Szivárvány Tréning – egy kis kitérő(?)

A prizma a rajta áthatoló napsugarakat hét különböző színre bontja fel.
Így születik a szivárvány is: parányi vízcseppek lebegnek a levegőben, amelyek prizmaként működnek, így a rajtuk keresztül világító napsugarakat hét színre bontják. Az elme sem más, mint egy prizma: mindent szétforgácsol. Az igazság egy, de ha az elmén keresztül nézed, sok kis darabkát látsz helyette. A misztikus azzal, ahogy a dolgokról beszél, arra törekszik, hogy újraegyesítse a szivárvány színeit, hogy az ismét osztatlan egység legyen, mint kezdetben, mielőtt még áthatolt volna a prizmán. (Osho)

Gondolom, nem okozok meglepetést, ha hangsúlyozom, hogy Szivárvány Falu és a Közösség életében fontos a tudatosság, a spirituális alap. Ahogy azt a víziónkban is leírtuk: szerintünk első az, ami a „fejünkben” van, és azután jöhet a gyakorlat. Céljaink megvalósulásának, „gazdagságunknak” (ahogy legutóbb írtam) a legfontososabb alapja, hogy miben hiszünk és mit teremtünk. Nem vallásos hitre gondolok, hanem gondolkodásbeli meggyőződésekre, programokra, amelyekkel a világhoz és egymáshoz viszonyulunk, amelyek tudatosan vagy tudattalanul működtetnek…

Így aztán még a legelején javasoltuk a csapatnak, és el is határoztuk, hogy tartunk egy belső továbbképzést, amolyan csapatépítő tréninget. (Bár a csapatépítő tréning kifejezést nem szívesen használom, mert téves, esetleg negatív képzeteket kelthet… amolyan pénzes-multis úri huncutság juthat némelyek eszébe. Egyelőre jobb elnevezés nem jutott eszembe… majd gondolkodom rajta.) A lényeg, hogy összejöjjünk egy hétvégére, amikor a szivárványfalus feladatok helyett dolgozunk magunkon, az egymáshoz való viszonyulásunkon, foglalkozunk kicsit a lelkünkkel, spirituális energiáinkkal, vélt és valós motivációinkkal, félelmeinkkel, konfliktusainkkal stb., elsősorban az öko-faluteremtéssel kapcsolatban, azaz az alakulóban lévő ökofalu közösségre és témára fókuszálva. Mindezt konkrét tematikával, módszerekkel, gyakorlatokkal, szóval nemcsak amolyan közös beszélgetésre gondoltunk.

Közben aztán elszaladt velünk a ló, belemelegedtünk a tervekbe, munkába, ilyen-olyan programok szervezésébe. Ökofalu találkozó Pesten, kirándulás Héregen, permakultúra előadás és terepszemle, szupervályog-tanfolyam, tereprendezés, munka, építés, kertészkedés elindítása… szinte minden hétvégére jutott valami. Végre aztán eljött a nagy nap, hogy kitűzzük a várva várt(?) „csapat-elvonulást” (lehet, hogy ez szó is megteszi a csapatépítő helyett?)… amiből végül is nem lett semmi. Egyelőre…

Kiderült, hogy a csapat jó része nem is ér rá, meg egyéb kommunikációs és technikai nehézségek, értetlenkedések merültek fel… Én meg megmérgesedtem, és lefújtam az egészet az amúgy is kicsinyre zsugorodott társaságnak, akik jelezték, hogy ott lesznek. Nem az a célom, hogy elemezgessen az okokat vagy bűnbakokat keressek. Az egész történet persze megérne egy misét… és már a kialakult helyzet is azt mutatja, hogy nagyon is szükségünk lenne arra a tréningre. Inkább magamba szálltam - jó szokásomnak megfelelően :) -, hogy hogyan is csináltam én ezt a dolgot? Miért is maradt el ez a tréning?! Persze olyan kényelmes a többieket szidni: „Nem vettek komolyan, nem látják, milyen fontos ez!” Stb. stb. OK, nekik is meg van a maguk felelőssége, de elég sovány bizonyítvány lenne rólam, ha nem látnám be, hogy azzal nekik kell szembenézniük, nekem meg az én részemmel. Ehhez a „bölcsességhez” persze kellett néhány nap, néhány „most már aztán irgum-burgum” jellegű levél a csapatnak. Végül is arra azért jó volt a „felfordulás”, hogy egyik este összejöttünk egy kis kötetlen beszélgetésre, amikor végre nem a nagyszabású terveinken dolgoztunk, agyaltunk, hanem csak beszélgettünk egymással, egymásról. Kimondtunk néhány „nyomja a bögyünket” jellegű dolgot is, meg hogy hogy is vagyunk mostanában. Klassz kis este volt, jól esik visszagondolni rá. Igazán szeretem ezt a kis csapatot, és melegség önti el a szívemet, ha rájuk gondolok… és valahol féltem magunkat magunktól, és a vállalt feladat nagyságától, nehézségétől. (Mint valami tyúkanyó. Te jó ég, tényleg én vagyok a rangidős nő jelenleg. Hoppá, ehhez valóban fel kell nőni.) Szóval kiírtam, kimondtam… és arra jutottam, hogy szükségem van néhány napra. Magamban.

Amikor az ember nagyon erőltet, hangoztat valamit, nem árt utánanézni, mi is van a háttérben valójában. Milyen tükröt is mutat az a dolog (ahogy azt sokszor szoktam volt mondani)?

Miközben vetítem a többiek felé, hogy mennyire szükségünk van egy ilyen tréningre (persze van is), igazából én vagyok az, aki teljesen elveszítette a fonalat. Miközben ezerrel nyomtam a munkát, hogy haladjunk a faluval, teljesen elhanyagoltam a magam jóllétét testileg-lelkileg egyaránt, a magam dolgait, a magam munkáját, családját és sorolhatnám. Iszonyúan elfáradtam. Egy ideje már mondogattam ezt, egyre nyűgösebben, ingerlékenyebben. De magam sem vettem komolyan, hogy ez így nem mehet tovább, hanem folytattam a munkáét ezerrel. Így aztán mások se vették a szívükre. Más kérdés, hogy valóban szükséges újragondolnunk, hogy jobban működjön a közteherviselés, munkamegosztás, ha el akarunk érni még az idén valamit a kiköltözés, gazdálkodás terén. Vagy ha túl nagyot(?) álmodtunk, ha nem megy, akkor a céljainkat kell az erőforrásainkhoz igazítani. De én hiába szakadok meg, ettől ez nem változik. Ha a mártírok és munkamániások úgyis megcsinálják a dolgokat, akkor minden rendben van, megy a dolog. Ez nem motivál másokat az erőfeszítésre. Persze nem így kéne legyen, de ehhez kell a tudatosodás. Mindenesetre mártíromságom kidőlt. Kész, kiakadt. Kínos, ha az embernek ennyire nehezen esik le a tantusz. Még szerencse, hogy nem valami betegség terített le, az is bekövetkezhetett volna egykönnyen, ha nem szállok magamba még időben. (Végül is lelkileg azért eléggé le voltam amortizálódva. Az is betegség. Sőt… De most nem akarok a pszichoimmunolgiába belemerülni.) Persze semmi helye az önostorozásnak, csak észre kell venni a dolgokat.

Így született meg bennem az elhatározás, hogy kivonom magam egy kicsit a forgalomból, és pár napot egyedül töltök. Kinyitottam eszközeim tárházát, lefújtam a port az önfejlesztő, önsegítő technikák halmazairól, és szépen visszaiktattam őket az életembe. Egészen egyszerűek is voltak ezek között: mindennap valami sport, odafigyelés az étkezésre, örömteli rendrakás, rendezkedés, pihenés, séta… és persze komolyabb gyakorlatok is. És mindebbe még az is belefért, hogy ezt a pár napot gyakorlatilag végigdolgoztam, megjutalmazva magam az elmaradt munkák apránkénti kipipálása felett érzett örömmel.)

Szinte mindennap csináltam valami újat is, és mindennap történt valami érdekes, izgalmas. Egy régi ismerős felbukkanása, szeretet-masszás egy baráttól, és még ki is találtam egy újfajta úszástechnikát magamnak. Hihetetlen, hogy amióta az eszemet tudom, úszom, és ez eddig nem jutott eszembe?! Jóval intenzívebben és gyorsabban tudtam ezzel a módszerrel úszni, és végre újra simán ment a szokásos úszási idő is. Egyik reggeli kocogásomat követő séta alkalmával pedig egy jópofa jelenben-levés gyakorlatot találtam ki, egyszer csak jött az ötlet. Alig várom, hogy megosszam a tréning résztvevőimmel :).

Olyan hálás az univerzum, ha az ember visszatér a tudatos szintre!

Ami azonban a legfontosabb folyománya az önkéntes magányomnak, hogy megszületett az elhatározás, hogy a fent említett önfejlesztő, önsegítő technikák hatalmas tárházból, amit szakmai pályafutásom és sajátélményű önfejlesztő tréningjeim során elsajátítottam és tanítottam, összeteszem a legszebb gyöngyszemeket a magam és mindenki örömére. Ez már egy ideje motoszkált bennem, és mivel pont az a barátom inspirált arra, hogy újra tartsak tréningeket, akitől a Szivárvány elnevezés is eredeztethető, és mivel a Szivárvány Közösség ihletett és motivált erre az új tréningre, magától értetődő, hogy Szivárvány Tréning lett a neve.

Miért is kellett nekem egy új tréninget összeállítanom, ahelyett, hogy tanítanám tovább valamelyiket azok közül, amelyeket megtanultam?

Az általam megismert eddigi módszerek többsége valamilyen pszichológiai iskolát képvisel, valamilyen oldalról, speciális nézőpontból közelíti meg az önsegítés, önfejlesztés kérdéskörét. Talán az avatár hangsúlyozza leginkább a nézőpontoktól („hitektől”) való függetlenséget, de mégiscsak képvisel egyfajta vezérelvet, elsősorban azt, hogy a saját valóságunkat, a világunkat mi magunk teremtjük. Úgy tűnik a módszerek többsége többé-kevésbé állást foglal a tudomány vagy a spiritualitás oldalán, vagy erőteljesebben hangsúlyozza egyiket vagy a másikat. Én pedig azt gondolom, hogy a kettő jól kiegészíti egymást.

Ilyen formán valahogy egyik módszer sem nyújtotta számomra ezt az egységet. Vagy túl mélyre ment, és kevés volt benne a mindennapokba jól beilleszthető egyszerű technika. Vagy túl szofisztikált, elvont volt, vagy túlzottan spirituális, ami néhány embert első látásra (még) nem szólít meg, esetleg elijeszt. Más módszerek - bármilyen jó oldalról is közelítik meg az életet -, lényeges szempontokkal nem számolnak, így hosszú távon kétséges sikerrel kecsegtetnek. (Ez esetben nem bírom ki, hogy nevén ne nevezzem a dolgot, és ezúton is remélem, nem gázoltam senki „hívőnek” a lelkébe. A Vonzás törvényére gondolok… Ha valakit érdekel, miért gondolom így, az írás alján röviden megmagyarázom.***). Néhány módszer pedig túlzottan a felszínen marad, túl racionális, azaz úgy kezeli az embert, mint valami gépezetet. Én is úgy gondolom, hogy az emberi viselkedés alapjai alapvetően egyszerű sémákkal modellezhetők (mint pl. a stresszelmélet, vagy érzelmeink és cselekedeteink működése a jutalom-büntetés szempontjából). Mégis az egyedi személyiségek és körülmények olyan páratlanul színes és változatos kaleidoszkópját hozzák létre az életutaknak, hogy bármiféle kaptafára ráhúzni ezeket könnyelműség lenne.

Persze nem kritizálni akarom ezeket a módszereket. Kiváló emberek kiváló munkáit dicsérik, és rengeteget tanultam tőlük, sokat segítettek, amiért hálás vagyok! Inkább csak megérett a helyzet arra, hogy összetegyem a magam rendszerét, és egyfajta hidat képezzek a tudomány és a spiritualitás között. Ez nem esik nehezemre, hiszen mindkét oldalt megjártam, hitelesen tudom képviselni mindkét nézőpontot. Az volt a szándékom, hogy a technikák és módszerek olyan kombinációját hozzam létre, amely mindkét megközelítést egységbe foglalja, és egyfajta alapként szolgálhat a fejlődés útján. Akár önmagában is útmutató lehet, és bőséges feladattal láthat el valakit, ha a változ(tat)ni szeretne, és nem akar vagy nincs lehetősége újabb és újabb tréningekre járni. (Meggyőződésem, hogy sokan ezt is túlzásba viszik, és magam is megtapasztaltam, hogy sokszor a kevesebb, több. A bőség zavarában előfordul, hogy csak kapkodok, melyik módszeremet is vessem latba. Pedig akár néhány is elegendő, hogy egyensúlyba kerüljünk, de ezt a néhányat használjuk rendszeresen!) Ugyanakkor ez az én kis gyűjteményem arról is információt ad, hogy valaki az élet mely területén különösen sebezhető, így aztán tovább mehet olyan irányba, akár egy speciális tréningre, amely ezen a területen erősíti.

Szivárvány Tréning… Egy újabb számomra megfelelő cél? Igen! Imádom összeállítani az anyagokat, előadást, munkafüzetet, elkészíteni hozzá a honlapot, szórólapot, és már el is feledtem, hogy mennyire szeretek tanítani, csoportot vezetni! Alig várom az első tréninget. „A dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra.” Ez a hit még akkor is útmutatást ad, ha az ember éppen a gödör alján ül, hulla fáradt, és csak a problémákat látja maga előtt… mert íme, értelmet nyert a dolog. Ha nincs ez az elakadás, mélypont, talán Szivárvány Tréning sem születik meg. Még ezt a blogbejegyzést is rekordidő alatt írtam meg, pedig van úgy, hogy igen lassan szülök meg egy történetet. És ahhoz is újra erőt érzek, hogy folytassam a szupervályog és a Szivárvány Falu építést. Jó lesz újra a csapattal lenni…

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

***Vonzás törvénye:

Az aggályaim röviden, hogy túl nagy hangsúlyt fektet a gondolatok erejére. Vagyis, ha valaki túlzottan felületesen közelít ehhez a módszerhez, azaz azt gondolja, hogy elég erősen akarnia, gondolnia, elképzelnie valamit, és már így is lesz, nem sok sikert fog vele elérni. Teljesen igaz, hogy a gondolataink alapvetően formálják az életünket, de egyenlőségjelet tenni a gondolatok és a teremtés között, túlzott leegyszerűsítése a valóságnak. Lehet, hogy néhányan meg is rémülnek, hogy valami rosszra gondolnak, és máris itt a baj…

Szerencsére nem ilyen egyszerű a dolog. Hogy egy drasztikus példát említsek. Bizonyára sokan hallottak a kényszerbetegségről. Ez esetenként olyan tünetekben nyilvánul meg, hogy valakinek kétségbeejtő, sokszor borzasztó gondolatai vannak, amelyeket nem tud leállítani (csak pl. meghatározott rituálékkal, ezek a kényszercselekedetek). Például azt gondolja, hogy beugrik a metró elé, vagy megöli valamelyik hozzátartozóját, és ehhez hasonló szörnyűségek. Elképzelhetjük, milyen érzés lehet, ha valakit ilyen gondolatok bombáznak! Mégis ezek az emberek nem szoktak beugrani a metró elé, és a sorozatgyilkosok sem közülük kerülnek ki. Sőt, beszámolnak arról, hogy ezek a gondolatok teljesen érthetetlenek a számukra, soha nem gondolnának ilyet komolyan, nem tennének meg ilyesmit, azaz ezek gondolatok „én-idegenek” a számukra, csakúgy jönnek, és nem tudják őket leállítni.

Szerencsére a gondolatok, vizuális képek önmagukban még nem hozzák létre azt a valóságot. A valóság teremtéséhez egy teljes összhang kell a között,

• hogy valóban mit szeretnék, ezeket a gondolatokat, vágyakat valóban, kétségek nélkül meg szeretném-e valósítani;
• hogy felfedtem és megszüntettem a többnyire tudattalanul belülről működtető különféle szabotáló hiteket, programokat (amelyek oly gyakoriak, és többnyire ezek okozzák, hogy nem sikerül megvalósítanunk, amit szeretnénk);
• és hogy testi és lelki állapotom van-e olyan egyensúlyban, hogy rendelkezik a megfelelő teremtő erővel, energiával (ezt forrás-állapotnak nevezzük az avatárban);

Összességében: van egy tiszta szándékom, nincsenek vagy leállítottam a gátló programjaimat, és magas tudati / energia szinten vagyok. Arról most nem beszélek, hogy cselekedni se felejtsünk el, ha már biztosan körvonalazódott, hogy mi a célravezető (azaz előbb az előző lista, és utána az akció). „Bízz Istenben (az univerzumban) és fogd meg a kapanyelet!” vagy valami ilyesmi.

Az univerzum bölcsességének gondolom egyébként, hogy nem tudunk csakúgy egykettőre teremteni a gondolatainkkal, azaz a tudatos teremtés alkalmazásához valóban el kell jutni egy bizonyos szintre. Különben ki tudja, mit művelnénk a világgal. Pedig már enélkül is mit is művelünk a világgal?!... Sajnos a valódi életben nem igazán vagyunk tudatosak, és sokszor még azt sem tudjuk, hogy mit is akarunk. Ilyenkor aztán rejtett, nem mindig a legmegfelelőbb belső programjaink kényének-kedvének vagyunk kitéve. Ezért is fontos a tudatosság.

A fenti és még további tényezőkre is alaposan kitérünk az avatár tréning során, hogy valóban a szándékaink szerint tudjuk formálni a valóságot. Nem is véletlen, hogy maga az alaptréning kilenc nap, és nem elég hozzá egy-két egyszerű módszer…) És akkor arról még nem is írtam, hogy mennyi idő, mennyi gyakorlás kell ahhoz, hogy ezek az újonnan tanult programok váljanak automatikussá (a régi rossz beidegződések helyett), és működjenek olajozottan… a viselkedésváltozásnak megvannak a szakaszai, ahogy a magatartástudományok oktatják.