2012. január 24., kedd

Gondolatok a pénzről, az önellátó közösségekről és a paradigmaváltásról

„Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket.” (Albert Einstein)
 „A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni - programok nélkül.” (Daniel Quinn)

Valóban formálódik a jövőkép… csak kapkodom a fejemet, hogy milyen sebességgel. Egy-két hete még ültem kétségek közepette, hogy mi fog ebből kisülni, aztán egyik napról a másikra mintha egy komplett rendszer cserélődött volna ki a fejemben. No, de ne szaladjak előre.
Lehet, hogy ismétlem magamat, de nem tudom megállni, hogy újra és újra rácsodálkozzam valamiféle gyermeki örömmel erre az egészre, ami körülöttünk történik. Ehhez képest számomra az elmúlt 40 év békés sétahajózás volt. Most meg úgy érzem magam, mintha egy egyre gyorsuló hullámvasúton ülnék, naponta képes vagyok megjárni csúcsokat és hullámvölgyeket.

Az elmúlt három-négy évben, amióta kezdtek megérinteni a változás szelei, a legtöbbet a fenti két idézetben rejlő kérdések foglakoztattak. Az elmúlt húsz évben felhalmoztam egy sor hasznos és kevésbé hasznos tudást, és számos hasznos tapasztalatot (ellentétben a tudással, a tapasztalat véleményem szerint többnyire a hasznunkra válik, még a legkellemetlenebb is). Számos buktató és mellékvágány után egyre határozottabb világképem kezdett kialakulni. Már-már kezdtem elégedett lenni, hogy kezd összeállni egy készséggyűjtemény (ha úgy tetszik, nevezhetem életprogramoknak is), amelyekkel a korábbinál hatékonyabban tudom kezelni a világ dolgait, emberi kapcsolatokat, szakmai életemet, munkámat. Úgy 35-40 éves korom között kezdtem jól érezni magam a bőrömben. Ez a sem túl fiatal, sem túl öreg életkor egész kellemes dolog. Az ember már nem olyan elveszett a világban, lazábban kezeli a dolgokat, szerzett már valamennyi életbölcsességet, de még van ideje arra is, hogy a következő évek során ezeket a gyakorlatba is átültesse. Csak az a bökkenő, hogy mire eljutottam idáig, éppen az emberi történelem egyik legfontosabb változásához érkeztünk. Korszak- és paradigmaváltás is egyben. (Paradigma jelentését l. a bejegyzés alján.)
Pech! Pech?
Mindenesetre különösen az elmúlt év során úgy tűnt, egyre kevésbé akarnak működni az eddigi sémáim. Az is megérne egy misét, hogy mennyire voltak valóban működőképesek ezek a sémák, vagy inkább szolgáltak arra, hogy elfedjek velük komolyabb életfeladatokat, leckéket, amelyeket nem akaródzott megtanulni. De most nem erről akarok beszélni, hanem az egyik fontos területről, ahol a legerőteljesebben jelentkeztek a problémák. És ez a pénz. Ezzel kapcsolatban jutottam azután úgy két napja valamifajta „megvilágosodáshoz”, vagyis pontosabban fogalmazva döntéshez. A megvilágosodás inkább abban mutatkozott meg, hogy „Jé, hát dönthetek így is?!” Az a verzió ugyanis, ami most kezdett bennem körvonalazódni, eddig színtiszta képtelenségnek tűnt.

Lássuk, hogy is állok én ezzel a pénz dologgal itt a paradigmaváltás küszöbén.

Biztos, hogy kinő belőle a fa? A mostani rendszerben talán így látjuk…
Elöljáróban azért be kell látnom, hogy a pénzzel kapcsolatban nem voltak olyan kiforrott sémáim, mint az élet többi területén. Alapvetően sehogy sem álltam hozzá. Vagy ha valahogy hozzá is álltam, akkor inkább negatívan. Nem volt számomra fontos szempont. No, nem azért, mert olyan gazdag lennék, hogy nem kellene vele törődnöm. Sokkal inkább, amolyan forradalmár típus vagyok, aki megy előre, csinálja a dolgát, amiben hisz, amit hasznosnak lát, és nem érdekli, hogy azzal pénzt keres-e vagy sem. Másfelől pedig nem vagyok egy megalkuvó típus. Szóval mi tagadás, sosem voltam hajlandó megkötni azt a kompromisszumot, hogy csak a pénzért olyan munkát végezzek, amit nem szeretek, vagy értelmetlennek látok, vagy kétes értékűnek vélek a jövő szempontjából. (Kaptam is emiatt némi kritikát. Igazuk volt-e, vagy éppen irigykedtek, ez más lapra tartozik.) Ez a szemlélet mondjuk úgy-ahogy működött is, amíg egyetemi alkalmazottként éltem, érdekes és értelmes munkát végeztem, ami kompenzálta, hogy a fizetésem csak szűkösen volt elég a megélhetésre. Sok más sorstársammal egyetemben a dolog akkor csúszott el, amikor devizahitelt vettem fel a jelenlegi 40 négyzetméteres lakásom megvásárlásához, és egy Suzuki gépjármű birtoklásához. Az adatokat csak azért írom le, hogy érzékeltessem, nem igazán luxusigényekről van szó, sőt elég elgondolkodtató, hogy egy „tisztes munkát végző, adófizető állampolgár” a XXI. században ilyen alapszükségleteket csak hitelből tudjon fedezni. Valami itt nagyon nincs rendben… No, de visszatérve a hitelre és a pénzre, az akkori döntésnek csak úgy 5 év elteltével kezdtek körvonalazódni a hatásai. Különösen akkor, amikor megfejeltem a dolgot azzal, hogy ilyetén bizonytalan körülmények között otthagyva a biztosat, új vállalkozásba is kezdtem.
Mikor az addig felépített látszat(?)biztonságom kezdett felborulni, észbe kaptam, hogy ezt a pénz dolgot bizony jól elhanyagoltam. Megnéztem a dolgot mindenféle szemszögből, ehhez volt jó pár eszköz a kezemben, tudományos és spirituális is. Mert ma már ugyebár nemcsak közgazdasági, pénzügyi szempontból szokás vizsgálni a pénzhez fűződő viszonyunkat, hanem spirituális szempontból is. Nekiláttam hát az önvizsgálatnak, hogy mi bajom is van nekem ezzel a pénz dologgal, és mit kellene változtatnom ahhoz, hogy barátságba kerüljek vele, és ne legyen vele ennyi problémám.

Hosszúra nyúlna leírnom mindazt a felismerést, látható (azaz, amelyeknek tudatában voltam) és láthatatlan (azaz, amelyek tudat alatt munkáltak bennem) hitemet, viszonyulásomat, véleményemet a pénzzel kapcsolatban. Azt a folyamatot sem kívánom bemutatni, hogy miféle eszközökkel, gyakorlatokkal próbáltam oldani ezeket a negatív hiteket, és pozitívokra kicserélni. Az eredményt viszont egészen röviden le tudom írni:
CSŐD.
Pénzügyi értelemben is, és a hozzáállásomban is. Továbbra sem szeretem a pénzt ebben a mai formájában, és ezek után nincs mit csodálkozni rajta, hogy nem is érkezik meg hozzám olyan mennyiségben, ahogy az üdvös(?) lenne a dolgaim elrendezéséhez és annak a jövőnek a megformálásához, amelyet megálmodtam magamnak és a hozzám csatlakozóknak.

Most aztán fel van adva a lecke. Mit is kezdjek ezzel? Nos, itt jön a képbe a fenti két idézet.

1. idézet: Ugyanazzal a gondolkodásmóddal, ugyanabban a fogalomrendszerben akarom (azaz akarjuk, mert elég feltűnő a párhuzam a személyes életem, mások helyzete és a gazdasági világválság között) megoldani a helyzetet, mint amivel létrehozták a problémát. Például a következő vélekedésekkel: A megélhetéshez, a célok eléréséhez, az élhető jövő biztosításához pénz kell, a pénzkereséshez munkahely vagy vállalkozás, az ország, a gazdaság helyreállításához hitel (mert nincs elég pénz! valóban nincs pénz??? …), és már el is jutottunk az eddig jól bevált fogalmakhoz: gazdasági növekedés, piacgazdálkodás, piaci elemzés, üzleti terv, marketing, kereskedelem, eladás, vásárlás, és sorolhatnám napestig. Nos, ezekben a fogalmakban gondolkodva, valóban nem látszik a kiút. Magyarán fogalmazva, más szemszögből, egy tágabb nézőpontból kell megvizsgálni a kérdéseket, sőt azt is, hogy jó kérdéseket tettünk-e fel.

2. idézet: Egy közgazdász, pénzügyi szakember, üzletember valószínűleg egy perc alatt lesöpör a színről, hogy hülyeségeket beszélek, naiv vagyok, mert „a megélhetéshez, a gazdaság talpra állításához…” l. fenti mondat... Én ezekhez a dolgokhoz valóban nem értek, és valószínűleg már nem is fogok, mert - és ehelyütt elnézést kérek minden fenti foglalkozási körbe tartozó embertől -, de sajnos az én szememben leszerepeltek, a fenti gondolkodásmód egyszerűen már nem működik, recseg-ropog a düledező rendszer. A saját bőrömön is tapasztaltam, hogy mind a lelkes és optimista nekilendülések, mind a kétségbeesett erőlködések, hogy a fenti fogalomkörre támaszkodó, számomra működő, új programokat találjak a helyzet megoldására, nem vezetett eredményre. (Pedig imádok programokat, projekteket kidolgozni, és igen kreatív vagyok benne, hogy a legkülönbözőbb célok mögé frappáns kis projekteket rittyentsek össze. Az olyan célok mögé, amelyekben hiszek… és ez a pénzvilágra nem igaz. Ez itt az egyik kulcs.) Mit tegyünk hát? Daniel Quinn rátapintott a lényegre: Az új szemléletre kell először szert tenni, és akkor a megoldás is magától értetődő lesz. Más fogalomkörök fognak kialakulni, amelyeket az új szemléletmód szül. Ezért nincs értelme a mostani fogalomrendszerre támaszkodva gondolkodni, mert felesleges időpocsékolás, elveszi az erőnket, és eredmény hiányában végül feladjuk.

Ez utóbbinak is lehet értelme. Így jártam például én. Addig erőlködtem, próbáltam a régi eszemmel kitalálni az új programokat, amíg egyszerűen elfogyott az erőm. Egyre kevesebb energiám volt megfutni a szokásos gondolatköröket, és lassan kezdett derengeni, hogy a figyelmemet, energiáimat arra érdemes fordítani, hogy kiürítsem a fejemből a szokásos sémákat, hiteket, és egyszerűen helyet adjak az újnak.
Indiana Jones jutott eszembe, amikor egy barlangban menekül az üldözők elől (Utolsó kereszteslovag). Aztán egyszer csak ott tátong előtte a szakadék. Áll a szélén, és döntenie kell, hogy vagy lelép a szakadékba annak ellenére, hogy szemmel láthatólag nincs ott híd, amely átvezetne a túloldalra, vagy utolérik az üldözői. Végül is az is elég motiváló dolog, ha az embernek nincs ideje túl sokat töprengeni. Nos, neki nem volt, és lépett. Azaz bízott benne, hogy ott lesz a híd, amikor kell, annak ellenére, hogy most még nem látja. És amint lelépett, íme, valóban ott volt a híd. Ha az ember mer lépni, elengedni a félelmeit, és bízni, hogy minden jóra fordul, akkor azonnal megkapja a megoldást.



Valahogy így érzem én is: Most, ebben a rendszerben még nincsenek válaszok, azaz nincsenek kidolgozott programok arra, hogy hogyan oldjuk meg például a pénzügyi válságot. (Még nem látjuk a hidat.) De a paradigmaváltás meghozza az új rendszert, és az új rendszerben majd lesznek válaszok. Sőt, elég valószínű, hogy a kérdések sem ugyanazok lesznek… Például biztos, hogy a pénzügyi válságot kell megoldani?! Mostanában egyre több problémával kapcsolatban tapasztalom azt, hogy körvonalazódik valamiféle megoldás, de valahogy nem kerek a dolog. Ilyenkor gyakran az segít, ha még egy lépést hátralépek (az ok-okozati láncolatban, vagy úgy is fogalmazhatok, hogy a problémakört tágabb rendszerben szemlélem), és onnan egészen mást látok. Másképpen fest a probléma, sőt akár az is kiderül, hogy nem is az a probléma, amit korábban láttunk, hanem máshol kell keresgélni.
Lássunk erre is egy példát. Az elmúlt egy évben egyre terjednek az alternatív, helyi, közösségi pénzek. Miközben lelkesen csatlakoztam a legtöbbjükhöz, sőt, a saját vállalkozásunkhoz is kitaláltam egy ilyen rendszert, valahogy belül még mindig azt súgja egy hang, hogy mint átmeneti megoldás, ez hasznos lehet, de még mindig nem az igazi, nem ez a hosszútávú, valódi cél. Az biztos, hogy a helyi pénzeknek számos előnyük van a jelenlegi hivatalos és uralkodó pénzrendszerrel szemben, mégis valahol a jelenlegi rendszert akarjuk vele toldozni-foltozni, és végső soron fenntartani. Bár nem mélyedtem el teljes mértékben az alternatív pénzrendszerekben, ahhoz azonban nem kell nagy tudomány, hogy lássam, alapvetően ezek is a csererendszeren alapulnak. Azaz adok-kapok, az ellenszolgáltatás a lényeg. Eszünkbe sem jut - ahogy azt Géczy Gábor is megfogalmazta egy előadásában -, hogy elvonatkoztassunk attól a gondolkodásmódtól, hogy muszáj cserélni, és a csere ellenértékét valamilyen módon mérhetővé tenni, mert különben hogyan is kapom meg, amire nekem szükségem van?! Eszünkbe sem jut az a magától értetődő és végtelenül egyszerű verzió, hogy azért adok neked valamit, mert abból nekem fölösleg van (legyen az kézzelfogható dolog, vagy egy tudás, szakértelem, segítség stb., amit át tudok adni másoknak). Azaz a felesleget beteszem a közösbe, és mindenki kiveszi belőle azt, amire szüksége van. Ha eszünkbe is jut ilyesmi, rögtön leszavazzuk „Á, az ember nem ilyen, az ember önző, aztán majd hoppon maradok a nagy adakozásommal.” Vagy „Na jó, tegyük fel… de hogyan is fog működni ez a rendszer a gyakorlatban?!” És máris bölcs közgazdasági elemzésnek vetjük alá a rendszert (ugyebár a jelenlegi, azaz régi gondolkodásmódunkkal), és percek készen leszünk az érvek egész sorával, hogy ez az ötlet miért is nem fog működni. Félünk, így aztán sosem engedjük meg, hogy kipróbáljunk valami újat, hátha működik. Persze szemléletváltás nélkül nem is megy, ezt újfent hangsúlyozom. Amíg csak egy jobb, igazságosabb, kevésbé manipulálható, valós fedezettel rendelkező új pénzt próbálunk létrehozni, addig nem léptünk eggyel hátrébb. Elégedettek vagyunk az új pénzrendszerünkkel, hiszen máris százszor jobb az eddiginél. De ez is csak egy pénzrendszer, és mint ilyen, a működtetését bizonyos szakmai háttérrel, készségekkel kell biztosítani, és ez esetben ezek biztosítására fordítjuk az erőinket. Azonban ebben nincs meg a paradigmaváltás, így nem tudunk újfajta megoldásokat találni, olyanokat, amelyekben lehet, hogy az égvilágon semmilyen szerepe nincs a pénznek vagy bármilyen más csereeszköznek. Például, ha a fenti „adok, mert nekem van, neked meg nincs, és nem várok ellenszolgáltatást” rendszert akarjuk működtetni, az már azt mutatja, hogy eggyel hátrébb léptünk a szemlélődésben. Mert miért is van szükség a pénzre? Véleményem szerint azért, mert az emberek félnek, hogyha nem kapnak azonnali ellenszolgáltatást azért, amit adtak, akkor hoppon maradhatnak, félnek, hogy nem teljesülnek be a szükségleteik, alapvető életfeltételeik, azaz összességében nem bíznak sem mások, sem önmaguk eredendő erkölcsi érzékében. Máris látjuk, hogy ebből a nézőpontból nézve teljességgel más kérdések, problémák vetődnek fel, és ahhoz, hogy ezeken változtassunk, az emberek tudatosodását, félelmeinek oldását kell célul tűznünk. Ez utóbbiak egészen más feladatokat rónak ránk, és más készségeket igényelnek, mint amelyek az új pénzügyi rendszerünkhöz kellenek. Arra akarok tehát kilyukadni, hogy a második esetben egy teljesen más úton indulunk el, teljesen más dolgokra kell fordítanunk a figyelmet, olyasmikre, amelyek az első esetben fel sem merültek.

Tévedés ne essék, nem támadni akarom az alternatíva pénzrendszereket, hiszen sokkal jobb út máris, mint bármi eddigi megoldás. Csak ez a példa kívánkozott ide, ha már a pénzről beszélek. Az is elgondolkodtató, hogyha már ennyire látjuk a jelenlegi gazdasági rendszer problémáit, talán ideje volna kicsit alaposabban megvizsgálni a probléma gyökereit. Érdemes fontolóra venni, hogy hosszútávon megéri-e egy félmegoldásba fektetni az energiánkat, ami ráadásul azzal is fenyeget, hogy el sem indulunk azon az úton, hogy feltérképezzük a problémák valódi gyökerét, és megtaláljuk a valós megoldásokat. Általában türelmetlenek is vagyunk. A jelenlegi szemünkkel látható megoldás egyszerűbbnek, gyorsabbnak tűnik, az alternatíva meg esetleg túl távoli és homályos. (Nincs ott a híd ugyebár, vagy a jelenlegi nézőpontunkból nem látjuk!) Rövidtávon az új verzió esetleg több áldozattal jár. Bár ez utóbbi vélekedés igazságát nem is tudhatjuk valójában, hiszen meg sem próbáltuk az alternatív megoldást. És valóban lehet, hogy a változáshoz most le kellene mondanunk dolgokról, én azonban fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy  melyiket választanám: Azt, hogy mondjuk egy-két-három évig nehezebb lesz, mert át kell állnom egy új rendszerre, változtatnom kell bizonyos szokásaimon, ki kell lépnem a komfortzónámból stb., annak reményében, hogy valódi eredménye lesz a változtatásnak? Vagy azt, hogy maradok így, és a hátralévő 40 évet is így élem le, ebben a folyamatosan hanyatló rendszerben, amelyben úgy tűnik, sokaknak egyre rövidebbre kell húzni a nadrágszíjat, másokra pedig a teljes ellehetetlenedés vár?

Ó, nem ítélkezem én, meg nem is a spanyolviaszt fedeztem fel. Dehogy is, hiszen a saját hasonlatos ellenérveimmel küzdök egy éve, vagy ki tudja, mióta. Jó ideje dolgozom a magam félmegoldásain, és hessegetem el azokat az őrült gondolatokat, hogy láthatatlan hidakra lépjek.
Az én egyik fő dilemmám az „átzsilipelés” a jelenlegi életemből a jövőbelibe. (Gondolom, ezzel sem vagyok egyedül.) Azaz, ahogy legutóbb írtam, látom magamat azon a szivárványos gyönyörű helyen az önellátó közösségünkben… No, de addig hogyan jutok el? Az ökofalut létrehozni, például csak egy területre szert tenni? Vagy a szükséges feltételeket, eszközöket beszerezni? Addig is élni valamiből, amíg önellátóak nem leszünk? Mindjárt meg is van a válasza szinte az összes embernek, akivel eddig beszéltem a témáról: „No, látod, hogy az idealizmus, meg az álmok az egy dolog, de addig, amíg megvalósíthatod, nem kerülheted meg a pénzrendszert! Szóval kénytelen vagy megbarátkozni vele.”

Mégis az a makacs kisördög azt mondatja velem belül, hogy nincsen egészen igazuk. Nem akarok megbarátkozni valamivel, ami számomra valahol az alapjaiban hibádzik (lásd fenti gondolatmenet a csereberéről). Eszembe jut néhány párhuzam, pl. nem fogom megszeretni a bűnözést, a csalást, a szemet-szemért hozzáállást, csak azért, mert a jelenlegi világban rövidtávon sikeresebb túlélést jelenthet. Így nem fogom a pénzrendszer leghumánusabb módját sem ünnepelni, mert az egészen egyszerűen azon alapul, hogy csak akkor adok, ha kapok, és már meg is indult a méricskélés, és szépen bele is törődtünk, hogy az ember már csak ilyen. És előáll az a szomorú helyzet, hogy az ember gazdagságát ma már szinte csak a vagyonában mérjük, semmi egyébben. Ráadásul én ezt érzem alapvető problémának abban is, hogy egy sor lelkesen induló közösség (tisztelet a kivételnek) nem jut el a valódi és működő életközösség kialakításáig. Mert újat, változást akarnak, de a régi sémáikkal gondolkodnak, a régi rendszerbe akarják belepréselni, pl. nem engedik el a pénzzel, csereberével kapcsolatos elvárásaikat, elindul a „ki mit tesz bele” méricske… Azok tudnának szerintem működni, akik előbb tudati szinten kovácsoldónak össze, de ennek az alapvető és kikerülhetetlen voltát csak ritkán ismerik fel, vagy veszik kellően komolyan a közös, önellátó élet után áhítozók. A „ki mit tesz bele” kérdésnek szerintem inkább praktikus, és cseppet sem pénzben mérhető jelentősége van: azaz mire van szüksége a közösségnek, és ki mit tud beletenni a közösbe, tárgyakban, eszközökben, munkában, szaktudásban, erőforrásban stb. Ezek működtetik az életet, és nem a pénz. Ebből a szempontból pedig inkább előny, mint hátrány, ha különböző „javakkal” és háttérrel rendelkező emberek alkotnak egy közösséget. (Az élővilágban ezt diverzitásnak, azaz sokféleségnek, több lábon állásnak hívják, és az életközösség túlélésének záloga.) Mire is menne egy életközösség pl. csupa jól szituált fehér-galléros felsővezetővel? Lehet, hogy jól egyetértenének bizonyos témákban, és az is valószínű, hogy meg tudnák oldani azt is, hogy kb. egyforma mennyiségű pénzt tegyenek a közösbe, hogy ne kelljen méricskélni. Ebben tehát nem lenne vita :). Végül is, hátha a pénzecskékből kinő az élelmet adó növényke?  Na, jó, beismerem, most ironikus voltam. 

(Reményébresztőnek érdemes megnézni a következő filmet, Dr. Wayne Dyer: Az ambíciótól az értelemig – A fordulópont http://www.youtube.com/watch?v=MKD4Wv3TXcg, az 1:09 pertől beszél arról, hogy hogyan változik meg a férfiak és a nők értékrendje, miután átmennek egyfajta belső felismerésen, amit kvantumpillanatnak nevez. Alulra másoltam a kutatás eredményét, igen tanulságos.)

Van még itt egy fontos szempont, a negatív érzések elengedése. Kétségtelen, hogy amíg ezekkel viszonyulunk a pénzhez vagy bármi máshoz, addig mindig is az utunkban fog állni, és nem fogjuk tudni elérni azt, amire vágyunk: az élhető, harmonikus, boldog, valódi szükségleteinkben hiányt nem szenvedő életet. (Mert ugye jól tippelek, hogy nem magára a pénzre vágyunk, csak a jelenlegi gondolkodásmódunkkal a pénzt látjuk a leginkább megfelelő eszköznek ahhoz, hogy megvalósítsuk a kívánt életformát?) Azonban apró csúsztatással már össze is mostuk a negatív érzelmek elengedését azzal, hogy átessünk a ló túloldalára, azaz pozitívokkal ruházzuk fel. Hajlamosak vagyunk fekete-fehérben gondolkodni. Pedig az igazi elengedés az, ahogy pl. az avatár fogalmaz: „engedd el minden ítélet nélkül” (azaz semlegesen, érzelemmentesen tudjam szemlélni az adott dolgot). Minden egyéb címke – akár pozitív, akár negatív – kötődést jelent az adott dologhoz, azaz pszichológia nyelvén, a negatív érzelmeket kiváltó dolgokat kerüljük, a pozitívokra pedig vágyunk, azokat birtokolni akarjuk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy fentiek tükrében mit is gondoljunk azokról a siker-tréningekről, amelyek - haladva a kor igényeivel - spirituális eszközök felhasználásával tanítják meg számodra, hogy hogyan építsd le a korlátaidat, negatív hozzáállásodat és hogyan cseréld ki ezeket pozitív vágyakra a pénz és az anyagi javak iránt, hogyan vonzzad azután ezeket be az életedbe. Remélem érthető, hogy nem az előbbi céllal, azaz a korlátok és a negatívumok leépítésével van a gondom…)

Visszatérve a saját viszonyulásomra… Hát lehet, hogy másnak már hamarabb leesett volna a tantusz, de nekem elég sok időbe került, hogy beismerjem, hogy nem voltam őszinte magamhoz, amikor el akartam hitetni magammal, hogy hosszútávon a „pénzbe kívánom ültetni az életet adó növénykéimet, azaz elfogadom, hogy a pénz a megfelelő eszköz a boldoguláshoz. (A növénykéket földbe kell ültetni, és táplálni, gondozni kell őket, vagy butaságokat beszélek? Azért ennyire nem vagyok városi ember!) Hogy felismerjem, a cél nem a pénz megszeretése, és akkor majd sok lesz nekem belőle, és egy csapásra minden problémám megoldódik. Ez jelenthet ugyan átmeneti megoldást, de a problémák gyökerét (pl. a fenti Géczy Gábor féle gondolatmenet) egyéni és társadalmi szinten is inkább csak elfedi. A cél az, hogy az ítéleteket, korlátozó hiteket leépítsem, nemcsak a pénzzel, hanem az egész vállalkozásunk működtetésével kapcsolatban, lásd az elején felsorolt kulcsszavakat, mint kereskedelem, marketing stb., és persze ha változtatni akarok az életemen, akkor a jelenlegi életfelfogásommal kapcsolatban is.  A cél az, hogy a lehető legtöbb fogalmat kipucoljam a fejemből, és legyen egyfajta légüres tér, ahol megfoganhat az az új szemlélet, amely meghozza a megoldást.

Már önmagában a fentiek felismerése, azaz pusztán annak a megengedése, hogy legalább gondolatban le merjek lépni a hídról, annak ellenére, hogy még nem látom a lábam alatt az utat, fantasztikus érzés. Máris megszülettek új elképzelések a fejemben arról, hogy mit is akarok én a szupervályog és permakultúra vállalkozással, és mit nem. Kezd egy teljesen új rendszer formálódni a fejemben. Még csak a csírái vannak meg, és van még vele dolog bőven. Hiszen a változtatás szükségességének a felismerése csak az első lépés a folyamatban. Másrészt egy sok ezer éves rendszer áll a változás küszöbén, de a magunk évtizedekben mérhető élete is elég jól bebetonozta a gondolkodási sémáinkat, van mit kitakarítani. Mellesleg a szó szerinti fizikai rendrakás, takarítás a környezetünkben jól előkészíti, segíti a belső tisztánlátást. Én már január eleje óta rendezkedem itthon. Úgy tervezem, hogy tavaszig, vagy még inkább február végéig befejezem a takarítást kívül-belül, és életteret változtatok, illetve útjára engedem a megújult Szupervályog és Permakultúra „küldetést” is.


Azért is írtam le mindezeket, hogy magamat is, másokat is erősítsek, ne hagyjuk magunkat lebeszélni sem saját magunk (sokszor mi magunk vagyunk a legnagyobb szabotőrök saját magunkkal szemben), sem mások által az új gondolatokról. Inkább tartsuk szem előtt a mondást: “Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.” Még mielőtt elmerülnénk az aggodalomban, hogy milyen nehéz is levetni a régi sémákat, és fog-e sikerülni, érdemes azt is szem előtt tartani, hogy ez a folyamat már világméretekben megindult, és egyszerűen benne vagyunk ebben az áramlatban. Csak hagyjuk magunkat vitetni vele. (No, ez nem is olyan könnyű :)). A szombati békemenet Magyarországért jó példa volt erre. Az ottani többszázezres tömeg hangulata, pozitív kisugárzása páratlan élmény volt… már csak hab a tortán, hogy összefutottunk jó néhány társunkkal abból a közösségből, akikkel együtt tervezgetjük az új életforma alapjait. Anélkül, hogy előre megbeszéltük, megterveztük volna, hogy találkozunk. Semmi sem véletlen. Mert  
"Nincs erősebb hadsereg az egész világon, mint egy eszme, amelynek eljött az ideje." (Victor Hugo)

***
Paradigma:
Egy tudományterület általánosan elfogadott nézeteit, fogalom meghatározásait jelenti, egy adott korszakban, egy adott időpontban. 
A paradigma a gondolkodásoknak, vélekedéseknek, értékeknek és módszereknek egy adott társadalom vagy szűkebben egy tudományos közösség minden tagja által elfogadott összegzését jelenti.
***
Wayne Dyer: Az értékeidet felfordító pillanat (Értékek fontossági sorrendben a kvantumpillanat előtt és után)

2012. január 8., vasárnap

2012 – Formálódó jövőkép, kibontakozó lehetőségek

Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát, a nehézségek között mindig ott van a lehetőség! ( Albert Einstein)

Különös érzésekkel, reményteli várakozással teltek az év utolsó napjai. Azon kaptam magam, hogy soha nem töltött még el ilyen izgalommal egyetlen év fordulója sem, mint ez a 2011-2012-es. Szinte mindegy, ki mit gondol 2012-ről, gondol-e bármit is, nemigen lehet kivonni magunkat ennek a kollektív „felfokozott” hangulatnak a hatása alól. Jómagam valahogy úgy vagyok vele, hogyha már így van, akkor átadom magam ennek az állapotnak, és megalkotom a magam vízióját: Milyennek is szeretném én látni a jövőt, ennek az évnek a kimenetelét?

Az elmúlt év számomra nehéz, dolgos év volt. Sokszor kellett magamat biztatni, hogy továbbhaladjak azon az úton, amelynek egyelőre még nem látszik a vége. Olyan volt ez az év, mintha sötétben bolyonganék, tapogatóznék, és a cselekedeteim látszólag összerendezetlenek, mintha sehová sem vezetnének. Néha teljesen kétségbeestem: ennek az egésznek semmi értelme! Hiába van meg a célom, hogy merre akarok menni, hová akarok eljutni, halad(gat)unk is a dolgokkal, de valahogy nem az igazi. Mintha mindig kicsúszna a kezeim közül a megoldás. Persze lehet, hogy én vagyok az örök elégedetlen, akinek csak a tökéletes megoldás a jó. Így aztán év vége felé szabályosan térdre kellett kényszeríteni saját magamat, hogy álljak le az erőlködéssel, és hagyjam egy kicsit magukra a dolgokat. Vitáztam is eleget a párommal, mert ebbe a nagy erőlködésbe, hogy csináljuk hatékonyabban a dolgokat, őt is be akartam vonni, aminek kellőképpen ellenállt. (Nem mintha nem lennénk jó tükrök egymásnak, szóval némi igazam is volt.) Végül aztán maga alá gyűrt a fáradtság, és az év utolsó heteiben némileg eleresztettem a gyeplőt. Egész évben nem pihentünk, nem kapcsolódtunk ki, szóval rám is fért.
    Ahogy lazítottam (egy kicsit, mert sajnos a teljes leállás luxus lett volna), úgy kezdtek apránként maguktól megérkezni a dolgok és az emberek az életünkbe. Azok a dolgok, amiket görcsösen akartam megtalálni. Évzáró interjú egy barátunkkal (Emberiség.hu), meghívás a Hír TV, Mátrabeli polgármester, aki szeretné a falujukat szupervályoggal kicsinosítani… Szalmaépítős találkozón személyesen is megismerkedtünk az általunk nagyra tartott Országh Józseffel. Eközben becseppentünk egy társaságba, akik már ez ideje összejárnak, készülődnek valamiféle önellátó közösséget alapítani. Ebben a társaságban, és a többi összejövetelen is régi ismerősökre is bukkantunk, akik időről időre feltűntek az életünkben más csoportok, események kapcsán. Azok az emberek, akik már kezdenek új szemlélettel nézni a világra. Az előbb említett társaságba úgy becseppentünk, hogy egészen ott ragadtunk. Meghallgattuk az általuk szervezett előadást az Ökotársulásról, az év végén pedig úgy váltunk el, hogy az év elején begyorsítjuk az eseményeket, mert tavasztól már lépni szeretnénk valamerre.

Bár már kezdtem látni a fényt az alagút végén, az év vége még elég sötétre sikeredett. Nem ez volt a legszebb karácsonyom, az biztos, bár ahhoz képest, hogy milyen kilátások voltak, rosszabb is lehetett volna. A szilvesztert szűk baráti körben, gyerekkel töltöttük, ez jó volt. Igaz kissé őrületbe kergettük egyik barátunkat, akinek párommal előadtuk (némileg vitatkozva a pontos részleteken) Avatara irományát az Aranykorról. Az írás bennem némileg ellentmondásos érzelmeket keltett, főleg a stílusából nem következtettem teljesen hiteles személyiségre. Az viszont kétségtelen, hogy találtam benne valami biztatót, és megnyugtatót a jövőre nézve: azaz, hogy ha akarja az emberiség, ha nem, bárhogy is szabotálja a saját sorsát, és próbálja tönkre tenni a környezetét, lassan jobb időknek nézünk elébe. Az est folyamán mindenesetre szállóigévé vált közöttünk, hogy a gyarló emberi megnyilvánulásokat elnéző és sokatmondó legyintéssel nyugtáztuk: vaskori ember, ennyi telik tőle…
    És íme, 2012 lett. Még mindig sokszor arra ébredek, hogy rácsodálkozom: 2012 van! Ahogy az imént írtam, 2011 végén, 2012 elején némi időt szántam arra, hogy átgondoljam, mit is várok én ettől az évtől. Összeírtam néhány „elsődlegest” (az avatár gyakorlatban így hívjuk azokat a célokat, amelyeket el akarunk érni, azokat a dolgokat, amelyeket meg akarunk teremteni), és a reggeli torna közben elmondtam őket, mint valami mantrát. (Némileg sajátságos és leegyszerűsített változata az eredeti gyakorlatnak, de egyelőre ennyivel is megelégedtem, és úgy tűnik, ez is működőképes.) Kívánságtáblámat is átszerkesztettem, aktualizáltam. Ez pedig egyfajta vizualizáció, képi megjelenítése azoknak a dolgoknak, amiket szeretnénk elérni. Feljártam sétálni a Várba, időnként beillesztve egy-egy „lélekerősítő” gyakorlatot, pl. egy békesétát (szintén avatáros, a megbocsátásról szóló gyakorlat). Elővettem tehát néhányat a rengeteg módszer közül, amelyeket az idők folyamán magamévá tettem, de az elmúlt hajtós hónapokban elhanyagoltam. És végre eljutottam úszni is. Menetközben pedig „véletlenül” beúszott az életembe egy előadás anyaga az oktatási rendszer kritikájáról, az otthonoktatás terjedéséről, egy írás egy otthon tanuló kisfiútól, és úgy éreztem, ez is üzenet, a gyermekemet ez irányba terelni, amíg még nem késő, és az iskola el nem butítja végleg. „Szórakozásképpen” összeírtam egy otthonoktatási tervvázlatot, napi(heti)rendet. Az ilyesféle tervek összeállítása nekem nagy kedvencem, mire is jó a kutatói-oktató-tréneri tapasztalat :)…
   
Az évet Magfalvára, Géczy Gáborhoz tett kétnapos kirándulással kezdtük az előbb említett csoporttal, abból a célból, hogy tanuljunk azoktól, akik már valamit letettek az asztalra az önellátás terén. Régen éreztem már ilyen jól magamat, mint az ott töltött éjszakán, amikor a vendégházban egy fedél alatt nevettük álomba magunkat. Felbukkant a magfalvai látogatás során egy-két olyan ember is, akit eddig alig ismertem, de valamiért, úgy érzem, lesz még velük dolgom (jó értelemben véve). És régen nem hallottam még ennyi dogmát, kőbe vésett hitet, „tuti” meglátást az ember, a magyarság múltjáról, jelenéről, jövőjéről, és arról, mit hogyan kell csinálni. (Nem vallási értelemben vett hitre gondolok, hanem úgy, mint alapigazságok, „programok”, amelyeket valaki a magáénak, igaznak érez, és ami alapján éli az életét, ahogy részletesen írtam erről az előző blogbejegyzésem végén.) Beszélgettünk is ezekről a hitekről, mert alapvetőek a tudatosodásunk szempontjából, azaz hogy mennyire leszünk képesek valóban valódi változást kihozni ebből az évből az emberiség számára. Ezeknek a programoknak, hitrendszereknek egy része erősen megkérdőjelezhető, hogy valóban jót tesz-e az ügynek és a hit „gazdájának”. Ahogy Charley barátunk találóan fogalmazta egy-némely kirívó esetben: „Mennyit adnál ezért a hitért a „hitpiacon”? Mert én egy fabatkát se… sőt, lehet, hogy még fizetnék is érte, hogy megszabadítsanak tőle.” Feledhetetlen két nap volt, sőt regölésen is részt vehettünk. Mindenképpen elismerésem azért, amit Gábor létrehozott, még ha a mi utunk talán más is lesz. Köszönettel tartozunk mindazoknak, akik az elmúlt években másokat megelőzve kezdték kitaposni az utat, és tették lehetővé, hogy mi már a változásra sokkal kedvezőbb, érettebb helyzetben járhassunk rajta, az előttünk járók eredményeiből, vagy éppen a hibáiból tanulva. Hazafelé a kocsiban elhatároztuk, hogy a közeljövőben összejövünk egy újabb hétvégére, hogy megbeszéljük, kinek milyen víziója (terve) van a jövőről, az életközösségről. Ahogy hazaértünk, este lelkesen elkezdtem egy lapra leírni, mi is lenne az én elképzelésem, és ehhez melyek azok az alapelvek, szemléletmód, amely számomra fontos alapját képezik ennek a jövőképnek. Nem fejeztem be végül, mert olyan ólmos fáradtság vett rajtam erőt, hogy végül megadtam magam, és elaludtam.


Azért ízelítő a víziómból, amit Szivárvány Falu Projektnek neveztem el (Szivárvány Faluról már írtam korábban, a projekt helyett majd keresek valami szebb, magyar kifejezést). Szivárvány Falu alapvetően egy életközösség, amely azonban bemutató és oktató, gyógyító központként is szolgál. A központban helyet kap természetesen a szupervályog (és ha igény van rá, egyéb organikus) építési technológia. Ez lesz az életforma egyik alapköve, azaz az otthonteremtés. A testünk táplálását a permakultúrás, önfenntartó biogazdálkodás adja, erdőkerttel, szép- és harmonikus, egyben az élelmünket is biztosító növényparkkal. Lelkünk és szellemünk táplálását, szellemi, spirituális belső fejlődésünket, tudatosodásunkat pedig azok a módszerek szolgálják, amelyeket a közösség tagjai elsajátítottak, továbbadtak egymásnak. Testünk-lelkünk karbantartása sporttal, jógával, egyéb technikákkal is szerepet kap természetesen. Az életközösség számomra azért is fontos, mert ebben látom megvalósíthatónak azt is, hogy a gyermekeinket otthon oktassuk, azaz olyan módon és szellemiségben, amilyenben szeretnénk.
A szivárvány a sokszínűséget, egyben az egységet is jelképezi, az életközösség alapértékeit pedig többek között a Mennyi Próféciában-Shambalában, az Izmaelben, B történetében leírtak, és még számos más, a tudati fejlődést, spirituális, teremtő hozzáállást hangsúlyozó tanítás képezi. Fontos alapok a szépség, harmónia, igényesség, kívül-belül, a sokszínűség, az a sokféle tudás, amit bele tudunk adni, és ami lehetővé teszi, hogy boldoguljunk önellátó, fenntartható módon. A közösségben fontos a kétkezi munka értéke, illetve számos más tudás is, ami a hétköznapokban szükséges, legyen valaki tanító, műszaki ember vagy kertész.
Ha a közösség jól működik, és amit magunknak megteremtünk (akár élelmiszer vagy egyéb kétkezi termék, akár szellemi termék formájában), már többlettel rendelkezik (azaz túlcsordul, ahogy tegnap fogalmaztam meg), akkor a közösség már kifelé is termelhet, illetve nyújthat szolgáltatást, egyfajta vendégváró helyként szolgálhat, ahová jöhetnek az emberek töltődni, tanulni, gyógyulni vagy vásárolni.
Egyelőre idáig jutottam a jövőképpel.

Másnap, azaz tegnap reggel már újra találkoztunk. Mint kiderült, a többiek is kidőltek előző este, a magfalvai kirándulás után. Mintha csak lekapcsoltak volna minket valami életet, energiát adó köldökzsinórról, miután eljöttünk Magfalváról. Persze az éjszakába nyúló éneklés, beszélgetés, és a másnapi regölés is intenzív élmények voltak, szóval nem csoda a fáradtság. Tegnapi találkozónk során Bartha Ákos és Lucien del Mar tanfolyamán táplálkozás beállításon vett részt csapatunk néhány tagja, nemcsak abból a célból, hogy a saját egészségünket helyre tegyük ebből a szempontból, hanem azért is, hogy képet kapjuk róla, mit is érdemes/fogunk majd termelni az ökofalunkban. Nagyon hasznos volt, mert nemcsak egyéni tanácsot kaptunk, de áttekintették az előadók az összes fontosabb táplálkozási irányzatot, kezdve a vércsoport diétától a paleolit táplálkozásig, és összevetették őket, kialakítva ezzel egy egységes rendszert a sokszor egyoldalú, egy bizonyos szempontra fókuszáló elméletek között. Végre kialakult valamiféle rend a fejünkben ezen a sokszínű, sokszor ellentmondásos területen, hogy mit is együnk, mi is egészséges, és hogy milyen egyéni különbségek vannak. Ezeket aztán átültethetjük a gyakorlatba, ami nem lesz könnyű, sok minden „felejtős” abból, amiket most eszünk, kívánunk.
A találkozót követően néhányan még beszélgettünk kicsit, és hidegrázós élmény volt, amikor egyikük nagyon hasonló víziót fogalmazott meg, mint amit én kiötlöttem…

Amíg mi kiművelődtünk táplálkozás ügyben, párom egy másik rendezvényre volt hivatalos szupervályog színekben, ahol megismerkedett Baji Bélával, a hazai permakultúra „atyjával”. Kölcsönösen örvendeztek egymásnak, mert mint kiderült, Bélának nagyon tetszik a szupervályog. Megállapodtak, hogy ő jön hozzánk a Gerecsébe, hogy segítsen permakultúrás szemlélettel kialakítani a telket, mi pedig megyünk hozzá a Mátrába szupervályogozni. Zoli meghívta a csoportunkba előadni a permakultúráról. Várjuk szeretettel!


Zárszónak a permakultúráról, abbéli elképedésemben, hogy milyen inspiráló módon beindultak az események már az év első hetében. Jó ideje már formálódik bennünk, hogy a szupervályogot lépésről lépésre kiegészítsük egyéb területekkel, amelyek az önellátás, fenntarthatósághoz szorosan hozzátartoznak. El is indítottuk a honlapunkon egy-egy témát ennek szellemében. A permakultúra, az önellátó biogazdálkodás az egyik kiemelt terület. Úgy adódott, hogy az év végén alakítottam egy egyszemélyes kft-t, mert már egy ideje tervezzük, hogy az alapvetően oktatási tevékenységet folytatató Szupervályog Bt-t kiegészítjük. Az egyszemélyes forma tűnt elérhetőnek és egyszerűbbnek, és biztattak, hogy még 2011-ben csináljuk meg, mert ebben az évben már mindent megnehezítenek. A névválasztás azonban elég nagy fejtörést okozott. Végül a Permakultúrára szavaztunk. Kicsit ódzkodtam, mert ezzel még csak elméletben foglalkozunk. Ugyanakkor az is biztos volt, hogy tavasztól a gyakorlatban is fogunk, és mindenképpen kiegészítjük a szupervályog-oktatást ezzel a területtel (ahogy a világon több helyen is így van, mutatva a témák összetartozását). Másrészt a permakultúra is többet jelent, mint az élővilág együttműködését használó ökológiai kertgazdálkodás. Maga Bill Mollison, a permakultúra megalkotója is így fogalmaz:
„A permakultúra egy fenntartható emberi környezetet teremtő tervezési rendszer.”
Vagy ahogy Baji Bélától olvasható a Magyar Permakultúra Szövetség honlapján, a permakultúra
1) Természetszerű életmód a természet védelmével;
2) Élő emberi közösségek;
3) Egy globális megoldás a környezeti problémákra.
Ez így már teljességgel rendben van. Meglett tehát a kft., és megerősítésként, hogy a kocka el van vetve, a munkacsoportunkat is átkereszteltük Szupervályog és Permakultúra Munkacsoportra. Valahogy úgy működött ez, hogy megfogalmaztuk a célt, megcsináltuk hozzá a keretet, a formát, az univerzum pedig majd szépen megtölti tartalommal. És íme, a kft. és a munkacsoport alig egyhetes, és már meg is érkezett Baji Béla, akivel reméljük, gyümölcsöző együttműködést tudunk majd kialakítani a témában. Nagyon örülünk neki!

Egy szó mint száz, bámulatosan beindultak az események, és kezd összeállni az önellátó rendszer, mint a puzzle darabkái: miben lakjunk, mit együnk, azaz mit termeljünk és hogyan…

***
Pirossal jelölt szavak mögött megtalálható a témához tartozó link!