból, majd vígan elgurult a búzamezőn keresztül. Megnyugtató volt látni a buckákon, hepehupás talajon otthonosan mozgó gépet és kormányosát, és elgondolkodtató tapasztalás, hogy itt vidéken egészen más az élet, más kihívásoknak vagyunk kitéve, az emberek jobban egymásra vannak utalva, és segítik egymást. Sosem gondoltam volna, hogy én, akit nem igazán érdekelnek az autók, sem a vezetés, szabályosan megkívántam, bár lenne egy ilyen erős, minden akadályt legyőző kis masinám, amivel keresztül-kasul masírozhatnék a terepen. Igazán örülök, hogy van egy traktorosa a falunak!
Megpróbáltatásaink azonban itt nem értek véget. Amíg a fiúk mentették az autót, mi nekiálltunk ennivalót készíteni, tűzön-platnin sütögetni, közben örömmel használtuk finom friss kútvizünket. Ahhoz is ki kell menni a nagyvárosi komfortból, hogy az ember megbecsülje, mekkora nagy érték a víz, egy saját kút. A gyerekek különösen élvezték, hogy húzzák a vizet a nagy forgó kerékkel. Örömünk addig terjedt, amíg a legkisebb gyerkőc ki nem halászott az egyik vödörrel egy döglött pocokfélét a kútból. Hm… Csak néztük. Legutóbb véletlenül betörtük egy kis részen a kút fedelét, és naiv városi népek lévén eszünkbe sem jutott, hogy az nemcsak a kosz, hanem a bepotyogó kisállatok ellen is fontos védelem. Azóta már mindnyájan jókat ittunk a vízből. Erősen próbáltam meggyőzni magamat és a többieket is, hogy ne essenek pánikba, hogy az esetleges baktériumok ellen sokkal jobban fel van vértezve az immunrendszerünk, mint az ellen a sok vegyszer ellen, amivel nap, mint nap bombázzuk az elfogyasztott táplálékkal és városi vezetékes vízzel. Hogy a dögből esetlegesen felszabaduló toxinok (méreganyagok) valószínűleg jelentősen felhígultak a vízben, nem érnek el akkora koncentrációt, ami ártalmas lenne. A magam részéről szentül hittem, hogy a döntő a dologban, hogy elhiggyük, minden rendben lesz. Így is lett, senkinek nem lett baja.
Végül azért haladtunk is valamennyit a tereprendezéssel, igaz még rengeteg van hátra. Annyira elsodortak minket az események, hogy még fényképeket készíteni is elfelejtettünk. Nem is baj. Nem biztos, hogy a folyamatos dokumentálás a lényeg, hanem inkább a tapasztalás.

Mindenesetre Csíkföld - a vidék - nem adja magát könnyen a „városi puhányoknak”. Szerintem fontos megmérettetés ez, kitartunk-e, vagy szaladunk vissza az összkomfortos, gombnyomásra működő életünkbe. Amit megszoktunk. Csakhogy nagy árat fizetünk ezért a kényelemért, és nem csak pénzben. Kiszolgáltatottságban, hiszen elvesztettük az az ősi képességünket, hogy gondoskodni tudjunk magunkról, a hajlékunkról, az élelmünkről. Elidegenedésben, az élet természetes körforgásával, a természettel való kapcsolatunk elvesztésében, testi és lelki egészségünk károsodásában. Megéri?

Valahol ezt éltem meg azután a tanfolyamunk során is. Bár a gárdonyi kempingben nem voltunk minden komfort híján, mégiscsak autóban, sátorban aludtunk, a tűző napon végeztünk egész napos fizikai munkát, amihez kevesek vannak hozzászokva. A tó még hideg volt az első napokban, és éjszaka is kellemetlenül fáztunk. Mégis, a jó csapatmunka, a tanulás és építés öröme közepette belejöttünk a dologba. Én azt vettem magamon észre, hogy egyre kevésbé zavarnak a fizikai kényelmetlenségek, hogy átázott a ruhám, hogy koszos minden porcikám, hogy tűz a nap, avagy éppen jéghideg a víz. Megedződtem, konfortzónám kiszélesedett, és ez újfajta erő érzésével töltött el. Igaz, még hajlamos vagyok időnként panaszkodni, nyavalyogni, elfáradni, nyűgösködni, de ezeken egyre hamarabb túlteszem magam. Nem vagyok már olyan kiszolgáltatott a külvilágnak, körülményeknek.


Furcsa kontrasztot képeztünk a körülöttünk pihenő és szórakozó kempinglakókkal szemben. Úgy éreztem, hogy egyre kevesebb közöm van ehhez a művilághoz, és sokkal nagyobb öröm a fizikai nehézségek ellenére is a közös értelmes időtöltés, az, hogy valamit létrehozunk, és valami olyan tudást adunk át, ami nagyon értékes azok számára, akik elsajátítják. Sokkal több, mint egy újfajta építési technológia elsajátítása: Erő, kitartás, önállóság, önfenntartási képességünk fokozatos visszaszerzése, első lépésben azzal, hogy megtanuljuk a hajlékunkat létrehozni a saját kezünkkel, minimális eszköz segítségével. De innen már csak egy lépés választja el azokat, akik nyitottak ennek a tudásnak a megszerzésére, hogy kibővítsék ezt a rendszert, és hozzátegyék a házépítéshez a környezettudatos és önálló létforma többi elemét is: az önellátó vízgazdálkodást, a megújuló energiákat, az önfenntartó biogazdálkodást stb.: és megalkossák a maguk független és természet közeli, élhető életterét.

 

A tanfolyam utolsó napján, amikor már a többség elbúcsúzott, vagy indulásra készülődött, hatalmas szélvihar kerekedett. Esni még nem esett, de ez csak idő kérdése volt. Gyorsan összekaptuk a még szerteszét heverő holmikat, szerszámokat, és a legegyszerűbbnek adódott, hogy bepakoltuk a kis házikóba, amit egy hét alatt építettünk. Ahogy bementünk a kupola alá, döbbenetes nyugalom és csend, kellemesen langyos levegő vett körül. Mintha nyoma sem lett volna a kinti viharnak, metsző szélnek. Pedig az ajtaja, ablaka is nyitott az építménynek. Mégis olyan szilárdan és biztonságosan állt ott! Ekkor megértettem:

Ez valóban igazi menedék!
Hálás köszönet érte mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy megépüljön, és akikkel együtt megépítettük!
 
************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második (avagy harmadik?) bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. augusztus 2., kedd

Erdőgereblyézők és szalmaépítők


„Elgondoltam már én sokszor, mi minden tudománya van a parasztembernek. Tudja, mikor kell szántani, vetni, aratni. Tudja, mire jó a mezőnek füve, virága. Tudja a csillagok járását, az idő fordulását, építi házát, megcsinálja mindenféle kézhez való szerszámát.” (Mesék Mátyás királyról)

Hát az én tudományom eddig egészen másféle volt… de ez az új tudomány, amivel az utóbbi hónapokban képezem magam, legalább ilyen izgalmas és sokoldalú. S ha jól belegondolok, ez sem szól másról, mint a világunk rejtelmeiről és kapcsolatáról az emberi testtel-lélekkel. Mindegy, hogy a katedra legfelső fokáról, avagy földközelből szemléljük is a dolgokat.

Szóval mostanság inkább szemlélem földközelből… azaz egészen pontosan Csíkföld-közelből. Ez lett a neve a Szuper-Birtoknak. A „szuper nevekből” már úgyis kezdett kissé sok lenni, és Csíkföld a maga szerény méreteivel és jelenlegi elvadult állapotával elég távol áll a szuper jelzőtől. De már így is gyönyörű! Mi legalábbis annak látjuk. Önzetlen barátunk, - a magyar szupervályog-történelem méltán őrzi majd a nevét, ha utólagos beleegyezésével majd ide is írhatom -, talált rá a telekre, sőt a vételárat is kölcsönözte. Így esett, hogy a sok-sok hónap után végre megvethettük a saját lábunkat is egy kis darabka finom agyagos földön, és megtehettük az első kapavágásokat, hogy kialakítsuk a majdani Szupervályog-Központot. Bár stílusosabb lenne a „lefektettük az első szupervályog-hurkákat” írni, de ott még nem tartunk. Egyelőre csak az erdőgereblyézésnél… No, de kissé előreszaladtam.

Csíkföld??! Az elnevezésnek voltaképpen semmi köze Csíkhoz, bár a táj szépséges domborulata akár Székelyföldre is utalhatna. Igazándiból barátunk, Birgés Dorka nevezte először „földcsík”-nak vékonyka, sőt igen cingár, ámde hosszú telkünket. Mire én eljátszottam a szavakkal: „földcsík”„csíkföld”… Még „Síkföldre” is asszociáltam, amely könyv kiérdemelte azt a megtiszteltetést, hogy emlékszem a címére a közül a tömérdek sci-fi regénye közül, amelyet gyermekkoromban elolvastam.  De Csíkföld cseppet sem kétdimenziós, és cseppet sem lapos. Szépséges dél-nyugati lejtő a Gerecse karéjában. Igen… igen, Ő az, akiről az engedélyekkel kapcsolatban írtam. Kalandos úton-módon, de a miénk lett. Nem is lehetett volna másként, hiszen a Kívánságtábla alapján elrendeltetett. Végül elkezdtem magamban Csíkföldnek nevezni. Bár magam sem tudom, miért is, valahogy így tűnt jónak, anélkül, hogy különösebben törtem volna rajta a fejemet. 


Kissé kevésbé szürke, az utóbb napok özönvize után ígéretesnek látszó napon, párommal és két barátunkkal nekiindultunk Csíkföld birtokbavételének. Naná, hogy Dorka volt az egyik. Csak most jöttem rá, hogy a szupervályogról is tőle hallottam először, és hosszú kihagyás után itt is velünk volt, az elsők között a szupervályog-telek kialakításának munkálataiban. Másik barátunk Romhányi Nóri volt, akinek keze munkáját dicsérik az első szupervályog házikó makettek, amelyeket most már ország-világ is láthatott a Duna TV jóvoltából.

Nekiláttuk kitakarítani a területet. Zoli már egy hete a szerszámokat és eszközöket gyűjtögette, javítgatta, (ahogy az idézet mondja), én meg lestem az idő fordulását… A telek alsó része erdőszerű fás rész, a zöme pedig bokros-bozótos. Zoli vágta a csapást a felső bozótban, hogy fel tudjunk sétálni a telek tetejére gyönyörködni a panorámában, illetve hogy lemérjük, meddig is tart a „birtok” felső határa a domboldalon. A lányokkal mi az erdős részt takarítottuk… a kusza és zömében vézna fácskák és a nagyobbacska, vastagabb fák között próbáltunk igazságot osztani, melyikük az ígéretes, melyikük korhadt vagy kiszáradt, melyiket metsszük meg. Időnként kikértük a Bozót-Bíró (Zoltán) véleményét, aki korábbi lelkesen és hozzáértéssel nevelte a növényeket, fákat, amíg még volt kertje. A fák alól összeszedtük a tömérdek letört ágat, gallyat, és - mily szomorú! -, egy hatalmas szemét- és sittkupaccal is elkezdtünk megbirkózni, amelyet valamelyik jelzőkkel-most-nem-illetem szomszéd gondosan felhalmozott a saját telkének határain túlra valaki másnak a területére. Elkeserítő. Lassan tisztult az erdő, nőtt az ág- és bozótkupac… az eső pedig rákezdett, és végül újfent nyakig eláztatott és besarazott minket. Azért kezdett látszani a területen, ahogy apránként rendezettebbé válik (ha egyelőre nem is túl nagy) része. A nap végén a Nóri nevetve megjegyezte, hogy nem is tudta, hogy lehet az erdőt is gereblyézni. Ha jól belegondolok, négy „avatar wizard” ennél hatékonyabb eszközökkel is kitakaríthatta volna a területet, de hát akkor hová lett volna a kétkezi munka öröme, és az esti, minden tagunkat átjáró fizikai fáradtság! Hát így lettünk inkább bozót-bírók és erdő-gereblyézők…


Elcsigázottan, de elégedetten indultunk hazafelé, amikor is szembesültünk vele, hogy az idefelé még járható, egyébként egész rendes földút kerékvágta bordáiban úgy megült a víz és a sár, hogy az autó inkább szánkázott, mint gurult, időnként vészesen megközelítve az út széle melletti árkot. Igyekeztem elhessegetni magam elől a képet, amint autóstul lebucskázunk az út menti búzamezőre. Hangos örömkurjongatással értünk ki az országútra.

Hát így esett az első csíkföldi napunk.

A heti programot azután megkoronáztuk egy dombháznéző találkozóval a Szalmaépítők Egyesületének szervezésében Gyöngyöstarjánban. Jó volt megint nyitott gondolkodási, környezetszerető és -védő emberekkel megismerkedni, és jó volt megcsillantani a lehetőséget, amelyet a szupervályog és a szalma összeházasítása magában rejt.


Megint csak elégedetten nyugtáztam a napot kedvenc avatáros mondásommal: „A dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra…”

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második (avagy harmadik?) bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.