2011. július 23., szombat

Özönvíz, avagy a sors útjai kifürkészhetetlenek...

„Ne feledd: amatőrök építették Noé bárkáját, és profik a Titanicot - szóval van remény.” (internet)

Elmosta az eső… no nem a szupervályog-épületet (ki is merne ilyet feltételezni?!), hanem a tanfolyamunkat.
Pedig lelkes kis csapatunk egészen sokáig dacolt az elemekkel. Forgott a betonkeverő, töltődtek a vályoghurkák… Gondoltuk, hogy egy kis eső nem fog minket megállítani, ha már a szupervályog-technológia lehetővé teszi, hogy tovább épüljön a vályogházikó, míg a vályogvetők avagy „vályogverők” az esőben pihenőre kényszerülnének... 


A tanfolyam egyébként jól indult. A bócsai tanfolyamon még csak remélni mertem, hogy lesz még szerencsénk egy olyan jó csapatra, mint amilyen ott összegyűlt. Amikor Gárdonyban kezdtünk gyülekezni, majd sor került a bemutatkozó körre, már nem csak reméltem, de szembesültem vele: újra összejött néhány ember, akikkel vidám és inspiráló napoknak nézünk elébe. Sőt, egyre inkább kezd megerősödni bennem a meggyőződés, hogy magának a szupervályog-technológiának a szellemisége az, amely ilyen nyitott, másként gondolkodó, egymáshoz pozitívan viszonyuló embereket vonz. Fontos megerősítést ez, és szerencsére nem igazolja azokat a „vészmadarakat” (bocsánat a megnevezésért, bizonyára jó szándékkal óva intő embereket), akik azt mondták, hogy ne merészkedjünk az építőipar területére, mert ott nem sokra megyünk ezzel a „világmegváltó” és „zöld” a hozzáállásunkkal. Biztos, ezen a területen is vannak ilyenek és olyanok is. Akik ilyenek, azok körénk gyűlnek, és létrehozunk valami új és remek dolgot, akik meg olyanok, azok úgyis elkerülnek minket, vagy idővel elmaradnak.
A lényeg, hogy mi senkit sem akarunk meggyőzni. Akinek tetszik ez a technológia és a szemléletünk, az úgyis megtalál minket, akinek pedig nem, azt nem akarjuk ilyen-olyan módon rávenni vagy rábeszélni. Lehet, hogy furán hangzik ez a mai „mindenáron eladni-marketing” világban, és persze nem jelenti azt, hogy nem szeretnénk, ha minél több emberhez eljutna a szupervályog híre, és minél több ember szeretne ilyen házat-kertet építeni vagy megépíttetni. De tegyék ezt azért, mert valóban erre van szükségük, ezt szeretnék, és tesznek is azért, hogy megvalósulhasson, amire vágynak. A magam részéről azt gondolom, hogy minden olyan kezdeményezésnek, ami ma másként akarja mozgatni a világot, így az alternatív építészetnek is, tudatos és elszánt emberekre van szükségük.

Visszatérve a tanfolyamra, végre két „nőtársam” is csatlakozott hozzánk. Az építési tanfolyamra eddig nem merészkedtek a „gyengébbik” nem hazai képviselői, hiába próbáltam a magam példájával sugallni, hogy cseppet sem vagyunk gyengébbek, és ezen a területen is megálljuk a helyünket. Persze nem a valódi fizikai erőre gondolok, szerintem fontos ez ügyben különbséget tenni, mit bír egy férfi, mit egy nő, mit egy fiatal és mit egy idősebb ember. A lényeg az, hogy magát a technológiát valóban korra és nemre való tekintet nélkül el lehet sajátítani, és rengeteg olyan mozzanat van az építés során, ahol feladatot talál bárki ereje és képességei szerint. Kellenek az erős férfikezek, akik képesek huzamos ideig megtartani és a töltés közben folyamatosan a helyére igazgatni például egy 50 cm vastag fal építéséhez szükséges tömlőt. A föld adagolásához, a zsák vagy a drót levágásához, a körző használatához azonban nem kell különösebb testi erő.


Összességében jól haladt a tanfolyam, amíg az időjárás úgy nem gondolta, hogy más terve van velünk.  

A negyedik nap délelőttjén esőkabátba bújt csuklyás alakokként szorgoskodtunk az egyébkén kihalt tóparton, ahová egy lélek sem dugta ki az orrát az egyre erősödő, végül szűnni nem akaró, viharos széllökésekkel kísért esőbe. Egy darabig jó móka volt a dolog, de amikor már minden ruhánk átázott és nyakig sáros volt, és lassan át is fagytunk, kezdtünk elbizonytalanodni. Számomra a kegyelemdöfést az adta meg, amikor bekukkantottam a sátrunk hálófülkéjébe, és rádöbbentem, hogy a tegnap még csak nedves hálóholmink már teljesen vizes, és a gumimatracunk a sátor aljában összegyűlt 5 cm-es vízben úszik. Az ég reménytelenül szürke volt, esélyt sem láttunk arra, hogy hamarosan kiderül, és annyira kisüt a nap, hogy meg is tudjanak száradni a ruháink és a hálóhelyünk. Váltásruhám nincs több, mindkét cipőm átvizesedett.
A sátrunk erősen megrongálódott a szélben… gondolatban egy jó erős és meleg szupervályog-házikót képzeltem magam elé, aminek nem árt sem eső, sem özönvíz, sőt még az előző napok melegét is őrzik és sugározzák a vastag vályogfalak. De az még a jövő zenéje. Most éppen azon szorgoskodunk, hogy minél több ilyen házikó épüljön, de most mégis lehet, hogy le kell állnunk a munkával. Készítettünk egy meleg ebédet, utánanéztünk az időjárás jelentéseknek és döntésre jutottunk. Mivel gyors és látványos javulás nem várható az elkövetkezendő két napban sem, és a kényszerleállás miatt már úgysem leszünk készen a kupolánkkal, egy mindnyájunknak alkalmas hétvégére visszajövünk, és befejezzük a tanfolyamot és az építést. Így esett a választás augusztus második hétvégéjére.

 
Kissé szomorúak voltunk, hogy így meg kellett futamodnunk az eső elől, de talán éppen így kellett ennek történnie. Azt terveztük ugyanis, hogy nem tartunk több tanfolyamot a nyáron, és néhány érdeklődő csalódott is volt emiatt, hogy nem jó neki ez az időpont. Ha úgyis vissza kell jönnünk befejezni ezt tanfolyamot és az építést, miért is ne toldjuk meg néhány nappal, és kapjanak még egy esélyt azok is, akik erről a lehetőségről lemaradtak?! Elhatároztuk hát, hogy meghirdetjük ezt a ráadás tanfolyamot erre az amúgy kiváló helyszínre. Hiszen nem mindig adatik meg ilyen jó hely, ahol összeköthetjük a kellemest a hasznossal: azaz tanulhatunk és építhetünk, és mellette élvezhetjük a Velencei-tó adta lehetőségeket, és csobbanhatunk egyet a vízben a melegben végzett fizikai munka közben és után!

Folyt. köv. augusztus 10-én Gárdonyban!

 
************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1)      Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2)      Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. július 19., kedd

Első hét a Cal-Earth-ben - szőjük a pókhálót


„Csak az tudhatja meg, hogy milyen messzire képes elmenni, aki megkockáztatja, hogy túl messzire megy.” (T. S. Eliot)


Első éjszakám további része hangyamentesen telt…
Reggel, kissé kipihentebb állapotban, újult erővel néztem a rám váró kalandok elébe. Egy morcos Cal-Earth-ös fickótól és néhány hangyától csak nem fogok megfutamodni! Szobácskám kertre nyíló ajtaján kisétáltam a ház elé nyújtózkodni és körülnézni az első reggeli fényben. A következő hetekben azután apránként belém ivódott ennek a merőben szokatlan tájnak a látványa, de akkor az első reggelen furcsa érzésekkel töltött el. Egyszerre találtam szépnek és lehangolónak. Olyan üres volt… lapos vidék, kopár föld, a növények satnyák és szúrósak. Mégis volt benne valami megkapó. Zöld helyett vöröses-barnás színek. Még a horizonton végighúzódó hegyek csipkés kontúrja is vöröses volt. Ezek a színek még intenzívebbé váltak, amikor kezdett lemenni a nap. Mintha máris a Marson lennénk, jutott eszembe Khalili és a Mars projekt.
Persze azért egy-egy zöld fa és bokor is akadt, különösen a házak körül, ahol az emberi kezek próbálták a tájat barátságosabbá tenni. Reggel még érezhető volt a hűvösebb éjszaka hatása, de hamar felszökött a hőmérséklet, ahogy előrehaladt a nap. 


Kissé rám tört az előző éjszaka magányosság és elszigeteltség érzése, amely elfogja az embert, ha ilyen távol van a hazájától, és ennyire idegen környezetbe csöppen. Ez az érzés azonban fokozatosan elszállt, ahogy gyülekeztek az emberek az Earth One (boltozatos bemutató ház) konyhájában és nappalijában, ahol reggeli várt minket, majd lassan belekezdtünk az ismerkedésbe.
Bár furcsa módon kint tartózkodásom alatt végig megmaradt ez a kettősségérzés, a lelkesedés az új barátok és az új kihívás iránt, meg ez az elhagyatottság érzés, hogy egyedüli magyarként idekerültem a világ másik végébe. Valahol ez az utazás egyben megtestesítette azt a változást is, hogy immáron valóban egy új fejezete kezdődött az életemnek. Az előző szakasztól pedig ideje búcsút venni. Talán innen is eredt ez a kis szomorúság érzés a háttérben.

Végre megismerkedtem Ian-nel, a terület igazgatójával, akivel már sokat leveleztünk és skype-oltunk. A hangyás sztorimon jót nevetett („Nem is tudtam, hogy a magyaroknak ilyen furcsa szokásai vannak, hogy hangyákkal szeretnek aludni!”), aztán alaposan megölelt, kifejezve, hogy megérti, hogy némileg megviselt az éjszakai incidens. Elmondta, hogy az ágyakat frissen festették, és mivel természetes anyagot használtak, így az nem riasztja el az állatokat, sőt, úgy tűnik, inkább örömüket lelték benne.
(Hiába, a környezetbarát életforma része ez is, gondoltam, hogy a körülöttünk élő állatok visszamerészkednek a környezetünkbe, ha nem írtjuk őket mindenféle vegyszerrel. Már meg is bocsátottam a hangyáknak, de azért igyekeztem értésükre adni, hogy tiszteljük egymás területét. Érdekes módon, így is lett. Egyetlen egyszer támadták még le a bőröndömet, de az ágyamat békén hagyták. Jut eszembe, egyszer megorroltam az egyik csapattársunkra, és néhány nap múlva a hangyák újra megjelentek a szobában, amelyet időközben elcseréltünk. A boszorkány…)

Ian egyébként később is igen empatikus embernek bizonyult, végig sokat segített nekem, ha bármi gondom volt. Ellentétben kissé morózus kollégájával, akivel első éjszaka volt szerencsém megismerkedni. Bár érdekes, hogy a maga módján, vele is egész jól kijöttünk, mondhatnánk, hogy a zord külső érző szívet takar… Sőt, amikor elutazott két hétre nászútra, egyszer csak elém állt, és a maga meglepő stílusával, amitől az ember rögtön összekapta magát („Te jó ég, rossz fát tettem a tűzre?!”), nekem szegezte a kérdést: „Monika!” … némi szünet (nekem meg szorul össze a gyomrom)… „Will you feed my cat?” Azaz engem ért a megtiszteltetés, hogy rám bízta a macskája ellátását a távolléte idejére.

Az első délelőtt ismerkedéssel telt, körbejártuk a területet, Ian mesélt a szupervályogról és a Cal-Earthről, és a tanfolyami résztvevők bemutatkoztak egymásnak. Színes társaság jött össze Kolumbiától Új-Zélandig, fiataltól, nyugdíjas korúig. Ami azonban a maga teljességében így utólag, Fogel Frigyessel való beszélgetés közben tudatosodott bennem, hogy valóban összekötötte ennek a színes társaságnak a tagjait az a közös szemlélet, hogy csináljuk másként a világot. Kulturális Kreatívok…  
Nem is csoda, ha barátságok születtek, és bár sokukkal valószínűleg soha többé nem találkozom, úgy érzem, megmaradt ez az összekötő szál közöttünk. Az internet világában pedig időnként hírt is adunk-kapunk, akár e-mail-ben, akár a levelezőlistákon, akár a facebook-on keresztül.

Triple-Vaulted House (Hármas-Boltozatú ház)

Sosem fogom elfelejteni például az első alkalmat, amikor bementem az Öko-Dómba. Sok-sok hónap képzeletbeli utazása a szupervályog világába most testesült meg először a valóságban, ahogy bementem a kinti forróságról a hűvös falak közé. A nagy központi kupola alatt csend volt, kellemesen hűs, mégis világos. A kerek tetőablakon, a „hagyományos” és a bevilágító csőablakokon minden irányból bejutó fény táncot járt az ívelt falakon, különös játékát adva a fényeknek és az árnyékoknak. Az alapterületében nem is olyan nagy, ám szögletek nélküli kerek központi tér a magas kupolával tágas tér benyomását keltette. A valóban apró, de minden szükséges felszerelést tartalmazó oldalkupolák, avagy fülkék kedves zugokat formáltak. Már értettem, miért illik valóban a házra az öko kifejezés, a fülkékre pedig a régi gótikus építészetből vett apsis (szentély) szó. Az Öko-Dóm olyan otthon benyomását keltette, amely valóban elérhetőnek tűnik azok számára is, akiknek szűkösebbek az anyagi kereteik, de mégis meghitt, szép, és az alapvető igényeket, ha szerényen is, de kielégítő hajlékra vágynak. Olyan mesebeli házra, ami valósággá válhat, és amit az ember akár maga is megépíthet, és kedvére díszíthet, kiélheti rajta kreatív ötleteit. Maga a házikó, lévén bemutató ház, ahol jönnek-mennek a látogatók, nem volt személyes tárgyakkal, bútorokkal berendezve, de ahogy ott ültem a kupola alatt, pillanatok alatt beleképzeltem álmaim kicsi, de barátságos lakását. Az is felcsigázott, hogy valóban, ez egy olyan természetes és egészséges ház, amelynek nemcsak a felépítse, de a fenntartása, üzemeltetése (hogy ezzel a csúnya szóval éljek) is gazdaságosan és környezetbarát módon történhet. Pont azért, mert olyan emberléptékű, belátható. Könnyen rendben és karbantartható. De ha akarom, bővíthető, méretei növelhetők. Rögtön elszaladt a fantáziám… és boldog voltam, hogy ott vagyok, és hamarosan birtokában leszek ennek a tudásnak, és viszem haza a többieknek is.

Öko-Dóm bejárata

Izgalmasan telt ez a pár nap, az első hét. Intenzív, színes forgatag volt az egész, sok-sok részlet csak később csapódott le az emberben. Szinte mindenkivel váltottam pár szót, kivel többet, kivel kevesebbet, megannyi kedves emlékfoszlány él bennem róluk. A világ távoli szögleteiből hoztak számomra benyomásokat, ahová aztán visszatértek, és amikor eszembe jutnak, az a képzet jelenik meg előttem, mintha ez a néhány ember azért jött volna össze időben és térben, hogy fizikailag is össze tudjanak kapcsolódni. Majd miután a „szorgos pókok” megszőtték az összekötő hálót, visszatértek a világ távoli pontjaira, maguk után húzva a pókháló szálait. Az összekötő háló kitágult… sőt nőttön-nő, ahogy újabb és újabb hasonló gondolkodású ember találkozik össze, és ez az egyre sűrűbb szövet keresztbe-kasul behálózza a földet. Bizsergető érzés, nem?

Az első hét végén, pont a születésnapomon, szeptember 23-án lettünk készen a tanfolyamon gyakorlásként felépített pici, egy az egyben a helyben kiásott földdel megtöltött zsákokból épített kis mintakupolával, amit estére kidíszítettünk, és a tábortűz mellett beszélgettünk. Ez volt az én szülinapi tortám :).


************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1)      Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2)      Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. július 13., szerda

Gondolatok a tudatosodásról és az építési engedélyekről…

"Akár azt gondolod, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, mindenképpen igazad lesz." (Henry Ford)

Tudatosodás és engedélyek? Látszólag távoli képzettársítás… de mégiscsak összekapcsolhatók a szálak.

A hétvégén az Első Országos Helyi Pénz konferencián voltam. Nemcsak a kezdeményezés izgalmas, de maga a találkozás, az a közösség, amely összejött erre a rendezvényre. Egy csomópont volt ez abban a mátrixban, amelynek egyes elemeit az elmúlt egy-két év során külön-külön megtapasztaltam. Térben és időben találkoztak azok az emberek, akikkel különféle csoportokban, közösségekben ismerkedtem meg. Avatáros, Suskás, Kulturális Kreatív barátaimmal futottam itt össze. Látszólag különböző ideológiával, céllal és módszerekkel működő közösségek tagjaival, akiket mégis összekapcsol egy dolog: A valódi változás és változtatás igénye, a belső fejlődés és a „külső” cselekvés iránti elkötelezettség. Vagy, ahogy Daniel Quinn írja az Izmaelben: „Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen.” A Kulturális Kreatív jelenség.

Ez az a tudatosodási, tudati fejlődési folyamat, amiről minden nagy spirituális vezető és a jövőért felelősséget érző gondolkodó beszél. A 2012-re jósolt folyamatok erről szólnak, nem a világ végéről. Bár azzal egyszerűbb ijesztgetni az embereket. A félelemkeltés a legnagyobb fegyver a jelenlegi rendszerbe foggal-körömmel kapaszkodók kezében. Aki fél, az manipulálható, aki fél, az gyenge, aki fél, az inkább választja a megszokott, már ismert dolgokat, még akkor is, ha azok nem kielégítőek vagy boldogságot hozók a számára. Aki fél, az bénult cselekedni, vagy inkább habzsolja a jelenlegi fogyasztói társadalom élvezeteit, „amíg még lehet”. Ahogy a konferencia több előadója - Takács Péter és Varga Csaba - is kitért rá: az ellenszer a tudatosodás, az összefogás, a közösségek formálása, a pozitív egymás felé fordulás energiája, az új utak kipróbálása.

Ezekre a dolgokra nyitott emberek voltak jelen a konferencián. Mindig inspiráló ilyen emberek között lenni, szinte érezhető a magasabb energiaszint, amiből az ember még napokig töltekezik.
Én legalábbis azóta egy pozitív áramlatban vagyok, még ha nem is minden megy úgy, ahogy szeretném, és nem mindenkivel sikerül a megfelelő eredményre jutnom. Összességében „A dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra!”

A pozitív történések része az is, amit a szupervályog-ügy egyik legfontosabb szeletével kapcsolatban tapasztaltunk a napokban. Miközben szervezzük a technológiával kapcsolatos technikai dolgokat és készülünk a tanfolyamra, folyamatosan levelezünk az érdeklődőkkel, és tárgyalunk a leendő partnereinkkel, munkatársainkkal is. Az egyik leggyakoribb kérdéskör az engedélyeztetésre vonatkozik.
Pont az elmúlt napokban tájékozódtunk az illetékes építési hatóságnál egy pici telek ügyében, amit szeretnénk szupervályog-központ céljára megvenni, ha összejön rá az anyagi forrás (támogatásokra is nagyon számítunk!). Néhány nappal előtte pedig két építész ismerősünkkel (egyikük tervezőként, a másikuk felelős műszaki vezetőként és ellenőrként dolgozik) beszélgettünk a témáról.  A minap pedig hosszas levélváltást folytattam az egyik kedves érdeklődőnkkel, aki többek között arra volt kíváncsi, hogy milyen feltételekkel engedélyezik az építést és hogyan folyik az engedélyeztetési eljárás?
Idézek a válaszomból:

„Anélkül, hogy belemennék a jelenlegi gazdasági helyzetbe és az ipari lobbi tevékenységébe, pláne, hogy az ember nem tudhatja, igazából a másik oldalon kivel is beszélget :), aki ma a megszokott, gyárilag és borsos áron előállított építőanyagok helyett valami mással akar építeni, mindenképpen szembe kell nézzen azzal, hogy ellenállásba vagy értetlenségbe, és ami még inkább jellemző, tudatlanságba és információhiányba fog ütközni. Pedig megvannak a törvényes keretek arra, hogy valaki természetes vagy helyileg előállított építőanyagból építkezzen, csak még az építésügyi hivatalokban sem tudnak (vagy "nem akarnak tudni") róla, és inkább mondják azt, hogy vályogból nem lehet építeni. Éppen a minap futottunk egy ilyen kört egy építési hatóságnál, és kétszer próbáltak elutasítani, mire a végén fogtam magam és elküldtem neki a kérdést taglaló minisztériumi állásfoglalást. Végül megadták magukat :). Ha ezt betartjuk, akkor mehet. Ez az elszántság kell tehát ehhez az ügyhöz, de mérlegelve a szupervályog anyagi és egyéb előnyeit, ez a többlet papírmunka és nehézség megéri.”

Az említett dokumentum, amelyet érdeklődőnknek is csatoltam, illetve a honlapunkra is feltettünk: a Belügyminiszterim Építésügyi Főosztályának az állásfoglalása a természetes anyagok és egyedi termékek felhasználásáról. (Reméljük, hamarosan arra is futja az időnkből, hogy összeállítsuk a várva-várt GYÍK listát, ahol a témáról több információ is elérhető lesz. Addig azonban a dokumentum magárét beszél.)

Pénteken kezdtük az utánajárást a telek ügyében. A földhivatalnál kezdtünk, ellenőrizni a telek tulajdoni lapját, majd két osztályt is megjártunk, az építésfelügyeletet és az építésigazgatási csoportot. Már az első irodában kiderült, hogy maguk sem egészen biztosak az identitásukban és a feladatköreikben, időről időre ui. átszervezik és átnevezik őket, de nekünk alapvetően a másik irodában fognak válaszolni. Bár itt is hasznos dolgokat tudtunk meg. Mire kiderült, hogy nem a megfelelő helyen járunk, épphogy beestünk az ügyfélfogadási idő végére a másik irodába. Itt is alapvetően segítőkészen fogadtak, de az első szinte borítékolható válasz a következő volt: „Vályogból sajnos nem lehet építkezni.” Határozott válasz. Tájékozatlan és nem kellően rámenős érdeklődők már ilyenkor csüggedten eloldalognak. Mi viszont elmondtuk, amit mi tudunk, azazhogy nem úgy van az! A telekről megkaptuk a szükséges alapinformációkat, besorolás, beépíthetőség stb. Megígérték, hogy hétfőre utána néznek a pontos szabályozásnak.

Ezután indultunk még csak a teleket megnézni. (Egyébként hasznos kommunikációs módszer, ha az ember már a telekvásárlás előtt úgy fordul a hivatalokhoz, hogy előzetesen szeretne tájékozódni, illetve segítséget kérni, mert alapvetően az a célja, hogy betartsa a szabályokat és megelőzze a problémákat. Ezt a hozzáállást általában méltányolják, és valóban hasznos, sőt ahogy jelen esetből is látszik, sokszor életmentő, ha az ember képben van.) Szóval gyönyörű a vidék, a Gerecse karéjában. A telek földje jó… ugye szupervályog építésnél ez fontos szempont.  Egészen beleszerettünk…

Már ebben a várakozás teli hangulatban jött a hétvége, és a Helyi Pénz konferencia. Hétfőn reggel pedig érkezett a hívás. Egyébként méltányolom a hölgy gyorsaságát, ahogy visszahívott, de a második válasz is sablonosan csengett: „Lehet építeni vályogból is, ha beszerezik az ÉMI-től a felhasznált építési anyagról a megfelelőségi tanúsítványokat.” Hát ez az. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam alázatos és nem kioktató hangnemben, de határozottan tovább magyarázni, hogy az ilyen egyedi esetekben egy egyszerű egyéni építőnek nincs lehetősége milliós nagyságrendű minősítési eljárásokat végeztetni, és nincs is értelme, mert éppen ez az egyedi termék lényege, hogy nem lehet szabványosítani! Végül szó szerint rá kellett erőltetnem, hogy hadd küldjem el e-mailben azt a bizonyos minisztériumi állásfoglalást. Rendben, megadta magát (már rájött, hogy úgysem fog tudni leszerelni) és az e-mail címét is. Küldtem az anyagot, és hívott is vissza megint csak dicséretesen gyorsan (pedig a főnökével is újra egyeztetnie kellett): „Így rendben van. Ha betartják a dokumentumban lefektetett lépéseket, megtaláljuk a megfelelő építészt és műszaki vezetőt, aki az építési dokumentációt összeállítja, és a kivitelezésért szakmailag felel, akkor mehet a dolog.” Örömmel és elégedetten köszöntem el tőle a telefonban, megköszönve, hogy ilyen gyorsan visszajelzett, és reményemet fejeztem ki, hogy hamarosan találkozunk és visszük a tervdokumentációt és az építési engedély kérelmet.

Tanulság? Mi szükséges a sikerhez?
  • Tájékozottság a jogszabályokról és a jogainkról, írásos dokumentumokkal és a dokumentumok forrásával is alátámasztva, hogy saját szemükkel olvashassák;
  • határozottság, kitartás és némi kommunikációs készség;
  • és nem utolsósorban hit, hogy sikerülni fog, és bizalom és jóindulat feltételezése a hivatalnokok részéről, és pozitív hozzáállásnak a kimutatása!
 A tatabányai hivatalokban (ez itt a reklám helye, mert úgy érzem, megérdemlik a dicséretet), a földhivataltól az önkormányzatig alapvetően segítőkész és pozitív bánásmódot tapasztaltam. Ez vajon a fenti hozzáállásomnak köszönhető, ahogy az idézet is mondja "Akár azt gondolod, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, mindenképpen igazad lesz."? Elgondolkodtató, és mindenképpen érdemes ezt szem előtt tartani, amikor az ember a vályogházának felépítését szeretné engedélyeztetni.

És hogy jön mindez a tudatosodáshoz és a helyi pénz konferenciához?

A közös szál a helyi pénzekben és a saját kezű, helyi építési módokban az önállóságunk növelése, kiszolgáltatottságunk csökkentése, önrendelkezési képességeink fokozása, azaz hogy higgyünk abban, hogy képesek vagyunk az életünket, sorsunkat irányítani (ide tartozik az is, amit Khalilitől idéztem a Blog fejlécében). Mindehhez szükséges a helyi közösségek erősödése, a tudatosság, és hogy ez a tudatosság összeköt bennünket, és segít elérni céljainkat. Avagy zárhatom ezzel a praktikus mondással is, ami számomra valahol az előbbieket is üzeni:

„Segíts magadon, Isten is megsegít.”

Ui: Ma odatévedt a szemem az íróasztalommal szemben kifüggesztett „Kívánságtáblámra”, amely képekben és szövegben tartalmazza mindazt, amit szeretnék elérni. A tábla 2009-ben készült, és időről időre kissé átalakult, de egy kép maradt rajta: egy fotó egy dombos fekvésű telek tetejéről, egyik oldalán lombos fák, a domb lábánál a távolban falu és szántók, mögöttük szelíd hegyvonulat. Aztán megnéztem újra a fotókat, amiket annak a „hegynek” a tetejéről készítettünk, ahol a telek fekszik, amit szeretnénk a Szupervályog központnak, azaz a szupervályog közösség találkozóhelyének, illetve bemutató és gyakorló helyszínnek megvenni.
Íme, a két kép (a vágy és a megtestesülése):















Igen-igen. Ilyen fekvésű helyre gondoltam :)!

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1)      Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2)      Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. július 10., vasárnap

„Egy nehéz nap éjszakája” – az első éjszaka a Cal-Earth-ben


A repülőút abban a kellemes várakozás teli hangulatban telt el, amely mindig eltölt, amikor egy izgalmas út és kihívás célpontja felé tartok. Miközben jókat alszom (ebből a szempontból szerencsés alkat lévén, szinte bárhol, bármikor édesdeden tudok aludni), készülök a rám váró feladatra. Olvasok, ötletek gyűjtök, jegyzetelek. Most éppen Medgyasszay Péter és Novák Ágnes Föld- és szalmaépítészet c. könyvét olvastam, hogy műveljem magam a vályogtémában. Nagyon hasznos olvasmánynak bizonyult, azóta is rendszeresen előveszem, sőt kint tartózkodásom során is kiderült, hogy mások számára is hasznosnak bizonyult a tájékozottságom a vályogfalak fizikai - pl. hőszigetelő - tulajdonságait illetően. A hőszigetelés a kaliforniai Mojave sivatagban, ahol az intézet található, kevéssé lényeges szempont, de még itthon is sok a tévhit ezzel kapcsolatban.

Esteledett, amikor a gép leszállt Ontarioban, ahová a Cal-Earth intézet munkatársai kijöttek azok elé, akik a tanfolyamot megelőző este érkeztek. Hesperia városáig még vagy 45 percet kocsikáztunk, így teljesen besötétedett, mire az intézet területére érkeztünk. Néhány fiatal lány és fiú fogadott, egyikük, egy kedves, bár kissé kétes józansági állapotú lány, sörrel a kezében köszöntött és vezetett a szálláshelyekig.
Itt egy kis kitérőt tennénk, hogy érhetővé váljék, mitől is estem kétségbe rögtön az érkezésem után.

Az intézet területén található az Eco-Village (Öko-Falu) nevű bemutató terület, amely afféle táborra hasonlít: egy- vagy kétszemélyes szupervályog bungalókból áll. Különféle formájú és szerkezetű kis prototípus épületek ezek, elsősorban alvóhelyként szolgálnak, amelyeket menedéktáborokban, katasztrófa sújtotta területeken igen hamar fel lehet építeni, egy-egy közösségi és ellátó épülettel (konyha, fürdő stb.) kiegészítve. Többségük valóban csak egy vagy két fekvőhelynyi alapterületű. Egyébként igen kedves mézeskalácsházakra emlékeztető mini házikók, bár a formaviláguk a szupervályogra jellemző módon inkább gömbölyded vonalvezetésű. A házikókat némi fantáziával és nem nagy költségvetéssel be lehet rendezni az alapvető felszerelési tárgyakkal. Remek táborokat lehet felépíteni belőlük, hiszen a vastag vályogfalaknak köszönhetően a nyári nagy melegben nappal kellemesen hűvösek belül, éjszaka viszont nem hűlnek le kellemetlenül. 


 Az Öko-Falu házikói azonban teljesen üresek voltak, és a táborozás ilyen körülmények között más kategória, amire előre készül az ember. Így történt, hogy amikor odavezettek az egyik ilyen kis kuckóhoz, hogy akkor ott lesz a szállásom, teljesen megdöbbentem. Elsőre egy szó sem csúszott ki a számon, de az arckifejezésem annyira beszédes lehetett, hogy rögtön megkérdezték, mi a probléma. Ekkor már eleredt a nyelvem: „De hiszen nem erről volt a szó! Azt írták, hogy a „hosszú távú tanoncoknak” nem kell ágyneműről, fekvőalkalmatosságról gondoskodniuk! (Mellesleg elég kínos lett volna mindezt poggyászként ide utaztatni.) Nálam nincs semmi, amin aludhatnék! És egyáltalán…”
Némileg tanácstalanul odahívtak egy helyi vezetőfélét (mint később kiderült, nem a kommunikációs és empátiás képességeiről volt híres), aki olyan hangnemben kérdezte meg, hogy mi a probléma, mintha kb. ezt kérdezte volna („Most mitől vagy úgy kiakadva?!”). Próbáltam némi együttérzésre számítva elmagyarázni, hogy a több mint húszórás repülőút után szeretnék normálisan lezuhanyozni, és ha lehet, ágyban aludni. Férfiről lévén szó némileg virágnyelven azt is próbáltam az értésére adni, hogy a nőknél bizonyos periódusokban különösen kellemetlen tud lenni egy ilyen helyzet. Nem értette meg … „Reménytelen az ürge.” - gondoltam.
Azt mindenesetre elértem - bár már a sírás kerülgetett -, hogy átvezettek egy többszobás faházba. Mint menet közben elmesélték, most lett kész a belső felújítás, így a kis szoba, amit fel tudnak ajánlani, még kissé puritán. Hm. Ez azért enyhe kifejezés volt. Volt benne egy ágy, és egy beugró, ahol békésen megfért egymással egy kazán- vagy bojlerféle fali alkalmatosság és egy ruhaakasztórúd néhány árva fogassal. Ennyi. A szoba ablaka meg valami raktárfélébe nyílt... Akkor már annyira fáradt és csüggedt voltam, hogy egy szót sem szóltam, de úgy tűnik, már ráéreztek a dologra, hogy nem egészem erre számítottam, és a mimikám megint magáért beszélt, mert az iráni fiatalember, úgy 18-20 év körüli, már fel is ajánlotta, hogyha ez a szoba nem annyira tetszik, meg tudja mutatni a másikat, ami még üres. A sörös lány pedig együttérzését kifejezve felém nyújtotta a sörét, hogy kérem-e. Nem igazán szeretem a sört, meg valahogy eszembe sem jutott volna inni jelen kimerült állapotomban, de azt feleltem megadóan: „Köszönöm. Kérem!” A másik szoba a maga egyszerűségében már egész Kánaánnak tetszett az eddigi lehetőségek után: egyik oldalán végig ablak, a másikon meg egy ajtó ablakkal, ami kivezet a ház mellé, és az ágy mellé egy kis könyvespolc is dukált. „Köszönöm ez jó lesz…” Az utolsó hírt a végére tartogatták: „Sajnos a kazán még nincs beüzemelve, szóval egyelőre csak hideg víz van a zuhanyozóban.”

Van ágyam, és a hideg víz mégiscsak víz… igaz, nem a zuhany alatt fogom ellazítani kissé zilált idegeimet, tartok tőle. De az ajándékba kapott sörömmel sem, mert mire visszamentem érte a nappaliba (ami egyben konyhaként is szolgált), annak már nyoma veszett. A lánynak valószínűleg kiment a fejéből, hogy nekem adta.

Pillanatok alatt mély álomba merültem az egyébként valóban új és kényelmes ágyikóban, anélkül, hogy elgondolkodtam volna az eseményeken. Nehezemre is esett ráébredni, hogy a fura csipkedő érzések, amelyeket érzek, és amelyekre félig-meddig felébredtem, nem szűnnek, hiába fordultam másik oldalamra, hogy a kellemetlen álomtól megszabaduljak. Sőt, egyre valóságosabbak! Kipattant a szemem: „Atya ég, ez mi?!” Aztán kipattantam én is az ágyból, és odaugráltam a villanykapcsolóhoz. A vakító fényben hunyorogva állapítottam meg, hogy a pizsamám hangyákkal van tele, majd a takarót is feltépve, a döbbenettől némán bámultam a szép szabályos vöröshangya alakulatra, amely mértani pontosságú hadoszlopban masírozott végig az ágyban. Érdekes, az ember azt várná, hogy ilyenkor sikoltozni kezd. De nem. Ehelyett meglehetős gyakorlatiassággal pillanatok alatt letéptem a pizsamámat, és ráztam ki, majd tettem ugyanezt az ágyneművel. Ezt követően szépen visszarendeztem az egészet, az ágyat elhúztam a faltól, valahogy azt remélve, hogy akkor kevésbé másznak rá a hangyák, mint valami védett szigetre. Ezt követően leoltottam a villanyt, és csenden és akkurátusan zokogni kezdtem, miközben elküldtem első sms-emet haza:

„Hangyák vannak az ágyamban! Ez egyáltalán nem volt jó ötlet idejönni!
H-A-Z-A  A-K-A-R-O-K  M-E-N-N-I!!!”

2011. július 5., kedd

Bevezetjük az ÖkoBankó rendszert!

Amióta csak belefogtunk a szupervályog-vállalkozásba, törjük a fejünket azon, hogy hogyan tudnánk ezt az építési rendszert elérhetővé tenni azok számára is, akik aktuálisan korlátozott erőforrásokkal rendelkeznek. Kezdő vállalkozásként még nem sok forrásra tehetünk szert, mit tudnánk mégis kitalálni?

Igaz, ami az igaz, kaptunk néhány elgondolkodtató megkeresést. Olyanokat például, hogy építkezni szeretnének ezzel a technológiával, de sajnos jelenleg több hónap alatt sem tudnák összespórolni a tanfolyam árát. ??? Az építkezés még egy ilyen, az eddig megszokottnál jóval olcsóbb építési rendszerrel is milliókba kerül! Aki nem tudja megfizetni ezt az építkezés költségeihez képest elenyésző összeget, amibe a szupervályog-szaktudás elsajátítása kerül, és amivel aztán jó pár milliót spórolhat, az hogyan, miből fog építkezni?!
Valóban sok ember van a mai gazdasági viszonyok között nehéz helyzetben. Mégis sokakon látom (szerencsére a hozzánk fordulók között is), hogy a nehézségeik ellenére mindent elkövetnek, akár áldozatok árán is, hogy segítsenek saját magukon és kimásszanak a nehézségekből. Pl. azzal, hogy megtanulják ezt a módszert, és olcsóbban, esetleg saját maguk építkeznek. Ha valaki nagyon szeretne valamit, az meg is csinálja.
Erre saját példánkat tudom hozni: az, hogy behozzuk ezt a technológiát kis hazánkba, és mások számára is hozzáférhetővé tegyük, komoly áldozatok és igen erős elszántság árán sikerült, és igen sok munkánkba és pénzünkbe került és kerül jelenleg is. Éppen ezért is kezdtem neki ennek a blognak, hogy elmeséljem ezt a történetet, és másokat is arra biztassak, merjenek változtatni, belevágni a dolgokba, és elhárítani lehetetlennek tűnő akadályokat is, hogy megvalósítsák az álmaikat.

Visszatérve az ÖkoBankóra. Indokolt esetben, és ha láttuk a fent leírt elszántságot és akaraterőt, korábban is adtunk rá lehetőséget a hozzánk fordulónak, hogy a tanfolyam árának egy részét valamilyen formában megválthassa. Időnként érkeznek is hozzánk ilyen megkeresések, hogy valaki a szakértelmét, munkáját ajánlja fel a szupervályog-tanfolyami részvételért cserébe.
A szándék tehát összetalálkozott az igényekkel. Miért is ne dolgozzuk ki mindkét fél számára előnyös módon ennek a támogatási rendszernek a kereteit?!

Bár elsőre furcsának tűnik az ötlet. Hol van ma Magyarországon még egy szolgáltatás vagy áru, aminek ledolgozhatjuk az árát?! Hogyan egyeztethető ez össze egy hagyományos üzleti vállalkozás kereteivel?!
Habár… Ki mondta, hogy a hagyományos vállalkozásoké a jövő?! Ki mondta, hogy ezt a jelenlegi gazdasági rendszert és pénzvilágot kell fenntartanunk?
Tudom, hogy ingoványos talajra érkeztem, de felvállalom: Hiszek abban, hogy merjünk újítani és kreatívan gondolkodni, még akkor is, ha „nem úgy szokták”.
Miközben mi is pénzből élünk, és sajnos még érkeznek hozzánk a sárga csekkek és ketyegnek a bankhitelek, legalább azt a részét oldjuk meg a szükségleteinknek alternatív módon, amelyiket lehet.
Ráadásul ez a vonulat beleillik abba a szellemiségbe, amit a munkacsoportunk tagjai is képviselnek.

Alapjában véve nem mi fedeztük fel a spanyolviaszt, hiszen léteznek már közösségek, ahol cserebere folyik, illetve a helyi pénzek rendszere is felfejlődőben van.

Az ÖkoBankót arra találtuk ki, hogy segítségével a szupervályog-építéssel kapcsolatos szolgáltatások árának egy részét nem Forintban, hanem természetbeli juttatásban, munkával, vagy valamilyen egyéb termékkel lehessen kifizetni. A csereértéket jelképezi az ÖkoBankó, amely alapvetően időalapú mérőeszköz, azaz az egy órányi munka ára van ÖkoBankóban kifejezve, és ennek meghatározott váltószáma van a Forinthoz képest. Azaz a munka értékét függetlenítjük a munka jellegétől, hiszen egy óráját fekteti az adott tevékenységbe mindenki, függetlenül attól, hogy kertészkedik, takarít vagy éppen honlapot szerkeszt. 



Reméljük, hogy hosszútávon a rendszer köré szerveződik majd egy közösség is, hiszen egy ilyen kezdeményezés fontos eleme a bizalom és az etikus magatartás, és csak korrekt emberi kapcsolatokra és egymással való bánásmódra épülhet. Ahogy régen elég volt az adott szó, úgy ebben a rendszerben is bíznak a felek egymásban, azaz, hogy a megelőlegezett szolgáltatás vagy termék ellenszolgáltatása megtörténik. Az ÖkoBankó rendszer alapja egyfajta etikai kódex, amelynek betartását a felek vállalják.

2011. július 3., vasárnap

A csodákat mi teremtjük! – Utazom Kaliforniába

Május közepe felé jártunk, amikor megszületett az elhatározás, hogy kimegyek Kaliforniába szupervályogot tanulni. Megírtam és elküldtem a jelentkezésemet és a motivációs levelemet a hosszútávú ösztöndíj-pályázathoz a Cal-Earth Intézetnek. Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen türelmetlenül vártam, hogy valami választ kapjak. Ilyenkor pár nap is olyan hosszúnak tűnik, hogy az ember elkezd aggódni: Lehet, hogy meg sem kapták? Lehet, hogy már nincs is hely? Végül aztán befutott a válasz, aminek a lényege az volt, hogy a hívni fognak egy személyes (telefonos) beszélgetés végett, hogy megbeszéljük a támogatási lehetőségeket.

Nem először tapasztalom, hogy amikor számomra igen fontos változtatások előtt állok, amelyek sorsom jobbá fordulásával kecsegtetnek, ilyen-olyan malőrök következnek, amelyek akár meg is hiúsíthatják a dolgot. Mintha „az univerzum” trükközne velem vagy tenne próbára? Vagy csak „énem sötét” oldala próbál a háttérből szabotálni, nehogy sikerüljön kitörni az addigi kerékvágásból? Elég az hozzá, hogy majdnem nem tudtak utolérni, ugyanis pont akkortájt változott meg a telefonszámom, és elfelejtettem nekik megírni az újat. Viszont abbéli hitemben is megerősödtem, hogy az „univerzum” vagy „belső őrangyalom” (jelen esetben nem akarok efféle hitbeli kérdésekbe belemenni, hogy ki milyen erőknek/hatalmaknak tudja be a világ forgását) mégiscsak segíteni próbálja azokat, akik valami jó dologra készülnek. Szóval némileg kacskaringós úton-módon, de utolértek telefonon, és a Cal-Earth Intézet vezetőjével hosszú skype-beszélgetésre került sor, amely során elmeséltem az elgondolásaimat, terveimet, és az akkori élethelyzetemet, hátteremet. Aztán még pár nap „tűkön-ülés”, amíg vártam a döntésre, amely végül megszületett: nagyon örülnek nekem, méltányolják a bátorságomat, hogy ilyen nagy változásra szántam el magam az életemben, és elengedik a részvételi díj 40%-át (ami majdnem ki is merítette a maximális támogatás mértékét, amit nyújtani szoktak).

Boldog voltam, bár még így is össze kellett gyűjtenem jó pár százezer forintot. Munkanélküliként. Nem láttam más megoldást, mint hogy eladjam a lakásomat, úgysem győztem már a megnövekedett hiteltörlesztést. Ami marad a jelzáloghitel visszafizetése után, abból talán futja még egy kicsi telekre valahol vidéken. A körülöttem lévő, amúgy szerető és jó szándékú családtagok és barátok már eddig is óva intettek (és mellesleg őrültségnek tekintették a lépéseimet): „Nem adhatod el magad alól a hajlékodat, hová mész azután?!” Jó vagy rossz tulajdonságom (ezt ki-ki máshogy látja), hogyha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor attól nem tágítok. (Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy utólag visszatekintve, hosszútávon egytől-egyig előre vittek a maguk idejében esztelennek látszó döntéseim, attól függően persze, hogy milyen mércével mérjük, azaz milyen értékek mentén vizsgáljuk a sikert.) Ha nem adom el a lakást, máshogyan nem tudok annyi pénzt előteremteni, és ha most nem tudok kimenni, akkor várnom kell majdnem egy évet. Erről szó sem lehetett.
Meghirdettem tehát a lakást, és aminek még volt valami értéke otthon: a pianínómat és egy Thai TV-szekrényt, és meghirdettem egy stresszkezelő tréninget, amelyből jó párat tartottam már az elmúlt évek során, és amit nem hagytam abba a hivatalos munkaviszonyom végeztével sem. Szerettem ezeket a tréningeket, jó csoportokra is tartottam, de már annyira valami mást akartam csinálni. Augusztus elejére kellett végleges választ adnom, hogy össze tudom-e szedni a pénzt a kiutazásra, és július végén még nem volt semmi jele annak, hogy a lakást vagy bármit megvennének. Az előleget mindenesetre elutaltam, ezzel megerősítettem a magam számára is, hogy megyek a tanfolyamra.

Teltek a napok, nem adtam el semmit. Egyre inkább szembe kellett néznem a szomorú valósággal, hogy nem tudok kiutazni. Az utolsó pillanatig halogattam, hogy megírjam ezt a Cal-Earth vezetőjének. Úgy örültünk, hogy megyek, és tessék. Mikor elmondtam, hogy pang a lakáspiac és nem tudtam eladni a lakást, szóval nincs meg a szükséges pénz, éreztem, hogy őszintén segíteni akarnak. Újra összedugták a fejüket a vezetőségben, és néhány nap múlva megérkezett az egyes számú csoda: elengedték a részvételi díjamat (azaz megengedték, hogy egy részét helyben ledolgozzam), csak a szállásért és az ellátásomért kell fizetnem. Most mit mondtam volna erre? Hogy annyi pénzem sincs, amiből egy repülőjegyre telne?! Hát persze, hogy nem! Végtelenül hálásan megköszöntem a támogatást, és közöltem, hogy ott leszek szeptemberben a tanfolyamon.

A lakás pedig csak nem ment el… olyan volt az egész, mint egy időzített bomba, ami folyamatosan ketyeg és visszaszámol… és akkor augusztus végén az utolsó pillanatban bejött egy váratlan tréningfelkérés szeptember elejére. Megvan a repülőjegy ára! De miből fogok kint megélni?!
Lefoglaltam a repülőjegyet. Tudom, ez is megfontolatlanul hangzik, és akik szeretnek a biztosra menni, és nem kockáztatni, azok most fogják a fejüket. Én meg azt mondom erre, hogyha nem veszem meg a jegyet, akkor valahol belül beismerem, hogy nem bízom benne, hogy megoldódik a helyzet. És ha nem hiszek benne, akkor az úgy is lesz.)
És sorra jöttek a csodák. (Bár az is igaz, hogy összes „boszorkányságomat”, illetve tanult és bennem rejlő teremtőenergiáimat és módszereimet latba vetettem.) A barátnőm régóta szerette volna a pianínót, de nem volt rá pénze. Most, gondoltam, felajánlom neki, hogy vegye meg részletekben. És erre mit válaszolt? Hogy gondolkodtak rajta, és akkor inkább megveszik most egy összegben. Különben csak belefolyna a családi kasszába az a kis külön pénz, ami most összejött nekik. Nem hittem a fülemnek! Így lett meg a szállásra is a fedezet. A kinti ennivalóra valót pedig ott fogom megkeresni, mert azt is felajánlották, hogy a ledolgozandó pénzen kívül is végezhetek ott hasznos munkát, ha győzöm erővel. Győzöm én! Van más választásom?

Ezután már felpörögtek az események, hiszen pár nap alatt kellett mindent elrendeznem itthon. Néhány órás alvás után szeptember 19-én felültem a repülőgépre… és már a felszállásnál elégedett álomba zuhantam … útban Kalifornia felé. 


2011. július 1., péntek

Szuper-Homokozó avatás a Kulturális Kreatívok stábjával

Hol tartunk most?

A hosszú előkészítő folyamat és a minden képzeletünket felülmúló tömeget odavonzó március végi nyilvános bemutató előadásunk után tavasszal végre a két kezünkkel is építeni kezdtünk. Előbb egy szupervályog fűszerspirál nőtt ki a földből a diósdi kertépítő tanfolyamunk keretében, Szász Vali - suskás barátunk és lelkes drukkerünk - kertjében, majd a bócsai Mindegyszer Közösség tanyáján tartottunk kéthetes „zsákvályog” tanfolyamot. A lelkes és elkötelezett csapatnak köszönhetően felépült az első hazai szupervályog-épület is, egy kétkupolás kis fürdőház. A nyarat pedig egy homokozó birodalom építésével köszöntöttük, amelyet saját erőből önkéntes alapon építettünk a gárdonyi Sport Beach ökológiai szemléletű strandon a 4. Országos Öko Expo és Biofesztivál keretében, több mint 70 gyermek lelkes közreműködésével.

Ezekről az eseményekéről még bővebben is beszámolok majd, amikor a történetben odaérkezem. Mindegyik „gyermekünkre” büszke a csapatunk, de a koronát az eseményekre (legalábbis számomra) a szerdai (június 29.) nap tette fel. Ekkorra készült el a Szuper-Homokozó végső ruhája, Csizmadia Gergő a „burkolatok művésze” jóvoltából. Mesés lett! Azonkívül, hogy lehet benne homokozni és a földzsák-hurkákból formált falakon csúszni-mászni, szaladgálni, szinte minden centiméterén van valami kedves figura vagy rajz, amit a gyerekek felfedezhetnek. Az ünnepélyes átadáson kisóvodás csapat avatta fel a homokozót, és az eseményt a Kulturális Kreatívok filmese, Fogel Frigyes is felvette.


Frigyes néhány hete kereste meg munkacsoportunkat e-mail-ben a következő szavakkal:
„…nemsokára indítok egy kulturális kreatív internet televíziót (KKTV).
… érkezem Magyarországra, hogy majdnem 4 hét alatt otthon és a környező országokban (Ausztria, Szlovákia, Erdély, stb.) felvételeket készítsek a témában.
Szeretnélek felkérni titeket ez úton egy riportra, miután már jó ideje figyelem a munkátokat, és nagyon fontosnak gondolom, hogy még több emberhez eljussanak az eredményeitek.”
Nagyot dobbant a szívem a levél olvasásakor, mert régóta emlegettük a kulturális kreatívokat, és hogy jó lenne velük kapcsolódni. És tessék, ők maguk kerestek meg minket! Talán el sem mertem hinni a dolgot, mert egy ideig nem is válaszoltam a levélre. Mire Frigyes felhívott telefonon, hogy rákérdezzen, megkaptam-e. El is szégyelltem magam, de végül sikerült az egyeztetés, és megbeszéltük, hogy Bócsára jönnek le elkészíteni az interjút. Az, hogy végül még Gárdonyba is csatlakoztak hozzánk, már csak a hab volt a tortán. Kedden hívott Bálint Gyuri, a strand házigazdája, hogy másnap délelőttre szervezte az homokozó átadást, és gondoltuk, próba szerencse, megkérdezzük Frigyest, hátha ráér oda is eljönni. És ráért! Ez volt az egyetlen, még be nem táblázott délelőttje :)!

Az elmúlt hónapok sokszor erőt próbáló időszaka után talán ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, végre „kívülről” is megerősítést kaptunk, hogy érdemes tovább járni ezen a nem kitaposott úton. A bócsai tanfolyam kiváló csapata, a gárdonyi építés együtt a gyermeksereggel, és az a jó pár ember, aki segített az elmúlt hónapokban, is erőt adott és inspiráló volt, de ez a felkérés, hogy benne lehetünk Frigyes következő Kulturális Kreatívok filmjében, abból az „áramlatból” jövő megerősítést volt, amihez tartozni szeretnénk. Olyan érzésem volt, hogy valóban kapcsolódunk ennek a hálózatnak a tagjaihoz, akiknek lesz elég ereje változtatni a világ forgásán. Nagy megtiszteltetésnek és elismerésnek érzem.

Azóta újra meglódultak velünk az események, és úgy tűnik, jó irányba!