2011. szeptember 21., szerda

Csíkföldi Csemegék I.

"Vannak balga emberek, akik távcsővel fürkészik a messze jövő láthatárát és sopánkodnak az ott mutatkozó felhőkön, miközben figyelmen kívül hagyják a felettük ragyogó kék eget.”
(C. H. Spurgeon)


Hát igen… én is sokszor e balgák közé tartozom, de az elmúlt hetekben sokat tapasztaltam a felettem ragyogó kék ég gyönyörűségét (mindenféle értelemben). Ezt Csíkföldnek köszönhetem. Hát igen… az elmúlt hetek nem a számítógépről, még csak nem is az írásról szóltak… hanem leginkább Csíkföldről.

Érdekes megtapasztalni, hogyan íródik át az ember fejében a dolgok értékrendje, ha az idejét és elfoglaltságát a természet rendjéhez kell igazítania. A városi (avagy modern) életben már gyakorlatilag összefolynak az évszakok… szinte mindig lehet mindent csinálni, nem számít, milyen kint az idő. Mintha egy jól védett burokban lennénk. Nos, Csíkföldön nem így megy az élet. Ott semmi sincs. Legalábbis városi szemmel nézve. Nincs fedél a fejünk felett. Nincs ivóvíz, csak amennyit viszünk magunkkal, nincs meleg víz a fürdéshez … ja fürdőszoba sincs… no meg WC (legalábbis olyan vízöblítéses, amit megszoktunk, és amely mellesleg az egyik legsúlyosabb vétek, amelyet a természet ellen elkövetünk (l. Országh József Vízönellátó c. honlapján… döbbenetes, és erről sehol sem esik egy szó sem!). Nincs meleg és meleg étel, csak ha tábortüzet gyújtunk. Nincs áram és világítás… szóval dolgozni akkor tudunk a szabadban, ha jó az idő és világos van. Ezért amíg jó az idő és világos van, igyekszünk kint dolgozni… ez gyakorlatilag felülír minden más tevékenységet. Van ebben valami egyszerűen nagyszerű… legalábbis én nagyon szeretek ott lenni.

Mert az, hogy „Ott semmi sincs” valóban a városi modern világ nézőpontja. Csíkföldi szemszögből nézve minden van ott, ami számít:
Van zöld vidék, dombok, ahonnan szemet gyönyörködtető a kilátás a szemközti lankás hegyvonulatra, a lábunk alatt elterülő búzamezőre, amely hónapról hónapra változtatja a színét. Mikor először jártunk ott, selymesen ringatózó, érett kalásztenger volt. Egy-két hét múlva sárga tarló lett belőle, amelyen szalmagurigák sorakoztak. Most újra zöldell, sárgálló napraforgó virágokkal tarkított rétté változott.
Van erdő. Kétféle. Csak most figyeltünk fel rá, ahogy lesétáltunk a tarlóra, és onnan néztünk vissza a dombunkra. Egészen másként festett onnan a látvány. A telek szomszédságában lévő erdő csak amolyan erdőcske, néhány méterrel odébb közel a Gerecse karéjához, kétszer olyan magasak a fák, na, ott kezdődik az igazi erdő… az igazi vadon.  (Mellesleg jó lenne már egyet kirándulni is benne.)
Van napsütés, ragyogó kék ég…
Van csend. Zöldet és szépséget látunk a városban is, de ez a csend hiányzik, ezt a csendet harapni lehet.


Persze a természet csendje korántsem némaság, hiszen vannak benne állatok… mindenféle hangon csiripelő-cirpelő madarak és bogarak. Én még ennyi ölyvet(?) nem láttam egyszerre az égen, mint itt! A hatalmas bozótkupac alatt, amely az elmúlt hetek bozótirtó-erdőgereblyéző termése, méteres kígyó melegszik (még nem jártunk utána miféle, valójába nem is lényeges… csak tartsuk tiszteletben egymás életterét). A legutolsó reggel ébredéskor Zoli súgja a fülembe: „Nézz csak oda!”. Hát egy mókus üldögélt a bokor tetején a felkelő nap párás fényében, és békésen reggelizett valamit. De a legizgalmasabb mégiscsak az volt, amikor egyik este valami igen hangos állat hangjára lettünk figyelmesek, ahogy sötétedni kezdett: „Hú, te jó ég, ez valami igen nagy állat, és itt van nem messze!”. Némileg megszeppentem. Aztán figyeltük tovább, és kisétálva a búzaföld szélére, ahonnan kilátunk a nyílt terepre, kiderült, hogy koránt sincs közel. A szemközti Gerecséből hallatszik át a hang: szarvasbőgés. Azóta minden este felhangzik az ismerős hang, a szarvasok násza. Aztán egyik este újabb hangra lettünk figyelmesek… ezt is a mező felett hozta felénk a szél, de ez határozottan embertől származó hang volt. Egy láthatatlan muzsikus varázslatos dallammal köszöntötte az estét, teljesen olyan hangulata volt, mint Tumnus furulyajátékának a Narnia krónikáiból. Azóta több este is felcsendült a dallam… számunkra ez jelentette a munka és a nap végét, besötétedett.
Van békebeli kerekes kút, amelynek vizével le lehet egymást locsolni, amikor már átforrósodtunk és kifáradtunk munkában. Lehet meztelenül és a jéghideg víztől sikongva-kacagva „zuhanyozni”, mert főképpen hétköznap a madár sem jár arra. Hétvégén megjelenik néhány hobbi-telekszomszéd , de mivel mi vagyunk az utolsó használatos telek, és mellettünk már csak erdő van… ritkán járnak mifelénk.


Hát ilyen dolgok vannak Csíkföldön. Persze egyszerű és mindennapi dolgok ezek… azt gondolnánk, magától értetődő és elegendő ez az egyszerű szépség és öröm, pedig nem az… A minap voltam egy összejövetelen, értelmes, nyitott, tudatos emberek gyűltek össze, és mégis úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, az arcukra volt írva: „Hogy is lehet ilyen nomád körülmények között kibírni!?” A jólét és a jóllét nem erről szól, ugye?

Persze ahhoz, hogy ezeket az egyszerű, tiszta dolgokat megtapasztaljuk, valóban ki kell menni a semmi közepére, odahagyni a komfortzónánkat, és persze mindenért meg kell dolgozni fizikai munkával… A területért, ahol elvadult szőlőindás, növénynyúzós élősködő növényektől kell meghódítani a területet és megszabadítani a fákat. Tarzan is megirigyelhetné, olyan indákkal kúsznak fel a növényekre, és a földben keresztben-kasul átszövik a gyökereik a területet, csákánnyal sem lehet őket kiirtani. A vízért, amellyel időnként vetekedünk az állatokkal, sajnos eddig ők jártak pórul, már akik a kútba estek. A melegért, az ételért, amely nem terem gombnyomásra. A legegyszerűbb és magától értetődőbb technikai dolgokért. Plazma TV, szép autó, tengerparti nyaralás helyett áramfejlesztőre, bozótirtó szerszámokra, komposztdarálóra, szivattyúra és a sáros úttal megbirkózó terepjáróra kell gyűjteni. Nem mintha előbbiek megvetendők volnának… de oly távolinak tűnnek, ha az ember az alapvető életkörülményeit kell, hogy megteremtse.
Mégis nagy izgalom és öröm ezeket apránként összegyűjteni… valahogy azt a biztonságérzetet nyújtja, amelyről már néhány héttel ezelőtt írtam. Ha megvan az erőnlétünk / állóképességünk és az alapvető „túlélő” tudásunk és felszerelésünk, nagy baj már nem érhet minket a kiszolgáltató rendszerek világában.
Mellesleg semmi stressz, alvásproblémák, napi 10-12 óra fizikai munka után nincs szükség semmilyen esti pótcselekvésre. És az életritmus is valahogy lelassul… nem a mozgásra gondolok, hanem arra, hogy mondjuk egy egyszerű vacsora elkészítése, majd az elmosogatás időt és figyelmet igényel. Jó kis meditáció és jelenben-levés gyakorlat, mely utóbbi nekem mindig nehezen ment. Másrészt a hihetetlen és észrevétlen pazarlás, amit a modern életünkben teszünk, is magától értetődően megszűnik. Kevés vizet kell használni, hát elég a kevés is. Kevés edényt kell használni, mert ugye a mosogatás… hát kevés edényt használunk. Igaz ez szinte mindenre. Ezt a közművesített életünkben észre sem vesszük… legfeljebb a sárga csekkeken… meg a környezetszennyezés szintjében… de ez utóbbi sajnos sokkal kevésbé érinti érzékenyen az emberek többségét, még a legtudatosabb, legigényesebb rétegek is hajlamosak a homokba dugni a fejüket. Eladjuk a lelkünket és a jövőnket (a gyermekeink jövőjét) a kényelmünkért cserébe. Melyik másik faj tesz még ilyet ezen a bolygón? Izmael jutott eszembe megint. Aki azt egyszer elolvassa, nem tud többé a régi módon nézni a dolgokra.

Azért - bevallom - némi „luxusra” is szert tettünk úgy két hete. A támogatás szó szerint és átvitt értelemben is „fentről jött”. Mikor hazaértünk a gárdonyi tanfolyamról, leáztatva találtuk a lakást. A fenti szomszédtól jött a víz, és oda lett a majdnem új parketta. A biztosító által fizetett pénzből viszont tudtunk venni egy kiszuperált lakókocsit, amely méltó és végleges helyet kapott a leendő Szupervályog-Központban. Zoli ugyanis bűvészmutatványnak is beillő módon, nem kevés manőverezéssel felvontatta a domboldalba, na, onnan ugyan többé elvontatni nem lehet, az tuti, úgy beágyaztuk a helyére. Így átmeneti főhadiszállásunkként szolgál, amíg nem épül a területre lakóépület. Igaz, a felázott parkettát egyelőre nézhetjük itthon… Mindennek ára van. A lakókocsi egyébként szuper! Igen leleményes, hogy minden benne van, ami kell. Igaz kissé régi és lepukkant, két hétvégét takarítottam, de valaha jobb napokat is látott. Nem holmi vacak műanyag, hanem szinte teljesen faborítású az egész berendezés, amelyet, majd ha lesz rá kapacitásunk, szépen fel lehet újítani. Parányi zuhanyozó is van benne, egyelőre víz nélkül, amely a komposzt-WC-nknek is helyet fog adni. Százszor kényelmesebb, mint az eddigi sátrazás vagy az autóban alvás, főképpen a cuccaink ide-oda pakolása miatt, mert vagy a cucc van az autóban, vagy mi. Egyszóval minden relatív, és jó lecke arra, hogy az ember egy ilyen parányi életteret és komfortot is megbecsüljön, amit ez a lakókocsi nyújt.


Hát ilyen, látszólag nem túl érdekes időtöltéssel teltek az elmúlt hetek… de én már szinte szaladnék vissza a szarvasbőgéses, gyönyörűséges zöld lankáim közé… és birkóznék tovább a szőlőindákkal :).

És végre hamarosan itt tartjuk a szupervályog tanfolyamokat… és elkezdhetjük az oktató és bemutató központ alapjainak lerakását… A szupervályog központnak a Szivárvány Falu nevet adtam… Dorka és Imi nevű barátunk és „mentorunk” adta az ihletet az elnevezésre. Már tervezgetem a mindenféle formájú és funkciójú szupervályog-építményeket a területre, Zolival pedig ötletelünk a (ön)fenntarthatóság eszközein és mikéntjén…


További fotók a Csíkföldi Csemegékről: A Facebook Szupervályog és Földépítészet csoportban.

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

2011. szeptember 2., péntek

Berendezkedtünk a Cal-Earth-ben


„A teremtő munka öröme az, hogy nem robot, hanem játék” (Zs. Tüdős Klára)

Vége lett az első hétnek, hazamentek a tanfolyami résztvevők. Maradtunk mi újonc ösztöndíjasok néhány „régi” öregdiákkal, akik hosszabb-rövidebb ideig maradtak. Az újoncok között volt egy angol-holland lány, egy francia fiú, egy Kaliforniában élő mexikói srác. A régiek pár nap múlva mind elmentek, csak egyikük maradt, egy szintén amerikai srác, aki azonban ideje jó részét Japánban töltötte.
Az első szabadnapunkon egy Ausztráliában élő francia fiú finn származású barátnőjével elhívott minket egy kis kirándulásra - sziklamászásra - a közeli hegyekbe. Érdekes egy hely volt. Kopár, furcsa sziklaalakzatokkal, hatalmas kőtömbökkel tarkított vidék, mintha egy óriáskölyök dobálta volna tele kaviccsal. A csapat néhány tagja lelkesen mászta a sziklafalat a majd’ 40 fokban, én inkább csak barangoltam a sziklák között, azután pedig leültem a szúrós bozótba, és csak néztem ki a fejemből. Az első hét, az új környezet izgalma, az intenzív tanulás és fizikai munka a nappali hőségben, majd esti hidegben kiszívta az erőmet. Szépen ledőltem a bozótba és elaludtam ott, ahol voltam… hiába mindig is szerencsésen jó alvó voltam… hidegben, melegben, keményen, puhán, hangyák közt :)… Mikor felébredtem és felültem, apró kaktusztüskékkel volt teli a karom… tényleg fáradt voltam, ha így el tudtam bóbiskolni.


Másnap az angol-holland lánnyal átköltöztünk a japán-amerikai srác házába, mármint ahol ő lakott. (A srác J névre hallgatott, sosem árulta el a teljes nevét… most ugrott be, hogy a J lehet, hogy Japan?). Két macska is lakott vele, helybéli kis kölykök voltak, akiket a gondozásába vett. Igen jól, biokaján tartotta őket. Szépek és barátságosak is voltak, mi tagadás. A mi házikónkat pedig a francia és az ohiói fiú vette birtokba. Kaptunk még két szabadnapot, mielőtt belekezdtünk volna az ösztöndíjas életbe. Komótosan berendezkedtünk, nem sok aktivitást fejtettünk ki, inkább csak szuszogtunk, aludtunk. (Megnyugtató, hogy nemcsak én purcantam ki, de a nálam jóval fiatalabb fiúk is.)
(Érdekes, ahogy írom, ki honnan való, tűnik fel, hogy csupa világpolgár gyűlt itt össze. Szinte mindenki más országban élt, mint ahonnan származott. Az biztos, hogy nem a fenekükön nyugton megülők vállalkozása ez a szupervályog és az újfajta szemlélet- és életmód, amelyet közvetít. Ja a francia fiú is Szenegálba készült, ahol a szülei hotelt üzemeltetnek, az ohiói fiú pedig szintén „útra kész”, ahogy később elmesélte. Hogy hová, az még nem tudta. Végül is ő volt a legfiatalabb a csapatban…)

Szerdán kezdtünk bele a munkába. Eligazítás, házirend, napi és heti munkabeosztás. Elvileg különböző témákkal foglalkoztunk volna az ott töltött idő alatt, elmélettel, gyakorlattal vegyesen… A valóság kissé másként alakult, de ne szaladjunk előre. Én ösztöndíjamat ledolgozandó kaptam külön munkát is, amit saját beosztásban, reggel, este, hétvégén tudtam ledolgozni, ezen felül külön órákért pénzt is kereshettem. Hát nem mondhatnám, hogy jól esett a nap végén még elvonulni tovább dolgozni, de nem panaszkodom. Legalább megvolt a pénzem az ennivalóra is. Az angol lánnyal kaptunk kertrendezési feladatot (ő kertész), a külön munkám pedig többnyire mindenféle kiegészítő munka volt, pl. raktártakarítás, tereprendezés… Sosem fogom elfelejteni, hogy pár napig régi festékes vödröket kellett kiselejteznem. Csak nyitogattam a beszáradt dobozokat (néha csendesen káromkodva, mert alig bírtam kinyitni meg odébb cipelni). Végül igyekeztem valami örömet is lelni ebben az unalmas tevékenységben: mivel senki nem volt a közelben énekelgettem és még némi mókát is faragtam a dologból.

Cal-Earth logó

Első menetben az Öko-Falu mellett épülő Fire-Village (Tűz-Falu) munkálatait folytattuk, lépcsőt, kerítést építettünk. Nem mondhatnám, hogy valami nagy hatékonysággal haladtunk volna. Olybá tűnt, itt nem nagyon lényeges, valaha is készen lesz-e ez az építés. Azért dolgoztunk. Ástuk a földet, kevertük az anyagot, töltöttük a zsákot, azaz tömlőt. Az egyhetes tanfolyamon - bár csináltunk mindenfélét -, nem volt meg az az élmény, hogy valami értelmeset építettünk volna, és hogy tudnám alkalmazni a hallottakat-látottakat. Már akkor elhatároztam, hogy én sokkal jobb tanfolyami anyagot fogok összeállítani és mindig fel fogunk építeni valami használható, konkrét építményt az elejétől a végéig, hogy mindenki lásson és kipróbálhasson minden munkafolyamatot. Megkaptuk ugyan Khalili könyvét, amely egyedülálló és klasszikus volt a maga idejében, de már túlhaladta az idő. Nem volt benne összeszedve a szupervályog-építés csínja-bínja olyan formában, hogy az egyszerűen áttekinthető és házépítésre is használható legyen. Sok dolgom lesz, ha hazamegyek… már formálódott a tanfolyami jegyzet is a fejemben. Az intézetben dolgozók - bár hozzám képest sokkal több tapasztalattal rendelkeztek a szupervályog-építés terén -, mintha megálltak volna a fejlődésben, de ami még inkább hiányzott, hogy nem volt oktatási előéletük. Valamit tudni, illetve tanítani, átadni két külön dolog. Boldog voltam, hogy kutatói, oktatói és tréneri pályafutásom során szerzett tapasztalataimat kamatoztatni tudom majd ezen a teljesen más szakterületen is. Hiszen egy tréning felépítésének, az oktatási anyag összeállításának, egy jegyzet megírásának és magának a tanításnak is vannak fő irányelvei függetlenül attól, hogy milyen szakmai tartalommal töltjük meg. Már alig vártam, hogy belekezdhessek!

De nyugalom… most itt vagyok Kaliforniában, és kérdezek, tanulok, amit csak lehet, és persze ötletetek is.
Ja és dolgozom. Munkásruhában, sapkában, porban-koszban, hőségben. A portól pár nap alatt kisebesedett az orrom. Talán ez volt a legkellemetlenebb, a hőségen túl. Végül is azt hiszem, az egyik legfőbb dolog, amit tanultam, az az volt, hogy megszokjam a fizikai megterhelést és a nehéz, nem megszokott körülményeket. Mindig végeztem több-kevesebb kétkezi munkát, pár évig egyedül tartottam karban egy több mint 300 négyszögöles telket egy rozoga kis házzal, újjáépítettem, tataroztam már sok lakást magamban vagy házilagos kalákában. Nem állt tőlem távol a dolog. De mégiscsak szellemi munkából éltem, és nem voltam szokva a napi több mint nyolc órás fizikai munkához. Már pedig hiszem, hogy erre a fizikai erőnlétre szükség van… főleg manapság. Hogy a testi erő és szívósság, a fizikai kézügyesség és technikai kreativitás nélkül kiszolgáltatottak vagyunk. Korábban az ÉletKészségek Munkacsoport egyik vezetője voltam, kommunikációs és stresszkezelő készségeket fejlesztő tréningeket tartottunk. Ezek most másfajta életkészségek, a mindennapi fizikai élet fenntartásához szükséges készségek voltak. Elégedettséggel töltött el, hogy korábban tanult emberi és kapcsolati készségeim mellé most újfajta készségeket sajátíthatok el, és az élet más területén fejlődhetem. Így kerek a dolog!


************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1)      Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2)      Minden második (vagy harmadik) bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.