2011. június 28., kedd

A történet kezdete

Most sikerült folytatnom a blogírást, azazhogy valójában belekezdenem a történetbe.
Ezúton kérlek, Kedves Olvasó, hogyha azt tapasztalnád, hogy néhány napig nem gombolyítom tovább az események fonalát, ne mondj le a folytatásról! Ahogy időm engedi, visszatérek a meséléshez.

Hogyan is indult a magyar szupervályog-történet és hol tartunk most?
Hadd futtassam két szálon az eseményeket:
Az egyik szálon elindulok attól a ponttól, ahonnan az én szupervályog-történetem életre kelt, a másikon pedig azokat az eseményeket veszem sorra, ahol most tartunk.

Lássuk tehát a gyökereket.
Valamikor 2009-2010 fordulóján egyik kedves – hozzánk hasonlóan útkereső - barátunk (Birgés Dorka) átküldött e-mailben néhány youtube-os linket. (Dorkáról még lesz szó a történetben. Habár nem mondhatnám, hogy túl gyakran találkozunk mostanság, sok közös szál fűz össze minket, és remélem még fog is a jövőben.) A filmecskék közül kettőre emlékszem: az egyik egy egyszerű, de nagyon barátságos hangulatú kis otthont mutatott be.
A másikban egy pár - erdő közepén, civilizációtól érintetlen vidéken valahol Amerikában vagy Kanadában? - a házuk építését mutatta be (http://www.youtube.com/watch?v=Ngir77Js77M). Az építési módszer a superadobe, más néven earthbag névre hallgatott. Sosem hallottam róla, de azonnal mély benyomást tett rám a dolog. Agyam egyik rejtett zugában porosodó álmaimat hívták elő a házikókról készült felvételek: elképzeléseimet arról, hogy milyen otthont, milyen környezetet teremtenék meg magamnak és a családomnak, ha volna rá lehetőségem.

Kis hazánk azon fiai (lányai) közé tartoztam, akik bár városi életet élnek, és mozgalmas karriert futottak be, titkon valami emberléptékűbb harmóniára, életformára vágynak. A negyedik X-en túl egyre inkább eluralkodott rajtam valami belülről fakadó érzés, hogy itt valami nem stimmel. Látszatra sikeres munkámban egyre kevésbé találom a helyem. Mintha egy kosztümös színdarab szereplője lennék, akinek díszes ruhadarabjai alatt nincs semmi és senki (mintha csak az LGT Primadonna című dalából léptem volna elő)… és a díszletek is papírból vannak… Pedig bizonyos szempontból szerencsésnek mondhattam magam: értelmes és hasznos munkát végeztem, jó munkahelyen, kiváló kollégákkal dolgozhattam, és remek emberekkel ismerkedtem meg, kerültem barátságba szerte a világból. Mégis…
Hosszúra nyúlna részleteiben bemutatni ezt a folyamatot, ami elindult bennem, de a lényeg, hogy olyan belső utakra indultam el, és olyan más gondolkodású embereket vonzottam magam köré, amelyek és akik gyökeresen megváltoztatták a világról alkotott addigi elképzeléseimet. Nem tudtam többé úgy látni a dolgokat, ahogy korábban. Úgy éreztem, váltanom, változtatnom kell. Először még a saját szakmám körein belül tapogatóztam. Akkortájt indítottam útjára saját honlapomat, amely már a VáltozásOK nevet viselte, és a változás jegyében ügyködő csoportok szervezésébe, szerveződésébe csöppentem bele.

Régen olvastam annyi inspiráló és felkavaró könyvet, mint 2009 és 2010 során (ha érdekel, melyek voltak ezek, kedvenc könyveim listájában megtalálod őket: http://ajanlo.valtozasok.net/olvasnivalo), de a leginkább meghatározó Daniel Quinn „Izmael”, és „B története” c. könyve volt, illetve ezek egyik fő üzenete:
„Ha a világ megmenekül, nem régi gondolkodású emberek mentik meg programokkal, hanem új gondolkodású emberek, programok nélkül.” (Daniel Quinn: B története)

Az események feltartóztathatatlanul elindultak, és ahhoz vezetettek, hogy a sokadik kör után, hogy a régi keretek között formáljam újjá az életemet, rájöttem: a kereteken is túl kell lépnem.  Arra vágytam, hogy valami teljesen másba fogjak, valamibe, ami újra megtölti valódi tartalommal a díszleteket.
Több hónapos fontolgatás és tipródás után („menni vagy nem menni?”), eljöttem a munkahelyemről. Volt néhány tartalék hónapom, amíg keresgéltem, illetve az idő java részében saját belső fejlődésemen dolgoztam különféle módszerekkel. A fő kérdésem az volt, hogy mi az a „számomra megfelelő és inspiráló cél”, amelyre a következő 40 évemet felfűzhetem. Azt hittem, könnyebb lesz megtalálnom. Ennek a jó néhány hónapja tartó folyamatnak a közepében találkoztam egy villanásnyi időre a szupervályogos youtube filmecskékkel, amelyek, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan feledésbe is merültek. Bár nem nyomtalanul. Innen visszatekintve, magam sem tudom, mikor és hogyan jutottak újra az eszembe, de egyszer csak jött a „megvilágosodás”, amely viszont egyik pillanatról a másikra magától értetődővé vált, látszólag minden racionális ok nélkül: Kimegyek Kaliforniába a Cal-Earth Intézetbe, és hazahozom a szupervályog-módszert, szó szerint mindannyiunk „épülésére és építésére”!

A célom az volt, hogy a több hónapos „hosszútávú tanoncképzésen” vegyek részt. Ezt láttam ugyanis nélkülözhetetlennek ahhoz, hogy a magam teljesen más szakmai hátterével olyan szinten el tudjam sajátítani a módszert, hogy azzal itthon egyedül boldoguljak addig, amíg a saját csapatomat ki nem képezem. A képzés 2010 szeptemberében indult, és a részvételem költségvonzata megközelítette az 1 millió forintot.  A bökkenő „csak” az volt, hogy akkorra már semmilyen bevételem és tartalékom nem volt, ellenben bankhitelem és egyéb elmaradt anyagi kötelezettségem nem kevés. Fel volt adva a lecke.

Hogyan tudtam áthágni ezt az akadályt, amin első látásra csak a csoda segíthetett?
Innen folytatom legközelebb, azaz a következő utáni naplórészletemben. A következő bejegyzésben, ahogy az elején ígértem, a jelenről lesz szó.  

2011. június 23., csütörtök

Vigyázz! Kész! Rajt! Indul a Szuper-Blog!

Az elmúlt majd kilenc hónapban igyekeztem feltenni egyszerű kis honlapunkra (http://www.szupervalyog.hu/) az alapvető információkat és aktualitásokat a szupervályog-technológia hazai bevezetésének helyzetéről, és beszámolni a munkacsoportunk tevékenységéről. Menetközben azonban folyamatosan érlelődött bennem, hogy útjára indítsak valami élőbb, mozgalmasabb, interaktívabb dolgot.
Mondjuk egy blogot, ahol személyesebb hangvételben tudok beszámolni róla, hogyan is halad ez a „Szuper-Történet”. Így részévé válhatnak a történetnek és az eseményeknek azok is, akik velem együtt beleszerettek ebbe az építési technológiába.
Nem titkolt szándékom az sem, hogy megosszam a blog olvasóival, melyek voltak azok a világban tapasztalható jelenségek, amelyek a háttérben engem is megmozgattak, és arra ösztökéltek, hogy korábbi munkásságomat (http://www.valtozasok.net/) odahagyva belekezdjek ebbe a merőben új dologba. Mert úgy gondolom, hogy jóval többről szól ez a történet, mint egy újabb építési módszer hazai bevezetéséről.

Még nem írtam blogot (habár mindenféle mást már igen). A megjelenés (felület) még csinosítást igényel, de így sem lesz egyszerű behozni majdnem egy év történetét… szóval külcsínre majd visszatérek menetközben.
Mire sikerült a technikai lépéseken végigverekednem magam (kezdve attól, hogy utána nézzek, hol és hogyan is tudom elindítani ezt a blogot), rám is esteledett, így első bejegyzésemet csak egy köszöntőnek szánom:

Hahó világ! Indul a Szuper-Blog!


„Tekeredik a tömlő…” mi is akar lenni?