2011. december 9., péntek

Kulturális Kreatívok újratöltve, avagy a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”

„Amikor felismerjük, hogy csupán hiteinkben különbözünk egymástól, és hogy hiteket könnyedén lehet létrehozni vagy megsemmisíteni, akkor a "kinek van igaza" játszma elcsitul, és megszületik egy békés világ." (Harry Palmer)

Hosszú csend után (a csend csak a blogra vonatkozik, hiszen annyi minden történik most a világban, hogy regényeket lehetne róla írni) megint nem a kaliforniai események szálait bogozgatom tovább (szánom-bánom), de még csak nem is igazán a szupervályog körül járnak a gondolataim. Bár azt már az elején tudtuk, hogy több lesz ez a vállalkozás, mint pusztán egy újabb építési technológia elterjesztése.
„Vállalkozás…” El is gondolkodtam a szó jelentésén. Valóban, mennyivel többet jelent, mint csupán egy céget, egy üzleti csoportosulást. Benne van a „vállalás” szó is… Milyen jó is lenne, ha mindvégig a szó mélyebb értelmét tartanánk szem előtt, amíg végezzük a munkánkat.  És tartanák szem előtt azok a felelős személyek ott „fent”, akik döntési pozícióban vannak, és akiket azért választottunk és azért fizetünk, hogy értünk ügyködjenek.
De az utóbbi hetekben egyre-másra az ellenkezője derül ki… Miközben az egyszeri embert felelősségre vonják, pl. amiért balga módon hitelt vett fel, és most nem tudja fizetni a kétszeresére nőtt törlesztő részleteket, pláne ha közben ’ne adj isten’ a munkáját is elveszítette, addig városok, országok mehetnek csődbe ugyanezen problémák miatt. Pedig az egyszeri naiv ember az is feltételezi, hogy a városokat, országokat olyan emberek vezetik, akiknek az a munkájuk, hogy értsenek a gazdasági, pénzügyi dolgokhoz, és megfelelő döntéseket hozzanak.  (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy még mindig felveszik a fizetésüket ezért a munkáért, ahelyett, hogy a végrehajtó menne a nyakukra, ahogy teszik azt az eladósodó, azaz „felelőtlen” és rossz pénzügyi döntéseket hozó, ámbár többségében nem közgazdász vagy pénzügyi végzettségű egyszeri állampolgárokkal. Hogy egy egész fogyasztói társadalom bábjai az emberek, erről érdekes gondolatokat hallhatunk a Villanykörte összeesküvés, azaz a Tervezett Elavulás története c. filmben.


 Nehéz ezekről a dolgokról nem csüggedt vagy cinikus hangnemben írni, vagy nem „belemenni ebbe az osztálymicsodába” (ahogy a Gyalog galoppban elhangzik), amikor az ember egyszeriben szembetalálja magát a „fősodrású” médiában eddig elhallgatott tényekkel, eseményekkel. Most már mindenki számára olvashatók, láthatók ezek a dolgok a világhálón. Megdöbbentő, sokszor sokkoló, vérlázító, avagy - éppen ellenkezőleg - felrázó, inspiráló hírek ezek. Utóbbira példa, hogy vannak emberek, csoportok, népek, országok, akik MEGCSINÁLTÁK, elkezdtek építeni egy új világot (izlandi, kubai példa). Ezeket a híreket, filmeket látva, nézzé(te)k el nekem, hogyha egy kicsit még elidőzöm ezeknél a témáknál, amelyekbe azért korábban is belekóstolgattam. (Az írás aljára másolok néhány példát a filmekről, hátha valakinek kedve támad megnézni valamelyiket.)

A változó idők hatására valahogy az volt az érzésem, hogy újra el kell olvasnom a Mennyi prófécia könyveket, amelyben James Redfield olyan jól előrevetítette ezeket a jelenségeket, amelyek körülöttünk zajlanak. És ott voltak a válaszok is a könyvben! (Nem véletlen, - mert ugye nincsenek véletlenek :) -, hogy az a gondolatom támad, hogy olvassam el újra.) Olyan volt ez nekem, mint amikor az ember a sötétségben meglátja az alagút végét jelző apró, de határozott fényfoltot. Miért is volt szükségem erre a fényre?

Több mint egy éve, hogy elindultam a szupervályog-úton, és most eszméltem rá, hogy már eltelt két teljes év, hogy odahagytam a magatartástudományi munkásságomat (bár inkább csak a munkahelyemet, mert a munkásságom most sem különbözik alapvetően attól a vonulattól, amit mindig is képviseltem). Amióta elindultam a járatlan úton, egyre-másra azt tapasztalom, hogy fokozódik az emberek közötti ellentét, hogy nem megy úgy az összefogás, ahogy kellene. Vagyis pontosabban nem megy úgy, ahogy szeretnénk, mert látom a vágyat, az igényt az emberekben a közösségekhez való tartozásra, az együttműködésre. Pedig erre mindennél nagyobb szükség lenne most. Természetes, hogy egy felelősen gondolkodó ember magába néz ilyenkor, és keresi, hogy mit csinálhatna Ő jobban ebben a folyamatban, és persze is talál ilyeneket. Folyamatosan törekszünk, dolgozunk a változáson, fejlődésen, és mégis…

Nem tudom megállni, hogy ne írjam le ezt a minap megesett, engem eléggé felkavaró, személyes „élményemet”. Egy régi barátom látogatott meg minket. Meg akartuk mutatni neki a Kulturális Kreatívok online TV adás első filmjét, amelyben - nem kis büszkeségünkre -, jelentős helyet kaptunk a szupervályog munkásságunkkal. Fontos nekünk ez a film, hiszen sokan – sokszor a legjobb szándékkal – akarnak lebeszélni minket azokról az ideákról, amelyeket a szupervályog is képvisel, vagy egyszerűen csak ellenérdekeltek abban, hogy az emberek maguk vegyék kezükbe a sorsukat. Ez a film elismerés azoknak, akik járatlan utakra léptek. Megerősítés, hogy van értelme annak, amit csinálunk, hogy van igény a másként gondolkodókra, azokra, akik másként képzelik a jövőt, mint amit a jelenlegi rendszer kínál/diktál. Persze, hogy megmutatjuk azoknak a barátainknak is, akik még nem találkoztak ezzel az érdekes témával (mármint  a Kulturális Kreatívokkal)! Visszatérve a baráti látogatásra, a filmet végül valahogy nem sikerült lejátszanunk, csak egy rövid összefoglalót, amit a TV (M1)-en vetítettek. A rövid mozizás után, már a vacsora közben kérdeztük a barátomat, hogy hogyan is tetszett neki az összefoglaló. Mire egészen elképesztő hirtelenséggel és hevességgel találtunk benne egy vitában magunkat, aminek az volt a lényege, hogy a barátom szerint ez a kulturális kreatív jelenség inkább egy olyan társadalmi csoportot mutat, amelynek tagjai leginkább csak lázadnak (mint a tinédzserek) és nem alkalmasak a beilleszkedésre. Ezért is képzelik azt, hogy egyedül vannak, hogy elszigeteltek, mert valójában nem tudnak másokkal összefogni, mert különbnek érzik magukat másoknál, azt hiszik, majd ők megmutatják, hogyan is kell megváltoztatni a világot. Pedig valójában nem találtak fel semmi újat, csak azt, amit a kereszténység már amúgy is ősidők óta hirdet. „Ami az egy igaz vallás!” – tette hozzá, mikor tiltakozni kezdtünk. Mentségünkre legyen mondva, hogy elég váratlanul ért minket a „támadás”, így kissé ügyetlenül és nem kellő higgadtsággal próbáltuk megfogalmazni, hogy éppen az igazi keresztény szellemiségétől állna távol, hogy az egyetemes emberi értékeket kisajátítsa, saját „találmányának” tekintse, vagy az, hogy más vallások fölé helyezze magát. Legalábbis mi ezt gondolnánk az igazi keresztény szellemiségről. De erre csak elmérgesedett a vita. Azt a vádat is megkaptuk, hogy olyasmiről beszélünk, amihez nem értünk, különben nem állítanánk önteltségünkben, hogy mi kulturális kreatívok vagyunk, ahelyett, hogy beismernénk, ezek a keresztény alapértékek.
Egyébként, nem emlékszem, hogy bármit mondtunk volna a „kulturális kreatívságunkról”, vagy elemeztük volna a jelenséget és a véleményünket róla, bármilyen vallási témát idehozni pedig még annyira sem állt szándékunkban. Egyszerűen csak megmutattuk a filmelőzetest, és a vita már előbb kirobbant, mint hogy érdemben beszélgettünk volna róla. Végül már mindnyájan védtük a magunk hitrendszerét, aztán a barátom feldúltan faképnél hagyott minket, én meg néztem, mint Jani a moziban. „Hát ezt hogy csináltuk?!”

Végtelenül elszomorított az eset. Több szempontból is. Leginkább azért, mert nem tudtuk kezelni a helyzetet, hogy ne kezdjünk védekezni-támadni, hogy nem menjünk bele a vitába. Pedig ezer eszközünk lett volna rá (mindkét oldalról). Azért is, mert még a barátok is egymás ellen fordulnak a „hitvitáik” miatt (ez esetben a hitet tágabb értelemben gondolom, lásd alább***), és ahelyett, hogy egymást töltenék, hogy félretennék ezeket, és összefognának, amikor a világnak a leginkább szüksége volna a közös energiára. Mert sok a baj és amúgy is feszült a közhangulat. Ehelyett leszívjuk egymás energiáját (ahogy Redfield írja). Végül, mert a XXI. sz. elején, annyi vallásháború és hitvita után még mindig itt tartunk.
            Látjuk a folyamatokat, látjuk, hogy ez a hozzáállás hová vezetett, és mégsem tudunk változtatni. Még mindig tabutéma őszintén beszélni a hitekről, a vallásról.
            Vajon ezért is került a kezembe Redfield? Mert mindennél fontosabb lenne most, hogy töltekezzünk, azaz hogy megtanuljuk végre azt az egyetemes emberi viselkedési normát, amely egyébként minden ember alapvető képessége (és minden vallás és spirituális tanítás alapja), azaz a szeretetet? Ehhez pedig alapvető lenne, hogy tiszteletben tartsuk egymás hitrendszerét, mert minden vallás szégyenére válik, amikor a hívei egymást támadják (sőt akár meg is ölik) az „igaz hit” nevében. Maga a fogalom, hogy „igaz hit”, már önmagában is ellentmondásos, de ami a leginkább lényeges, hogy amitől igazán távol kerülünk ezekben a vitákban, az maga Isten, avagy a Közös mindent átható Teremtő Energia (kinek-kinek a hitrendszere hogy nevezi), akinek a nevében beszélünk, és akivel/amivel a leginkább áhítjuk a kapcsolódást.

Így 2012 előestéjén, anélkül, hogy bármit is mondanék arról, hogy mit ígér nekünk ez az év gazdasági, politikai, ökológiai, tudományos és spirituális szempontból, ékesen szól helyettem az idézet: „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik”. Hát van mire felkészülnünk, és nagyon nem mindegy, hogy milyen próféciára hallgatunk, azaz milyen „világvége” jövőt vizionálunk: „világégést” vagy „világméretű felemelkedést”, mert mindkettő ennek a jelenlegi világnak (rendszernek) a vége, de meglehetősen különböző kimenetellel.  Én az utóbbira szavazok…  
Szóval van még mit tanulnunk… de az már mindenképpen az első lépés, ha felismerjük a változás, változtatás szükségességét. És ma egyre többen ismerik fel, tartsák magukat akár kulturális kreatívoknak, akár kereszténynek (sok esetben mindkettőnek, mert miért is zárná ki egymást ez a kettő?!).
- Azért nem hagy nyugodni a „kisördög”, hogy fel ne tegyem az utolsó provokatív kérdést -
Miért is ne tarthatnánk magunkat egészen egyszerűen csak embernek, mindenféle címke nélkül?!

„A Címkéző Ember”
***
A "hit" kifejezést ez esetben nem vallásos, hanem tágabb filozófiai értelemben használom:
Hit  = "valaki által igaznak elfogadott vélekedés"
(Az angol nyelvben ez a "belief" szónak felel meg, míg a vallásos hit a "faith". A magyar nyelvben mindkettőre ugyanazt a szót használjuk, ami félreértésre adhat okot, bár a vallásos hit is a tágabb, általános hit fogalomkörbe tartozik.)
Hiteink alatt tehát azokat a gondolkodási sémáinkat, értékrendünket, beállítódásainkat, stb. értem, amelyek egyfajta  belső szűrőrendszerünkként meghatározzák, hogyan vélekedünk a dolgokról, a világról. Ezeknek a belső sémáinknak egy részével tisztában vagyunk, más részének viszont nem vagyunk a tudatában. Ez utóbbiak mintegy láthatatlan mozgatórugókként működnek a tudatunkban, és nem kevésbé befolyásolják az életünket, érzéseinket, cselekedeteinket, mint az előbbiek. Sőt, néha erőteljesebb hatást gyakorolnak ránk, mint azok a dolgok, amelyekről tudatosan hisszük, hogy hisszük...
Példa az ilyen láthatatlan hitekre, amelyek közül különösen a negatív tartalmúak árthatnak (a pszichológia nyelvén ezeket negatív automatikus gondolatoknak, gondolkodási sémáknak nevezzük): „Örök vesztes vagyok.” „Nekem semmi sem sikerül.””Mindig kitolnak velem.””Rossz vagyok a pénzügyekben.”
Ezeknek az a veszélye, hogy amit hiszek, azt meg is tapasztalom. Ez viszont tovább erősíti a hitemet… és íme az ördögi kör.
A hit tehát meglehetősen szubjektív dolog (bár vannak kollektív, ragadós hitek). Ebből is következik, hogy „igaz hit” nincs, legfeljebb XY-nak az igazsága, ami sok esetben különbőzik Z igazságától. És már ki is alakult a kinek is van igaza hitvita…
***

Végül egy idevágó, kihagyhatatlan idézet a filmklasszikusból, illetve az ígért néhány példa elgondolkodtató és inspiráló filmekből:

-          „Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
-          Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.
-          Az élet nem habostorta, Pelikán.
-          Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.
-          Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!
-          Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

A Villanykörte Összeesküvés - A Tervezett Elavulás története


A hülyeség kora


Bennfentesek (2008-as világgazdasági válság okait, Izland pozitív példája)

A közösség ereje - Kuba [magyar szinkron]


A jövő farmja (permakultúra, erdőkert stb.)
fantasztikus film, gyönyörű, elgondolkodtató és hasznos

További filmek:

Honlapunkra is folyamatosan teszünk fel ezekből ízelítőt, híreket, fontos információkat, többnyire az "Önellátó/ zöld info" oldalon.

További fotók és hírek a Facebook Szupervályog és Földépítészet csoportban.

************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket, gondolatokat írom le a naplómba.