2012. október 30., kedd

44-23-9-2012 – „Első Évad”

„Az idő nekünk dolgozik” (KME)
  
Nem egy telefonszámot, nem is egy titkos kódot sejtet a cím. Sőt, nem lettem hirtelenjében a számmisztika megszállottja sem…

Hónapok teltek el utolsó blogbejegyzésem óta, és bizony egyre sürgetőbb hiányérzet fogott el. Így van ez, ha nincs időm „papírra vetni” az eseményeket és azok lecsapódását a gondolataimban, érzelmeimben. Titkon persze azt is reméltem, hogy hátha nem csak nekem hiányzik az írás, de kicsiny, ám lelkes olvasóközönségem is szívesen „hallaná” a történet folytatását.
Csak hát ilyen a természet közeli (azaz arra törekvő) életmód. Tavasz, nyár, ősz kinti munkával telik, amíg az idő engedi. 23-9-2012 azonban közelgett. Még inkább idejét éreztem a számvetésnek. Viszont annyi minden történt utolsó naplóbejegyzésem óta. Mit is emeljek ki, milyen címet is adjak ennek a „fejezetnek”?!
  • Nagyanyám unokája… ?
  • Megfogyva bár, de tűrve nem…? (Némi freudi „elírással”:-)
  • Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek… ?
  • Beindult a szezon Szivárvány Faluban… ?
  • Robinsonné Héregen… ?
  • Szivárvány Falu megmutatja magát… ? (Mint a Nox a Csillagkapuban)
  • „Borz-alom” tanfolyam… ?
  • A várva várt szupervályog tankönyv… ?
  • HÍR-esek lettünk… Szivárvány Faluban a HírTV / Szivárvány Falu a HírTV-ben… ?
  • Szivárvány Mag Tréning – Ezer tipp arra, hogyan is készítsünk ki egy hétpróbás csoportvezetőt… ?
  • Új jövevényünk – Búbos, a Kemence… ?
  • Szülinapi megpróbáltatások… ?
  • Közeleg a tél, utolsó hajrá a terepen … ?
Sorakoztak a címek a fejemben, és még nem is értem a lista végére, melyik eseményt, történést is emeljem ki a sok közül… Mi tagadás, eltelt pár hónap.

Nagyanyám unokája

Végül arra jutottam, hogy maradok az „apropónál”, azaz a szülinapomál. Érdekes számok, nemde? Valóban, honnan is jöttem, hová is tartok 44 évesen?
Megfordult a fejemben, hogy nők életkoráról nem illik beszélni. Na ja, hát éppen ezért nem illik, mert, mivelhogy nem illik, úgy érezzük, mintha ez valami szégyen lenne… Önmagukat erősítő kártékony tabutémák… Hát pedig én élvezem, ahogy haladok előre az idővonalon. Annyi érdekes dologban volt részem, és még annyi vár rám!
Ja, könnyű egyeseknek. Nekem ugyanis megvan az a támogató hitem (meggyőződésem), hogy hosszú élet áll előttem. Honnan ered e hit? Anyám állítása szerint én a leginkább a nagyanyámra hasonlítok. Ő pedig idén nyáron halt meg. A 104. évének derekán járt. Egyszerűen legyengült, még csak beteg sem volt. Szóval van még idő, és „az idő nekünk dolgozik”.  Mostanság leginkább ez a mondás járja nálam.  Ahogy körülnézek, mi zajlik a világban, a szűkebb-tágabb környezetemben, egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy jó úton járunk, és a minket csodabogárnak, UFÓ-nak, egyebeknek… címkéző emberek hamarosan másként fognak vélekedni.

De lássuk, mit takart a többi címvariáció, azaz mi minden is történt az elmúlt időszakban.

Megfogyva bár, de tűrve nem… Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek

Bár sok víz lefolyt azóta a Dunán, mégis szomorúan emlékszem vissza a tavaszi eseményekre, melyek némileg megakasztották lendületes szivárvány történetünket. Utólag sokkal kevésbé szigorúan látom a magunk és a többiek szerepét is a dologban. Mindenesetre a Szivárvány Közösség kettészakadt, és rövid, de heves válás után külön utakra indultunk. Engem akkor nagyon megviselt a történet. Amúgy is fáradt és túlterhelt voltam, túlzottan magamra vettem a történteket. Mintha csak előre láttam volna, hogy ez lesz a vége, ha nem figyelünk oda jobban a közösséget építő és működtető emberi tényezőkre, ahelyett, hogy szaladnánk építeni a falut, ültetni a növényeket. A kezdetektől ezt hangsúlyoztam, és írtam is róla eleget, szorgalmaztam a belső tréningünket. Féltettem magunkat attól a sok nehézségtől, amit a hasonló úton korábban elindult közösségekről, ökofalukról hallottunk. Féltettem magunkat a saját félelmeinktől, kétségeinktől, problémáinktól… Hát ez sajna önbeteljesítő jóslat volt.

Persze nem lennék avatár, ha némi idő elteltével, miután lenyugodtam, és képes voltam félretenni a személyes sérelmeimet, nem kérdeztem volna meg magamtól a legfontosabb kérdést: „Hogyan is csináltam én ezt? Azaz mi volt az én szerepem az eseményekben, és hogyan tudom másként – jobban - csinálni legközelebb? Persze azt is gondolom, hogy akkor tudnánk tudatos és hatékony csapat lenni, ha a közösség minden tagja feltenné magának ezt a kérdést. Pontosabban először magának tenné fel ezt a kérdést, vállalva a személyes felelősségét, ahelyett, hogy a másikra mutogat.
Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek…” Nehezen ment az elengedés, pedig mennyi rossz érzést megspórolhattunk volna egymásnak… Aztán egyszer csak az egyik utolsó vita során-után, amire én már el sem mentem, mert belefáradtam az értelmetlen egymásra mutogatásba, a párom kiakadva jött haza… Valóban a tűréshatár volt az, amit átlépett (l. a címben a freudi elszólást). Bizonyára volt igazság mindkét oldalon, de az már nagyon rossz felé vezet, amikor ilyeneket vágnak az ember fejéhez: „Mit tettetek egyáltalán Ti ebbe bele??!!” (mármint a Szivárvány Közösségbe és a falu elindításába) – szegezték a kérdést páromnak, amire ő azt mondta, hogy na, ebből tényleg elég, ennek valóban nincs értelme, és otthagyta a társaságot. Sajnos nem volt ott senki a maradók közül, már előbb visszavonultak a vitából…
Még most is nehéz nem vérig sértődnöm ezen a kijelentésen. Január óta „munka- és pihenőidőnk” tetemes része, összes hétvégénk, rengeteg munkánk, pénzünk a Szivárvány Útban van. Amit mások nem végeztek el, akár ígérték, akár nem, azt is mi csináltuk meg, amit mások nem tettek bele időben, munkában, pénzben, azt is mi tettünk bele. Mert mi valóban akartuk, akarjuk elérni a célunkat. Az azonban még most is megoldatlan kérdés a számomra, hogy hogyan lehet nem leamortizálni magunkat, ha több a feladat, mint az ember (idő, lelkesedés, kitartás…) A természet nem vár… ha „nem vetünk, nem aratunk”. Abba kellett volna hagynunk? Lehet… de mégis úgy érzem, az idő nekünk dolgozik. Most - így ősz elején - túl egy dolgos és eseménydús tavaszon és nyáron, és még nem lezárva a szezont - azt látom, hogy sok-sok gyümölcse volt a kitartásunknak, sok-sok dolog megtörtént. Olyanok is, amelyek szinte a csoda (vagy a lehetetlen) határát súrolták, ami nem ritkán megesett már velünk a Szivárvány Úton.
Egyébként fontos volt értékelni az eseményeket, leszűrni a tanulságokat, és azóta igyekszünk változtatni a dolgokon, jobban csinálni. Mind az emberi részén, mind a tervezés, szervezés mikéntjén. Nem könnyű… Valahol a türelem, az elvárások letevése az egyik kulcskérdés. Illetve az, ha az ember nem másokra vár, hanem teszi a dolgát legjobb tudása és elszántsága szerint. Mindenkinek magának kell éreznie belülről, hogy mi a célja valójában, és ezért mit tesz, vagy mit nem. Több-kevesebb sikerrel próbálunk erre odafigyelni, és hozzáállásunk, úgy tűnik, apránként meghozza gyümölcsét, hiszen újra kiváló tagokkal - újakkal és visszatérőkkel - gyarapszik a csapatunk, és egész nyáron remek emberek fordultak meg nálunk hosszabb-rövidebb időre.
Ami az elbúcsúztatott tagokat illeti… biztos vagyok benne, hogy valójában nem gondolták komolyan a fent idézett kijelentést. Csak hát ilyen az ember… ha már benne van a vitában, nagyon nehezen adja fel az állását, még olyan áron is, hogy meggondolatlan dolgokat vág a másik fejéhez. Idővel talán újra találkozik majd az utunk, hiszen értékes embereket ismertünk meg bennük.

Beindult a szezon Szivárvány Faluban

Az élet ment tovább… sőt rohant. Június elején szupervályog kertépítő, a végén permakultúra tanfolyamot tartottunk. Jó hangulatú tanfolyamok voltak, sok résztvevővel, és ha mindig van is csiszolnivaló a szervezésen és lebonyolításon, mégis érződött rajtunk, hogy a májusi csoportszakadás óta felszabadultunk, új lendülettel folyattuk a munkát. Baji Béla és permakultúrás társai üde színfolt volt Szivárvány Faluban. Bélát nagyon megkedveltem, hatalmas tudása, szerény és finom humora nagyon szimpatikus a számomra. A fiatal permakultúrás csoportvezetők pedig már annak az új generációnak a képviselői, akik véleményem szerint már új szemléletben látják a világot, és bizonyosan részesei is lesznek annak, hogy jobb irányt vegyen a világ szekere. A nyári konyha építését is folytattuk, és szuper-zuhanyozónk is készült a körtefa alatt. Megint remek emberek jöttek össze nálunk, ez az igazi jutalom a munkánkért.

Szuper-zuhanyozó show

Sajnos csak hétvégenként tudtunk lemenni Héregre, és többnyire sürgés-forgás volt nálunk. Sok érdeklődő, önkéntes segítő látogatott meg minket. Ez örömteli, de volt egy hátulütője is a dolognak, amire sajnos csak nyár vége felé jöttem rá. Nevezetesen az, hogy ráeszméltem, hogy alig haladtunk az építéssel, kerti munkákkal. A vendéglátással, beszélgetéssel, „idegenvezetéssel” elment az idő, és bár világ életemben emberekkel foglalkoztam, ez már nekem is sok volt. Emberi erőforrásunk is kevés volt ahhoz, hogy „menedzseljük” a látogatókat. Be kellett vallanom magamnak, hogy kissé elegem lett, mint ügyeletes főszervezőnek, házigazdának, mindenesnek, és közben az egyik fő munkaerőnek is. Minden egyes hétvégén… Sajnos néha már érződött is rajtunk a fáradtság, nem fogadtuk az érdeklődőket olyan szívélyesen, ahogy illett volna… sőt néha azt gondoltam magamban:
- „Atyaég, találd meg azt a csavarhúzót magad! Engem meg hagyjatok már békén, hadd végezzem a dolgomat, mert semmire sem jutok így!”. Még jó, hogy hangosan nem küldtem el senkit melegebb égtájakra. Hiába gyarló gondolatok ezek, emberből vagyok, végesek az erőforrásaim. A nyár valahol a pihenésről is kellene, hogy szóljon.
Ezúton elnézést kérek azoktól, akiket szándékunk ellenére esetleg „elijesztettünk”. Bár félő, hogy ők (már) nem olvassák e blogot :-(. Köszönjük mindenki munkáját, lelkesedését és kitartását!

Mindenesetre nyár vége felé arra az elhatározásra jutottam, hogy sajnos erőforrás hiányában korlátozni kell a Szivárvány Falus jövés-menést. Ezután elkülönítjük az Önkéntes Szivárvány Napokat (többnyire dolgos hétvégéket) és a Nyílt Napokat. Előbbire azokat az érdeklődőket várjuk, akik szívesen beszállnak a munkába, azaz alapvetően segíteni jönnek. Utóbbi pedig az általános érdeklődőket, amikor is lazább a program, és rendelkezésre tudunk állni, hogy bemutassuk a helyet, elképzeléseinket, céljainkat és a hozzáállásunkat. Persze előbbi hétvégéken is tudunk ismerkedni és beszélgetni akár munka közben, akár az étkezések, pihenőidő alatt. Nem mintha ez utóbbiból túl sok lenne.
Ezután már jobban ment a dolog, de a nyár elszállt, és behozni már nem tudtuk a lemaradásokat, főleg az építésben, és a kimerültséget már nem tudtuk teljesen száműzni a viselkedésünkből.

Robinsonné Héregen – Horror magyar módra

Menet közben elkezdtük a területünk bővítését is, hogy a honfoglalásunk kezdetét jelentő vékonyka földdarab (anno Csíkföldként írtam róla) melletti telekkel bővüljünk, azaz formálódjon a falu majdani területe. Hosszútávú megállapodás keretében immár teljesen birtokba vehettük a szomszédos présházat is. Kezdtünk berendezkedni. Valamikor a nyár közepe táján még tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy ne csak dolgozzam Héregen, de egy kis pihenést is beiktassak. Elhatároztam, hogy egyik hétvégén ott maradok Héregen egy pár napra, és a rendrakás közben kicsit lazítok is. Nem mintha a választás ideális lett volna. Az a hét volt a nyár legmelegebb hete. Egyetlen helyen lehetett megmaradni, az alsó pincében. Hát nem valami fényes nyaralási kilátás a sötét pincében a lomok között kucorogni.
Ennek ellenére jól indult a dolog. Két nap alatt készen lettem a pakolással, utolsó simításokat végeztem a készülő szupervályog tankönyvön, és maradt némi idő a lazításra is. Biciklivel bejártam a faluba, ismerkedtem kicsit, és élveztem a nyugalmat. Sehol egy lélek, csak az erdő, mező, növények, állatok... Nos, utóbbiból több is a kelleténél. Éjszaka pelék randalíroztak, aranyosak, de zajosak és szétszedik a padlást.  

Őpelesége

Azután…
Mintha csak egy klasszikus pszichothrillerben vagy horrorfilmben lennénk. Nyitójelenetek: Főhősnőnk élvezi a munkát és a kikapcsolódást, sétálgat a gyönyörű tájon, öntözi a virágokat, kertészkedik. Reggel meglesi az erdőszélen bóklászó őzeket, este a teraszon üldögél, gyertyafénynél olvasgat, figyeli a teliholdat és az éjszakai állatokat (macska, róka, nyúl, borz…). Igazi falusi romantika: nincs villany, víz a házban. Hideg vizes mosakodás a kerti zuhany alatt a sötétben, meztelen tánc a zivatarban ... vadregényes, idilli vidéki magány... Azután… a zene már kezd némi feszültséget sugallani.
A körmét rágó néző már látja lelki szemeivel: másodpercek kérdése, és a lesben álló dinoszaurusz/ufó/szörny ráveti magát a gyanútlan főhősnőre. És főhősnőnk valóban gyanútlan. Bár, ahogy éjjelente a teraszról nézi alant a kukoricamezőt, éppen olyan a táj, mint amikor a dinók kergették a főhősöket a Jurassic Parkban... Nem tanácsos ilyeneken meditálni, amikor az ember (lánya) néhány km-re egyedül időzik egy sötét erdő szélén. Furcsa neszeket hoz a szél az erdőből… Bár a dinóverziónak is van némi előnye, azok talán egy-kettőre megeszik az embert... Bezzeg történetünk horrorjövevényei furmányosabb módon támadtak, és az általuk okozott kínok is lassabbnak és tartósabbnak bizonyultak.  Először csak érthetetlen apró sötétbarna (vér???!!!) foltok a lepedőn. Majd egyre szaporodó égetően és ellenállhatatlanul viszkető vörös foltok a test minden részén. Határozottan nem szúnyogcsípések. Sehol egy tettes. Végül a gonosz szörnyek annyira elszemtelenedtek, hogy már nappal is előmerészkedtek. Ez lett a vesztük…
Ahogy rajtacsíptem a tetteseket, már összeállt a kép. Az előzmények. A néhány hete ajándékba kapott leselejtezett kárpitozott ággyal begyűjtöttünk némi ágyi poloskát. Mire kiderült, hogy mi is az, ami rendre összecsípi az embereket, addigra már több hét eltelt, és jól elszaporodtak. Egyik lelkes csapattagunk allergiás is lett a kiütésekre, iszonyúan nézett ki szegény. Jellemző a bőrgyógyászára, hogy nem jött rá, mi az. Fűallergia… Én mondtam az elejétől, hogy valami csípés-allergia, de mivel ezek a dögök csak éjjel támadnak, és egyikünknek sem volt még szerencséjük hozzá, sejtelmünk sem volt róla. Aztán valahogy kezdtünk gyanút fogni, hogy valami mégis a házban lehet. Én a Robinson-hétvégéig nem aludtam a házban, ezért már el is feledtem a dolgot. Most azonban leesett a tantusz. Bár ehhez is kellett némi idő. Addig is láttam egy-két aprócska bogarat az ágyon, de hát vidéken azért az ember nem akad fenn egy-két rovaron. Pláne, hogy mindössze fél centisek a kis dögök. (Van annak is hátulütője, ha az ember nem rovarfóbiás, és nem irtja mániákusan a mindenféle ízeltlábúakat. Azonkívül, hogy elhessegettem őket, nem izgatott a dolog.) Érdekes, hogy miféle sugallatra ugrott be, hogy vérszívó poloska, de aztán már tekertem is az internethez a faluházba, és rá is leltem. (Fotók a fejezet végén, csak erős idegzetűeknek!)
Nos, a jól induló pihenés hamar rémálommá változott. 40 fok volt, egész testem viszketett, és - mint az internetről megtudtam -, ezek ellen csak lángszóróval lehet menni. Azt pedig nem tartunk. (Még…) Csak hétvégén érkezett a felmentő sereg a rovarirtóval, és hogy segítsenek kivinni az ágyat. Addig éjjelente alig aludtam. Utána pedig még hetekig viszkettem, éjjelente lázálomból riadtam fel, hogy mászkál-e valami a testemen a takaró alatt. (Most is viszketni kezdek a gondolatra.) Az ágyakat ki kellett dobni (felgyújtani), a szobát teljesen kipakolni és beszórni rovarirtóval. A szobát és a cuccainkat hetekig árgus szemekkel figyeltük, hogy haza ne vigyünk belőlük egyetlen petét sem. (Ugye, hogy nem is annyira különbözik a Nyolcadik utas a haláltól? Mikor az úrhajó viszi haza a szörnytojást… és viszi… )

Hát ez a fejezet méltán kapott ilyen részletes leírást, egy életre feledhetetlen, és nem minden tanulság nélküli. Volt idő, hogy egyes számú közellenségnek tekintettem a legyeket és a szúnyogokat. Azóta bátran kijelenthetem, ártatlan, ma született bárányok az ágyi poloskákhoz képest.
Szóval azok a kérdések, mint pl. hogy „Féltem-e egyedül ott a világ végén?” el is törpültek az ágyi poloskás horror mellett.

                Lehet, hogy nem a legfennköltebb végszó, de itt be is fejezném „az első évad”-ot.
Hamarosan folyt. köv. a többi alcímmel.

Horrorfotók:


2012. október 4., csütörtök

NOT Lost :)

Kedves SzuperOlvasóim :)!

Remélem, még nem adtátok fel, hogy valaha lesz folytatás...
Nem vesztem el, csak a magamfajta vidéki élet felé orientálódó embernek a tavasz és a nyár, sőt még az ősz eleje is a szorgos kerti munka ideje. Aztán majd a természet rendje szerint behúzódunk, akkor jöhet az írás, benti munkák.
Azért már készül a következő blogbejegyzés, mert nem sokáig bírom ám írás nélkül... Csak hogy annyi minden történt! Hol is vegyem fel a fonalat?


Szóval hamarosan jövök...

Addig is napsütéses, színes-szivárványos vénasszonyok nyarát kívánok mindenkinek

Mónika

Szarvasbőgés a Gerecsében