2011. augusztus 25., csütörtök

Menedék a „vihar” ellen

„A hopik azt mondják, hogy a huszadik század utolsó évtizedétől kezdve és az ezredforduló után „az embernek egy fához kell kötöznie magát”. Ez más szóval azt jelenti, hogy „nagy szél” kerekedik… „és ez a szél és az eső sok mindent elsöpör”. Azt mondják, hogy gondoskodnunk kell magunkról, és újra a Földanyán kell megtermelnünk az élelmünket…” (Shirley MacLaine: Camino)

Sok víz lefolyt a Dunán utolsó feljegyzésem óta. Most azt sem tudom, hol is kezdjem…
A „Csíkföldi Csemegékkel”? Tanfolyami és építési tapasztalatainkkal? A kaliforniai történet a szupervályog-kezdetekről is folytatásra vár. Miközben amellett sem szeretnénk elmenni, hogy miféle jelenségeket tapasztalok ezen az úton, amelyet a szupervályoggal bejárunk, és amely oly szorosan kapcsolódik mindazokhoz az eseményekhez és változásokhoz, amelyek itthon és a nagyvilágban történnek.

Lássuk akkor sorjában, mi is történt az elmúlt hetekben.
Miután elmosta az eső júliusi tanfolyamunkat, örömmel adtuk hírül, hogy augusztusban lesz a ráadás tanfolyam. És mintha csak erre a jelre várt volna az univerzum, megindultak az események. Beindultak a levelek, telefonos megkeresések, média felkérések interjúra, cikkre. Újabb sikeres fórumot tartottunk, és öröm volt hallani, hogy milyen sokan fejezték ki lelkesedésüket, hogy de jó, hogy most tudnak jönni, mert lemaradtak az előző tanfolyamról. Szükségünk volt már erre a felfrissülésre, hogy újult erővel haladjunk át az akadályokon.

Az új tanfolyam előtti hajrában, két esős nap között újra kiszaladtunk Csíkföldre, hogy haladjunk az ottani munkákkal is. Hát izgalmas egy napra sikeredett. Baráti párral és három gyerkőccel indultunk neki nagy lelkesen, de a telekig már nem jutottunk el. Az elhúzódó esőzés hatására felázott földúton beleragadtunk a sárba.  Mezítláb dagonyázva a sárban próbáltuk kiszabadítani az autót, mindhiába. Szerencsénkre hétvége volt, és kint volt néhány telekszomszéd, akik elláttak szerszámmal és lelki támasszal, hogy ne aggódjunk, itt ez szinte már mindenkivel előfordult, sőt olyan is volt, aki a búzamezőben kötött ki az autójával, ahogy lecsúszott az útról. Jöttek segíteni is, és öröm volt az ürömben, hogy megismerkedtünk és megtapasztaltuk a jó szándékot és segítőkészséget. Miután az egyik szomszéd autójával próbált minket kivontatni, de ez sem segített, nem maradt más hátra, mint elvittek minket a falu traktorosáért. Valami egészen furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy a traktor egykettőre kihúzta egyébként kisteherautó méretű autónkat a sárból, majd vígan elgurult a búzamezőn keresztül. Megnyugtató volt látni a buckákon, hepehupás talajon otthonosan mozgó gépet és kormányosát, és elgondolkodtató tapasztalás, hogy itt vidéken egészen más az élet, más kihívásoknak vagyunk kitéve, az emberek jobban egymásra vannak utalva, és segítik egymást. Sosem gondoltam volna, hogy én, akit nem igazán érdekelnek az autók, sem a vezetés, szabályosan megkívántam, bár lenne egy ilyen erős, minden akadályt legyőző kis masinám, amivel keresztül-kasul masírozhatnék a terepen. Igazán örülök, hogy van egy traktorosa a falunak!
Megpróbáltatásaink azonban itt nem értek véget. Amíg a fiúk mentették az autót, mi nekiálltunk ennivalót készíteni, tűzön-platnin sütögetni, közben örömmel használtuk finom friss kútvizünket. Ahhoz is ki kell menni a nagyvárosi komfortból, hogy az ember megbecsülje, mekkora nagy érték a víz, egy saját kút. A gyerekek különösen élvezték, hogy húzzák a vizet a nagy forgó kerékkel. Örömünk addig terjedt, amíg a legkisebb gyerkőc ki nem halászott az egyik vödörrel egy döglött pocokfélét a kútból. Hm… Csak néztük. Legutóbb véletlenül betörtük egy kis részen a kút fedelét, és naiv városi népek lévén eszünkbe sem jutott, hogy az nemcsak a kosz, hanem a bepotyogó kisállatok ellen is fontos védelem. Azóta már mindnyájan jókat ittunk a vízből. Erősen próbáltam meggyőzni magamat és a többieket is, hogy ne essenek pánikba, hogy az esetleges baktériumok ellen sokkal jobban fel van vértezve az immunrendszerünk, mint az ellen a sok vegyszer ellen, amivel nap, mint nap bombázzuk az elfogyasztott táplálékkal és városi vezetékes vízzel. Hogy a dögből esetlegesen felszabaduló toxinok (méreganyagok) valószínűleg jelentősen felhígultak a vízben, nem érnek el akkora koncentrációt, ami ártalmas lenne. A magam részéről szentül hittem, hogy a döntő a dologban, hogy elhiggyük, minden rendben lesz. Így is lett, senkinek nem lett baja.
Végül azért haladtunk is valamennyit a tereprendezéssel, igaz még rengeteg van hátra. Annyira elsodortak minket az események, hogy még fényképeket készíteni is elfelejtettünk. Nem is baj. Nem biztos, hogy a folyamatos dokumentálás a lényeg, hanem inkább a tapasztalás.

Mindenesetre Csíkföld - a vidék - nem adja magát könnyen a „városi puhányoknak”. Szerintem fontos megmérettetés ez, kitartunk-e, vagy szaladunk vissza az összkomfortos, gombnyomásra működő életünkbe. Amit megszoktunk. Csakhogy nagy árat fizetünk ezért a kényelemért, és nem csak pénzben. Kiszolgáltatottságban, hiszen elvesztettük az az ősi képességünket, hogy gondoskodni tudjunk magunkról, a hajlékunkról, az élelmünkről. Elidegenedésben, az élet természetes körforgásával, a természettel való kapcsolatunk elvesztésében, testi és lelki egészségünk károsodásában. Megéri?

Valahol ezt éltem meg azután a tanfolyamunk során is. Bár a gárdonyi kempingben nem voltunk minden komfort híján, mégiscsak autóban, sátorban aludtunk, a tűző napon végeztünk egész napos fizikai munkát, amihez kevesek vannak hozzászokva. A tó még hideg volt az első napokban, és éjszaka is kellemetlenül fáztunk. Mégis, a jó csapatmunka, a tanulás és építés öröme közepette belejöttünk a dologba. Én azt vettem magamon észre, hogy egyre kevésbé zavarnak a fizikai kényelmetlenségek, hogy átázott a ruhám, hogy koszos minden porcikám, hogy tűz a nap, avagy éppen jéghideg a víz. Megedződtem, konfortzónám kiszélesedett, és ez újfajta erő érzésével töltött el. Igaz, még hajlamos vagyok időnként panaszkodni, nyavalyogni, elfáradni, nyűgösködni, de ezeken egyre hamarabb túlteszem magam. Nem vagyok már olyan kiszolgáltatott a külvilágnak, körülményeknek.


Furcsa kontrasztot képeztünk a körülöttünk pihenő és szórakozó kempinglakókkal szemben. Úgy éreztem, hogy egyre kevesebb közöm van ehhez a művilághoz, és sokkal nagyobb öröm a fizikai nehézségek ellenére is a közös értelmes időtöltés, az, hogy valamit létrehozunk, és valami olyan tudást adunk át, ami nagyon értékes azok számára, akik elsajátítják. Sokkal több, mint egy újfajta építési technológia elsajátítása: Erő, kitartás, önállóság, önfenntartási képességünk fokozatos visszaszerzése, első lépésben azzal, hogy megtanuljuk a hajlékunkat létrehozni a saját kezünkkel, minimális eszköz segítségével. De innen már csak egy lépés választja el azokat, akik nyitottak ennek a tudásnak a megszerzésére, hogy kibővítsék ezt a rendszert, és hozzátegyék a házépítéshez a környezettudatos és önálló létforma többi elemét is: az önellátó vízgazdálkodást, a megújuló energiákat, az önfenntartó biogazdálkodást stb.: és megalkossák a maguk független és természet közeli, élhető életterét.

 

A tanfolyam utolsó napján, amikor már a többség elbúcsúzott, vagy indulásra készülődött, hatalmas szélvihar kerekedett. Esni még nem esett, de ez csak idő kérdése volt. Gyorsan összekaptuk a még szerteszét heverő holmikat, szerszámokat, és a legegyszerűbbnek adódott, hogy bepakoltuk a kis házikóba, amit egy hét alatt építettünk. Ahogy bementünk a kupola alá, döbbenetes nyugalom és csend, kellemesen langyos levegő vett körül. Mintha nyoma sem lett volna a kinti viharnak, metsző szélnek. Pedig az ajtaja, ablaka is nyitott az építménynek. Mégis olyan szilárdan és biztonságosan állt ott! Ekkor megértettem:

Ez valóban igazi menedék!
Hálás köszönet érte mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy megépüljön, és akikkel együtt megépítettük!
 
************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második (avagy harmadik?) bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. augusztus 2., kedd

Erdőgereblyézők és szalmaépítők


„Elgondoltam már én sokszor, mi minden tudománya van a parasztembernek. Tudja, mikor kell szántani, vetni, aratni. Tudja, mire jó a mezőnek füve, virága. Tudja a csillagok járását, az idő fordulását, építi házát, megcsinálja mindenféle kézhez való szerszámát.” (Mesék Mátyás királyról)

Hát az én tudományom eddig egészen másféle volt… de ez az új tudomány, amivel az utóbbi hónapokban képezem magam, legalább ilyen izgalmas és sokoldalú. S ha jól belegondolok, ez sem szól másról, mint a világunk rejtelmeiről és kapcsolatáról az emberi testtel-lélekkel. Mindegy, hogy a katedra legfelső fokáról, avagy földközelből szemléljük is a dolgokat.

Szóval mostanság inkább szemlélem földközelből… azaz egészen pontosan Csíkföld-közelből. Ez lett a neve a Szuper-Birtoknak. A „szuper nevekből” már úgyis kezdett kissé sok lenni, és Csíkföld a maga szerény méreteivel és jelenlegi elvadult állapotával elég távol áll a szuper jelzőtől. De már így is gyönyörű! Mi legalábbis annak látjuk. Önzetlen barátunk, - a magyar szupervályog-történelem méltán őrzi majd a nevét, ha utólagos beleegyezésével majd ide is írhatom -, talált rá a telekre, sőt a vételárat is kölcsönözte. Így esett, hogy a sok-sok hónap után végre megvethettük a saját lábunkat is egy kis darabka finom agyagos földön, és megtehettük az első kapavágásokat, hogy kialakítsuk a majdani Szupervályog-Központot. Bár stílusosabb lenne a „lefektettük az első szupervályog-hurkákat” írni, de ott még nem tartunk. Egyelőre csak az erdőgereblyézésnél… No, de kissé előreszaladtam.

Csíkföld??! Az elnevezésnek voltaképpen semmi köze Csíkhoz, bár a táj szépséges domborulata akár Székelyföldre is utalhatna. Igazándiból barátunk, Birgés Dorka nevezte először „földcsík”-nak vékonyka, sőt igen cingár, ámde hosszú telkünket. Mire én eljátszottam a szavakkal: „földcsík”„csíkföld”… Még „Síkföldre” is asszociáltam, amely könyv kiérdemelte azt a megtiszteltetést, hogy emlékszem a címére a közül a tömérdek sci-fi regénye közül, amelyet gyermekkoromban elolvastam.  De Csíkföld cseppet sem kétdimenziós, és cseppet sem lapos. Szépséges dél-nyugati lejtő a Gerecse karéjában. Igen… igen, Ő az, akiről az engedélyekkel kapcsolatban írtam. Kalandos úton-módon, de a miénk lett. Nem is lehetett volna másként, hiszen a Kívánságtábla alapján elrendeltetett. Végül elkezdtem magamban Csíkföldnek nevezni. Bár magam sem tudom, miért is, valahogy így tűnt jónak, anélkül, hogy különösebben törtem volna rajta a fejemet. 


Kissé kevésbé szürke, az utóbb napok özönvize után ígéretesnek látszó napon, párommal és két barátunkkal nekiindultunk Csíkföld birtokbavételének. Naná, hogy Dorka volt az egyik. Csak most jöttem rá, hogy a szupervályogról is tőle hallottam először, és hosszú kihagyás után itt is velünk volt, az elsők között a szupervályog-telek kialakításának munkálataiban. Másik barátunk Romhányi Nóri volt, akinek keze munkáját dicsérik az első szupervályog házikó makettek, amelyeket most már ország-világ is láthatott a Duna TV jóvoltából.

Nekiláttuk kitakarítani a területet. Zoli már egy hete a szerszámokat és eszközöket gyűjtögette, javítgatta, (ahogy az idézet mondja), én meg lestem az idő fordulását… A telek alsó része erdőszerű fás rész, a zöme pedig bokros-bozótos. Zoli vágta a csapást a felső bozótban, hogy fel tudjunk sétálni a telek tetejére gyönyörködni a panorámában, illetve hogy lemérjük, meddig is tart a „birtok” felső határa a domboldalon. A lányokkal mi az erdős részt takarítottuk… a kusza és zömében vézna fácskák és a nagyobbacska, vastagabb fák között próbáltunk igazságot osztani, melyikük az ígéretes, melyikük korhadt vagy kiszáradt, melyiket metsszük meg. Időnként kikértük a Bozót-Bíró (Zoltán) véleményét, aki korábbi lelkesen és hozzáértéssel nevelte a növényeket, fákat, amíg még volt kertje. A fák alól összeszedtük a tömérdek letört ágat, gallyat, és - mily szomorú! -, egy hatalmas szemét- és sittkupaccal is elkezdtünk megbirkózni, amelyet valamelyik jelzőkkel-most-nem-illetem szomszéd gondosan felhalmozott a saját telkének határain túlra valaki másnak a területére. Elkeserítő. Lassan tisztult az erdő, nőtt az ág- és bozótkupac… az eső pedig rákezdett, és végül újfent nyakig eláztatott és besarazott minket. Azért kezdett látszani a területen, ahogy apránként rendezettebbé válik (ha egyelőre nem is túl nagy) része. A nap végén a Nóri nevetve megjegyezte, hogy nem is tudta, hogy lehet az erdőt is gereblyézni. Ha jól belegondolok, négy „avatar wizard” ennél hatékonyabb eszközökkel is kitakaríthatta volna a területet, de hát akkor hová lett volna a kétkezi munka öröme, és az esti, minden tagunkat átjáró fizikai fáradtság! Hát így lettünk inkább bozót-bírók és erdő-gereblyézők…


Elcsigázottan, de elégedetten indultunk hazafelé, amikor is szembesültünk vele, hogy az idefelé még járható, egyébként egész rendes földút kerékvágta bordáiban úgy megült a víz és a sár, hogy az autó inkább szánkázott, mint gurult, időnként vészesen megközelítve az út széle melletti árkot. Igyekeztem elhessegetni magam elől a képet, amint autóstul lebucskázunk az út menti búzamezőre. Hangos örömkurjongatással értünk ki az országútra.

Hát így esett az első csíkföldi napunk.

A heti programot azután megkoronáztuk egy dombháznéző találkozóval a Szalmaépítők Egyesületének szervezésében Gyöngyöstarjánban. Jó volt megint nyitott gondolkodási, környezetszerető és -védő emberekkel megismerkedni, és jó volt megcsillantani a lehetőséget, amelyet a szupervályog és a szalma összeházasítása magában rejt.


Megint csak elégedetten nyugtáztam a napot kedvenc avatáros mondásommal: „A dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra…”

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második (avagy harmadik?) bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.