„Nem attól félek, hogy a világ véget ér 2012-ben…
hanem attól, hogy minden megy tovább változás nélkül”
(internet)
Bár több mint három hónap telt el
az utolsó bejegyzésem óta, valójában majd félév eseményeit kell most
összegeznem, ha utol akarom érni magam a naplómmal. Hát… egy külön regényt
kitenne, annyi minden történt az elmúlt hónapokban. Hol is kezdjem a
folytatást?
Kétségtelen,
hogy 2012. év végi hangulatomat a leginkább a fenti idézet jellemezte. Mondhatni,
fején találta a szöget. „Bár fordulna ki
a föld a sarkából!” - még ha szentségtörőnek is tűnik ilyet kívánni. „Csak kezdhessünk már neki az újjáépítésnek,
ahelyett, hogy a jelenlegi düledező rendszert toldozzuk-foltozzuk tovább, és
kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a játékszabályaihoz!” Mondhatnám, hogy
nincs izgalmasabb dolog, mint egy új rendszer hajnalát várni, vagy még inkább a
hajnal eljövetelén dolgozni. De nincs is frusztrálóbb. Aki ahhoz szokott, hogy
nem csak kitalálja, de meg is valósítja a céljait, annak kínszenvedés gátolva
lenni a cselekvésben. Én pedig sokszor ezt élem meg mostanság. Biztos oka van
belül is, kívül is, hogy nem változnak úgy a dolgok, ahogy szeretném, de mit
szépítsem a valóságot, roppant türelmetlen vagyok. Azt az okosságot talán már
nem is kellene hozzátennem, hogy közvetlenül hajnal előtt van a legsötétebb és
a leghidegebb…
Bár énem
józanabbik része nem igazán gondolta komolyan, hogy valami látványos dolog fog
történni 2012 végével, de az a részem, amelyik hisz a csodákban, sőt ha jó
passzban van, akkor teremti is őket, azt remélte, mégiscsak történik valami kézzelfogható
változás. Sajnos vagy sem, de énem józanabbik része még mindig erősebb, így hát
az is lett, amire számított. 2012 valójában valamiféle szimbolikus fordulópontnak
bizonyult, a valóságban azonban egy már elindult folyamatnak vagyunk a
részesei, amelyben ki tudja, mikor fog látványosan kisütni a nap. Sokan
mondják, hogy az bizony még odébb van. Nos, szerintem semmi az égvilágon nem
bizonyítja, hogy igazuk van, és hogy nem következhet be a kritikus pont (azaz nem
érhetjük el a változáshoz szükséges kritikus tömeget) bármelyik pillanatban.
Alapvetően szubjektív hozzáállás, de számomra elfogadhatóbb és pozitívabb ez a
„hit”, hogy nem tudom, hogy mikor, tehát akár bármelyik pillanatban is
beköszönthet az új kor, mint az, hogy jobb, ha beletörődöm, hogy addig még sok
víz lefolyik a Dunán…
 |
Legyél részese
a változásnak |
(Felirat: A
tojáshéjnak fel kell törnie, mielőtt a madár repülni tud)
Így aztán
bizony türelmetlen vagyok, és nem az a lényeg, hogy ez jó vagy rossz, hanem,
hogy ez van, és hogy mit tudok kezdeni a türelmetlenségemmel.
Ez a kis
bevezető már sejteti, hogy aki arra számított, hogy a három hónap alatt, amíg „csendben
voltam”, megváltottuk a világot, felépítettük Szivárvány Falut, és a
szupervályog házak gomba módra nőnek ki a földből, annak sajnos csalódást kell
okoznom. Akit viszont érdekel az út maga, és azok a tapasztalatok és
tanulságok, amelyeken keresztül megyünk menet közben, az nyugodtan olvasson
tovább. Nem telt eseménytelenül és értelmetlenül az elmúlt fél év sem.
Tavaly tél
elején (némileg már lerokkanva és kifáradva) beszorultunk a szobába, azaz haza
kellett jönnünk Héregről, mert ott még nem alkalmasak a feltételek a telelésre.
Hogy ne álljunk le a szivárványos dolgokkal, azt terveztük, hogy belső
dolgainkkal illetve a jövő tervezésével foglalkozunk. Ez cseppet sem könnyű, ha
a csapat alig ér rá, mert a fele a munkahelyén tölti az összes idejét, a másik
fele pedig vállalkozóként próbál a felszínen maradni. Ráadásul hiába vannak
eszközeink a változásra, nincs még kellő tapasztalatunk egy ilyen jellegű
(élet)közösség és életforma tudatos kialakításában. Mondhatnám, hogy a sötétben
tapogatózunk, és bár bizonyos területeken elérünk sikereket, máshol meg
elszúrjuk a dolgokat, ami aztán sokszor lerombolja azt is, ami már épülni
látszott. Nem tudom, mi a célravezetőbb, hogyha csak akkor kezdünk el járni, ha
már kellően felkészültünk testben és lélekben, vagy ha próba szerencse alapon
nekiindulunk azzal, hogy majd beletanulunk menet közben. Ha nem is teljesen, de
inkább az utóbbi módon működünk. Mint a kisgyerekek vagy a kölyök állatok. Hajt
a kíváncsiság és a lelkesedés, felkapaszkodunk, próbálkozunk, kísérletezünk,
bukdácsolunk össze-vissza, esünk nagyokat, aztán újra feltápászkodunk. Azt
hiszem, abban is hasonlítunk a gyerekekre, hogy valóban szeretnénk járni, azaz
nem csak vágyunk rá, azaz úgy teszünk, mintha, miközben egyre halogatjuk az
elindulást, hanem különösebb gondolkodás és előzetes kockázatbecslés nélkül egyszerűen
elindultunk. A mai felnőttek világában ez eléggé elítélendő és felelőtlen (túl
kockázatos) viselkedésmód, elvégre,
„nem
vagyunk már gyerekek, fel kellene nőni”, ugyebár. De ki mondta, hogy a
felnőtteknek (mindig) igazuk van? Pláne azoknak a felnőtteknek, akik ugyan
tisztának és jónak születnek, de azután egy beteg világban nőnek fel, beteg
értékrenddel és világlátással. Aki nem hiszi, olvassa el A.S. Neill Summerhill
c. könyvét (
www.szupervalyog.com/ebredezoknek).
Egyszerűen zseniális! Ez az ember száz évekkel járt előtte a korának, és hogy
még mindig nincsen tele a világ Summerhill iskolákkal (vagy hogy egyáltalán
vannak még bármiféle központosított iskolák), az a mai ember butaságát és
gyávaságát, vagy hogy kevésbé legyek szigorú, a homályos látását igazolja.
 |
KisPintyő
felfedező úton… (Héreg SzivFalu, 2013. június) |
Miért is
jöttem elő ezzel a hasonlattal? Mert az elmúlt hetekben éppen egy esedékes nagy
elhasalás utáni talpra állás pillanatait éljük meg. Érdekes az egybeesés, hogy
pont egy évvel ezelőtt volt az első ilyen krízishelyzet. A magam részéről
biztos, hogy szerepet játszik a dologban, hogy én ilyenkor tavasszal szoktam
igazán elfáradni, pláne, ha már az előző évben sem pihentem ki magam sem
testileg, sem lelkileg. Mintha még mindig a régi menetrend szerint működnék,
amikor az egyetemen a tanév határozta meg a munkánkat, és tavasszal volt a
legnagyobb hajrá. Így aztán ilyenkor előfordul, hogy kidőlök, leginkább
lelkileg, de bizony betegségek is becsúsznak, és valahogy újra és újra azt élem
meg, hogy a vadludas történet nem működik (l. honlap:
http://szivarvanyfalu.szupervalyog.com/szivarvanykozosseg),
azaz nincs, aki átvegye a vezetést és a felelősséget, amíg összeszedem újra az
erőimet. Kis csapatunk, ami már bővülni és erősödni látszott, úgy hullott szét
pillanatok alatt, mint az összeomló kártyavár lapjai. Mire észbe kaptunk, csak
a romok között hevertünk. Valóban megtöltene egy regényt, ha külön-külön
elemezném minden egyes szereplő és esemény szerepét a történtekben, de ehhez
nincsen igazán kedvem. Nem a tanulságokkal nem akarok szembenézni, hanem inkább
azon igyekszem, hogy elengedjem azt, aminek és akinek mennie kell, és előre
nézzek. Ez persze nem ilyen könnyű, mert a tavalyihoz képest oltári nagy
csalódásokat éltem meg, pont olyanoktól, akiktől nem számítottam volna rá, vagy
akiknek nagy bizalmat szavaztam.
„Hogyan
is csináltam én ezt?” – teszem fel immár kötelező érvénnyel a kérdést. Tartok
tőle, hogy nem ez a naplófeljegyzés lesz az, amelyben elemzem és végérvényesen
megfejtem a múltamat, amelyből következik a csalódások, arculütések,
cserbenhagyások bevonzása. Ezen a részén egyébként is részben már túl vagyok,
azaz a miértekkel, ok-okozati összefüggésekkel egyre inkább tisztában vagyok.
No, de hogy hogyan ne teremtsem ezeket a helyzeteket újra, az a fogas kérdés!
Igazságtalan
lennék azonban, ha csak az elhasalást emelném ki az elmúlt félév eredményeiből.
Hiszen, amíg Szivárvány Falu stagnálni látszott az elmúlt hetekben, addig a
szupervályog beerősített a mezőnyben. Talán nem véletlen a hasonlat. Két ilyen
„kaliberű” versenylovat nem tudunk egyszerre futtatni, azaz kellő figyelemmel kísérni,
gondozni, etetni, nevelgetni...
 |
Szupervályog
tanfolyam életérzés (Héreg SzivFalu, 2013. április) |
Kicsit most
elbizonytalanodtam, hogy ahelyett, hogy a történéseket írnám le, inkább a
háttérben lavírozok mindenféle, másoknak talán homályosnak tűnő
eszmefuttatásokkal. Mintha egy bábszínházban a kamera a bábokat mozgató
zsinórokra, és a zsinórokat mozgató kezekre fókuszálna, ahelyett, hogy a szereplőket
és a cselekményt mutatná a nézőknek.
OK.
Megerőltetem magam, és lássuk a szereplőket és az eseményeket, ha nem is név
szerint és kronologikus sorrendben.
Szivárványos kis
csapatunk az év elejére új tagokkal bővült, akik azonban úgy vonultak el
felettünk, mint egy nyári zápor. Felfrissültünk, új erőre kaptunk, de korai
volt az öröm. Túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy megerősödjünk, sőt a
fellélegzés helyett inkább pusztítást hagytak maguk után, és jó pár napig úgy
éreztük, hogy a túlélésünk reményét is magukkal vitték. Amíg a tavalyi krízis
során alapvetően nem inogtam meg abban, hogy a nehézségek ellenére a Szivárvány
Úton akarok tovább haladni, idén komolyan elvesztettem a reményt. Elegem lett a
szélmalomharcból. Addig mélyült a dolog, hogy tulajdonképpen egyfajta
ultimátumot nyújtottam be a jócskán megcsappant csapat többi tagjának,
pontosabban azoknak, akik az ún. kiköltözni vágyó magot alkották, hogy milyen
változtatásokat várok ahhoz, hogy folytatni tudjam és akarjam. Kicsit de ja vu érzése
lehet azoknak, akik még emlékeznek a tavalyi eseményekre, mert tavaly is valami
hasonló történt. Idén azonban éppen ezért jobban odafigyeltem arra, hogy a
másokra mutogatás helyett inkább azt tisztázzam, hogy én mit akarok, és miben
látom a problémákat és a megoldást a magam részéről. Kifakadás helyett,
legalábbis ebben az ominózus „Hosszú Levélben” (ahogy magunk között nevezem) igyekeztem
többé-kevésbé indulatmentesen konkrétumokat és egyértelmű kéréseket
tolmácsolni.
Azóta sem
tudom eldönteni, mennyire volt helyénvaló a mód és a tartalom, ahogy közöltem a
dolgokat, de egy valamiben biztos vagyok. Nagyon-nagyon régóta érlelődött már a
szükségessége annak, hogy meghúzzam a magam kereteit, és kijelöljem a személyes
határaimat. Eddig és ne tovább! Olyat
tettem, amit talán még soha életemben nem, keményen kiálltam az érdekeimért.
Azóta is iszom a levét…
Mégis soha
ilyen elégedett és eltökélt nem voltam, hogy ezt az utat végig fogom járni, még
akkor is, ha nem lesz egyetlen ember sem, aki támogat benne. Hát, mi tagadás,
már mindent megkaptam a csapaton (magon) belülről. Bár valahol gratuláltak,
hogy végre a sarkamra álltam, de szerintük ettől függetlenül rosszul csinálom.
Egészen odáig elmentek, hogy „Te most rossz
lelkiállapotban vagy, és nem vagy beszámítható, így nem is vesszük komolyan,
amit gondolsz és csinálsz.” Meg hogy
„Korrupt (azaz valahogy sántít) az
elgondolás, amit te most képviselsz.” Minden visszajelzésnek hasznát
veszem, mert számtalan igazságot tartalmazhat, de amíg nem tudom a magam
akaratából, önként végigjárni az utamat és magam meglátni a tévedéseimet, addig
felőlem kígyót-békát is mondhatnak rám. Most a belső hangokra, a megérzéseimre
figyelek, és egyben igyekszem kiszűrni a zajt is, azaz azt, hogy mikor csal meg
(azaz „korrupt”) valóban az elmém. (Gondolok arra, hogy a tudatunk sokszor azt
láttatja, amit látni akar, és ezt azok a bizonyos belső hitrendszerek
mozgatják, amelyeket annyiszor említek, és amelyekkel bőven foglalkozunk a
Szivárvány Tréningen.) Másrészt én azt hiszem, más összefüggésben van a
magtársaknak igazságuk, mint ahogy gondolják, de erre majd konkrét példával
visszatérek. Kétségtelen, hogy minden rendszer ellenáll, ha valaki ki akar
lépni a közös játszmákból…
 |
Tájkép vihar
után (Héreg SzivFalu, 2013. április) |
Visszatérve az
új tagokra. Azt hiszem, alapvetően nem velük volt a baj, illetve ami az ő „saruk”,
azzal úgyis nekik van dolguk. Inkább azzal, hogy egy olyan folyamatba
csöppentek bele, amire még nem voltak felkészülve, a nehézségek, amelyekre nem
számítottak, egyszer csak teljes színpompájukban láthatóvá váltak előttük, és
ez inkább elvette a kedvüket a csatlakozástól, mint meghozta. Gondoljatok csak bele.
Elolvassátok a honlapunkat… világos és szép vízió… már-már látjátok a lelki
szemitek előtt a virágzó falut és ahogy boldogan (és valljuk be, különösebb
áldozat és erőfeszítés nélkül) belesimultok egy csodálatosan működő rendszerbe…
Erre mit találtok? Nemhogy falu nincs még, de adott egy pár lelkes, de
csetlő-botló, civakodó gyerek, akik épphogy csak járni tanulnak, akik csak azt
látják, hogy el akarnak jutni a kiszemelt célpontig, de hogy hogyan, arról
gőzük sincs. (Na jó, ez azért túlzás, igenis vannak elképzeléseink, konkrét
terveink és támpontjaink, de abban, hogy hogyan valósítsuk ezeket meg, sok
esetben különbözően látjuk a dolgokat.) Summa summarum a nyár végi Szivárvány
Tréning után részben már egy nyelvet beszélő, de korántsem összecsiszolódott,
ezerféle gyerekbetegségben szenvedő csapatban találod magadat.
Korántsem a
legfontosabb, de érdekes tanulság, hogy túl jól sikerült a honlapon
megfogalmazott vízió. De attól az még csak egy távoli vízió. Ugyan a céljaink
bemutatásánál vastag betűkkel kiemeltem (és nem ám az írás végén az apró betűs
részben!), hogy céljaink és bizonyos erőforrásaink (tételesen is felsoroltam) már vannak,
de késztermékek és garanciák nincsenek, és csakis az fog SzivFaluban megvalósulni,
amit a csatlakozók beletesznek. Ez az üzenet azonban, hogy, hogy nem,
nem akar átmenni az érdeklődők fejébe. Annyira az elején tartunk, és ráadásul
számos tekintetben igen hátrányos helyzetből indulnunk, hogy csoda, hogy
egyáltalán belekezdtünk :-). Bár az is igaz, hogy általában azok indulnak el
egy járatlan úton, akiknek már kevés vesztenivalójuk van és kellően motiváltak
a változtatásra. Nem is csoda, hogy kevés, a jelenlegi rendszerben jól élő és
elégedett ember akar - önszántából és nem valami krízis vagy betegség után
magához térve! -
úgy istenigazából változtatni, pl. vidéken új életet kezdeni. Pláne nem az első
időkben viszonylag nomád körülmények között. Ebből következően mi, SzivFalu
alapítók, kétségtelenül gazdagok vagyunk elszántságban, bátorságban,
kreativitásban és új gondolatokban (szemléletben), ötletekben és olyan
tudásban, amely használhatóbb az effajta életmódhoz, de híján vagyunk az anyagi
forrásoknak. És ez bizony komoly probléma, ha az ember meg akarja váltani a
szabadságát, és nemcsak lélekben, de fizikailag is létre akar hozni egy új
életteret.
Ezért van az,
hogy nem akarom a csapat elment tagjait kitárgyalni, mert valahol (meg)érthető,
hogy elijedtek, ha nem voltak benne a kezdetektől ebben a folyamatban, és ha
még nem alakult ki bennük egyfajta összetartozás, ami azok között formálódik,
akik már néhány nehézségen közösen átmentek és talpra álltak. Inkább azt
szeretném összefoglalni, hogy jómagam milyen tanulságokat szűrtem le eddig az
eseményekből.
 |
Inspiráció a SzivFalu
vízióhoz (Eco Truly Park, Peru) |
A kereteim
megszabását már említettem az imént. Mi van még? Nos, a fentiek után kínos
bevallani, de jómagam is túlzottan a jól sikerült vízió bűvöletében éltem, és
egyfolytában azzal ostoroztam magamat, hogy mit csinálok rosszul, hogy ilyen nyögve
nyelősen haladunk. Naná, hogy követünk el hibákat. (Jó magyar szokás szerint,
erre a „nép” szeret is ráugrani. Aki kiáll és cselekszik, pláne, ha valami új
és még nem bizonyított dolgot csinál, az rögtön a célpontba kerül, és lehet
árgus szemekkel figyelni, hogy mikor rontja már el, sőt bukik el végleg. Aki
keres, az talál. Hibákat is a másikban. Sajnos találó a vicc, hogy a pokolban
fortyogó üst mellett csak a magyaroknál nincsenek külön őrök, akik a kimászni
igyekvőket visszatoloncolnák. Minek is, hiszen a magyarok egymást húzzák vissza
az üstbe… Nagyon rossz szokás, és lehet magunkba nézni, mitől is tart ott a
magyar, ahol tart. Éppen az EU és a pénzvilág vezetőinek a rabszolgapiacaként
és háttér országaként szolgálunk, de nem akarok itt politizálni…) Szóval, aki
keres, az talál, és így aztán már
minden rendben is van: „Velem minden OK,
én megtettem, ami tőlem telik, azaz alapvetően a másik a hibás, tehát köztük nekem
semmi keresnivalóm.” – szoktuk tudatosan vagy tudattalanul mosni kezünket.
Viszont amit egy év után már ki merek mondani, hogy bizony, aki így
gondolkodik, és nem veszi idejében észre magát, annak nincs is itt semmi
keresnivalója. Mert saját magát is becsapja, és a többieket is, akik számítanak
rájuk. Inkább legyen velünk egyelőre egy vagy két ember, de azok nemcsak
szavakban, de tettekben is tegyenek a közös célért, és ne adják fel az első
nehézségeknél.
Fenti
gondolatmenet ugyan nem igazol minket, hogy tévedhetetlenek lennénk, de azt
igen, hogy legalább elindultunk (tettekben és nemcsak szavakban). Törjük az
utat, és a legjobb, amit tehetünk, hogy kitartunk a céljaink mellett (ha
valóban jó célok), és legjobb tudásunk szerint tesszük a dolgunkat, ahelyett,
hogy túlzott figyelmet tanúsítanánk az elégedetlenkedőknek (vagy inkább az üstbe
visszahúzni igyekvőknek?). (Magam számára tanulság, hogy túl nagy jelentőséget
tanúsítok a másoknak való megfelelésnek, elvárásoknak, l. később.)
A következő
tanulságok szorosan összefüggenek az eddigiekkel. Azt hiszem, a magam részéről
összekevertem a szezont a fazonnal. Nem feltétlenül butaságból, mint inkább
abbéli igyekezetemből, hogy mindenkit boldoggá tegyek (lásd az előző bekezdés
végén), különben még elpártolnak tőlünk az emberek. (Mellesleg, aki el akar
menni, az úgyis meg fogja találni rá az ürügyet, „van rajtad sapka vagy nincs”
alapon, ahogy az imént írtam.) De mit is értek összekeverés alatt? Maximális szabadságot
akartam adni ott, ahol nem kellett volna, azaz ahol egyértelmű keretekre és
felelősségvállalásra lett volna szükség. Ugyanakkor szigorkodtam és kereteket
szabtam meg ott, ahol nem kellett volna. Például mindenki annyit és akkor tett
bele a történetbe, amennyit akart és akkor, amikor akart. Ez első látásra
magától értetődő, hát persze, hogy mindenki annyit rak bele, amennyit akar. Szép
a szabadság, csakhogy mi nem gittegyletnek vagy hétvégi unaloműző csoportnak
indultunk, hanem egy olyan célt tűztünk ki magunk elé, amelyet ha el akarunk
érni, akkor abba bizony komolyan bele kell tenni a beletennivalókat. Tegyük
fel, ha szekérrel akarok ezentúl jönni-menni, akkor annak szüksége van négy
kerékre. Ha csak három kerékbe ruházok be, mert közben például úgy döntök, hogy
fontosabb, hogy nyaralni menjek vagy vegyek egy új biciklit, akkor tudomásul
kell vennem, hogy ne akarjak szekéren utazni. Szívem joga dönteni, választani,
hogy szekér vagy nyaralás, de fontos, hogy ezt előre gondoljam át, és ne
csapjam be azt, akivel együtt terveztük, hogy szekéren fogunk utazni, mert ő számít
rám, például beleteszi az összes pénzét a három kerékbe (mondjuk a nyaralást
áldozza be). Holott, ha előre tudja, hogy nem lesz meg a szekérre való, akkor
lehet, hogy ő is másra fordítja az erőforrásait, vagy úgy tervez, hogy tudja,
hogy kire-mire számíthat, és kire-mire nem. Ez vonatkozik nemcsak az anyagi
forrásokra, hanem a ráfordított munkára, időre, figyelemre is. SzivFalura lefordítva
a szót, ebben nem voltam elég következetes. Igaz, hogy alapvetően én voltam az,
aki sorra elindította ezeket a tervezési és „ki mit akar, és mit tesz bele” tisztázási
folyamatokat, de többnyire elhalt a dolog, és nem voltam elég erős, hogy azt
mondjam, addig nem lépek tovább, amíg nem tisztázzuk a kereteket. Meg aztán,
többször is előfordult, hogy konkrétan megegyeztünk dolgokban, és aztán mégsem
lett úgy, nem tartották be a tagok, amit vállaltak. És ezt is meg lehetett
tenni különösebb következmények nélkül. És többnyire mi ketten, az alapítók
vállaltuk a következményekért a teljes felelősséget, és kellett helyrehoznunk a
dolgokat. Szóval a keretek tisztázása nélkül a végeredmény a maximális
szabadság-minimális felelősségvállalás kombinációja lett. Mostanra már
világossá vált számomra, hogy ez így nem működik, és ebben én nem vagyok tovább
partner.
 |
A nagyszerűség ára a felelősség… |
„The price
of greatness is responsibility”, Winston Churchill
A másik oldal,
hogy hol kellett volna nagyobb szabadságot képviselni? Nos, azt hiszem, azon a
téren, hogy ki hogyan képzeli el a jövőjét és az életmódját SzivFaluban, jobban
kell hagynunk egymást kibontakozni. Nagyobb türelemmel kivárni, amíg mindenki
maga megtalálja a megfelelő területet a boldogulásra, azaz kihasználni az
erősségeinket, amelyeket hozzátéve a többiekéhez kiegészítjük egymást. De ez
sem olyan egyszerű történet…
Itt jönnek a
képbe az előbb emlegetett túlzott elvárások. Megint csak
tükröt tart felém az élet, hiszen amíg igyekszem megfelelni a mások (vélt vagy
valós?) elvárásainak, úgy hajlamos vagyok magam is túlzottan sokat (el)várni
másoktól. A céljaim elérésében is türelmetlen és ráadásul maximalista vagyok. Céltudatos
és munkamániás, és nehezen viselem, ha mások nem bírják a tempót, ha nem teszik
oda magukat, vagy (többnyire tudattalanul, de) szabotálják a dolgokat. Biztos
vagyok benne, hogy a sikerhez valóban szükség van az elkötelezettségre és a
kitartásra, de muszáj néha megállni pihenni és feltölteni a tartalékokat
mindenféle téren. Nos, ez nem megy nekünk jól, a vadludas példa, a
munkamegosztás. Ha bárki tud egy olyan rendszert, ahol ez jól működik, és nem a
magamfajta „fanatikusok” viszik a vállukon az ügyet, amíg bele nem rokkannak,
akkor kérem, szóljon!!!
Túlzott
elvárások II: Valóban nyögve nyelősen haladunk?! A többé-kevésbé az előző
nemzedékek nyomdokain építkező közösségeknek is időre volt szükségük, amíg
felépítették az (élet)közösségeiket, falvaikat. Sok-sok évre, száz évekre is,
míg működővé és önjáróvá lett a rendszer. Mi pedig itt valami újat akarunk
csinálni, és egy év után türelmetlenkedünk, hogy miért nem haladunk jobban?!
Mégis hol kellene tartanunk?! Bizony még akkor is az elején, ha az elmúlt
hónapokban minden időnket és figyelmüket SzivFalunak szenteltük volna. Pedig
valójában elég kevés jutott rá. Néha nem árt megállni, és visszaolvasni magamat
:-). Mit is írtam én erről hónapokkal ezelőtt? Honnan is indultunk? Parányi
„Csíkföld” telkecskéről, ahol valóban semmi sem volt. Bő egy év alatt
hétszeresére nőtt a területünk, van már fedél a fejünk felett, és sok mindent
fejlesztettünk a területen. Persze másoknak ez talán kevésnek tűnik („hol is van itt az a falu?!”vagy „hát itt még semmi sem alakult ki!” jellegű
rácsodálkozások), de elégedetlenséghez vezet, ha másokhoz és nem a saját kiindulópontunkhoz
és fejlődésünkhöz viszonyítjuk magunkat.
 |
Az élet utat
tör… (Gerecse, medvehagyma túra, 2013. április) |
Meg aztán mit is
mondott Daniel Quinn Izmaelje vagy Einstein? Hogy nem tudjuk ezzel a
gondolkodásmódunkkal létrehozni az új programokat, megtalálni a megoldásokat, csak
ha előbb a szemléletünket változtatjuk meg. Viszont ez a legnehezebb.
Mert még be kell tartani ennek a rendszernek a játékszabályait is (ahogy az
elején írtam), és ez számomra folytonos tudathasadást okoz. Napi szintű
közöttünk a „félelmek elengedése és
áramlás!” kontra „mi a francból
fizessem be a csekkeket” vita. Hogyan egyeztessük össze békében azt, amit
még a jelenlegi rendszerből ki kell vegyünk ahhoz, hogy megváltsuk a szabadságunkat
azzal, hogy közben már az új fejünkkel is gondolkodjunk.
Érdekes gyanú
kezd bennem éledezni. Eddig nem mertem engedni a sejtésemnek tudván, hogy
harcos nővédő vagyok (aki érzékeny a férfiközpontú beállítódásra), és talán elfogultságomban
ott is nemek közti vitát szimatolok, ahol nem kellene. Most mégis kezd úgy
tűnni, hogy az ősi férfi-nő különbség tükröződik a fenti vitáinkban, lásd „magasztos
elvek és elméletek, szárnyalás az egekbe, lazaság és elengedés” kontra „előrelátás, tervezés, agyalás, földhöz
ragadt ragaszkodás a fizikai valóság működtetésére”.
A gyanúmat
igazolni látszik, hogy
ad 1: A
kiköltöző magban jelenleg már csak én maradtam nő, így ezekben a vitákban
mostanság rendre alulmaradok, amit mellesleg kezdek nagyon unni. Egyenlőtlen
erőviszonyok…
ad 2: A minap
elhívtunk egy barátunkat a megbeszélésünkre, hogy külsős szemmel szemlélődve
kicsit segítsen nekünk kilábalni a nehézségekből. A barátunk nem értette, hogy
miért is nem veszik észre a fiúk, hogy mit is akarok valójában, illetve
megjegyezte, hogy igazságtalanul kritizálnak engem anélkül, hogy konkrét
alternatívákat mutatnának a megoldásra. Nem meglepő, gondolom, hogy az illető
nő volt…
ad 3: A minap meséltem
egy barátnőmnek a helyzetünkről és a vitákról, és egy az egyben ráismert a
számtalan párnál látott hasonló gyökereken alapuló vitákra. Arra is
emlékeztetett, ami persze már régen magamtól is eszembe juthatott volna, ha nem
lennék ennyire elmerülve a saját problémáimban, hogy az én korombeli nők bizony
ilyenkor szoktak eljutni erre a pontra, hogy elegük van abból, hogy elvégzik a
„piszkos munkát” (azaz a fizikai háttérországot működtetetik). És ahelyett,
hogy köszönetet kapnának érte, inkább kritikát kapnak, hogy földhözragadtak, és
nem tudják elengedni a mindennapi egzisztenciális aggodalmaikat. Nem akarok keményen
fogalmazni – vagy mégis? -, de szerintem nem foglalkozni a hétköznapi élet, a
fizikai, pl. anyagi világ működtetésével inkább struccpolitika, kényelem, a
másik tudatos vagy tudattalan kihasználása (azzal, hogy majd ő úgyis odafigyel és
megoldja a hétköznapi feladatokat), és nem felelősség és szabad áramlás… Persze nem minden férfi és nő ilyen,
legfeljebb a tendencia az, hogy a férfiak könnyebben elengedik magukat ezen a
téren.
ad4: Az elmúlt
hetek legjelentősebb találkozása tette fel a koronát a történtekre. Vagy három
hete, amint ültem az idei esedékes sötét gödörben, mentőangyalként érkezett
hozzánk két srác, és egy-kettőre rendet tettek közöttünk. Szinte mediáltak
(közvetítettek), kimondták, amit féltünk kimondani, más szavakkal
megfogalmazták, amiben elbeszéltünk egymás mellett stb. stb. Hitelt méltán
adhatunk nekik, hiszen egy olyan csapatból jöttek hozzánk látogatóba, amely nem
akármilyen lécet ugrott meg: néhányan (egyedülállók, párok, családok vegyesen)
fogták magukat, eladták mindenüket, betették a közösbe és elindultak együtt
letelepedni. Kölcsönös volt a megkönnyebbülés, hogy hasonló gyerekbetegségekben
szenvedünk, és ami igazán vicces(?), hogy az ő vezetőjük és a párja
kísértetiesen hasonló vitákban szokott egymásnak feszülni, mint Szivárvány
alapító társam én és. A kettőnk eddig feloldatlan vitái, amelyek többnyire
fenti szemléletkülönbségen alapulnak, komolyan rányomta a bélyegét az amúgy is
nehéz küldetésünkre, és sokan (többnyire mi magunk is) ennek tudták be a
problémák gyökerét. Miután beleláttam a hasonló a helyzetű pár példájába, kezdtem
megkönnyebbülni, mert belegondoltam, hogy, mi is lehet itt a dinamika. Azért
ilyen fajsúlyosak ezek a viták, mert két olyan ember ütközik itt össze, akik
valahol határozott, kezdeményező és vezető típusú személyiségek, és mint
ilyenek, valóban kellenek - sőt mindketten kellenek, mint a női és a férfi oldal
(energiák) képviselői - egy új küldetés elindításához, azaz az úttöréshez, de
egyikük sem az a könnyen engedő és behódoló fajta. Amíg rá nem jönnek,
és őszintén el nem fogadják azt, hogy a másik kiegészíti, és nem keresztezi az
ő oldalukat, veszélyezteti a pozíciójukat, addig kevés az esély a békekötésre.
Amint ez az áttörés – az elfogadás – megtörténik, akkor viszont hihetetlen
hatékonysággal fognak tudni tovább haladni.
Hiába látom a
mozgatórugókat, ez egyelőre esetünkben kevés a békekötéshez. Így aztán hosszas „se
veled se nélküled” tipródás után néhány hete végleg (vagy legalábbis jelenleg) lemondtam
arról, hogy Szivárvány alapító társammal párkapcsolatban maradjak, mert a szupervályog
és ökofalu úttörés és nyugalmas magánélet nekem sajnos párhuzamosan nem megy. Talán
első hallásra furcsa, amit most mondani fogok, de én úgy gondolom, hogy a
célunk, az egyéni fejlődésünk, szemléletváltásunk, az az út, amin elindultunk
most fontosabb, mint a kettőnk nő-férfi párkapcsolata. A magam részéről
egyelőre elég figyelmet igényel a saját lelkem helyretétele, és a helyem
megtalálása ebben az intenzíven változó környezetben, és nem tudok kellő
energiát fektetni a párkapcsolat meggyógyításába. Másrészt, a párkapcsolat is
csak akkor fog meggyógyulni, ha mi magunk külön-külön rendbe jövünk, és
átvészeljük az egyéni változás nehéz időszakait. Ez persze mehetne együtt is,
de most úgy látom, hogy két ilyen „fafejű” embernél nem. Kell némi
távolságtartás, túl nagy energiák feszülnek össze, mint a viharban a
villámlásnál. Mindenesetre remélem, idővel kibékül majd a föld és az ég is… Különben
meg ki tudja? Ez a mai párkapcsolati minta, amely tele van művileg felfújt
látszatértékekkel (a szerelem és szex félremagyarázásával és tönkretételével,
az egyik oldalon mítosszá növesztésével, a másikon fogyasztási cikké (le)minősítésével),
egyáltalán nem biztos, hogy működőképes lesz az új szemléleten alapuló új
világban. Ha belegondolok, annak a néhány igazi intim pillanatnak, és valódi,
őszinte szerelmi élménynek, amelyet sikerült az eddigi életem során megélnem
ebben az eltorzított nő-férfi világban, vajmi kevéssé volt köze a „hagyományos”
párkapcsolatokhoz.
 |
Csendes forradalom |
(The Silent Revolution by Jason deCaires Taylor)
Többek között
ez az a csendes forradalom, (amire a címben utaltam), ami zajlik most bennünk
és a világban. A változás, amely mindenre kihat. Az alapvető értékeinkre,
életformánkra, női-férfi és általában vett emberi kapcsolatainkra. Szóval ki tudja,
mit hoz nekünk még a jövő a szerelem és a kapcsolatok terén is a SzivFaluban,
ha kinőjük a gyermekbetegségeinket, és valódi, felelősségteli szabadságot és új
életformát tudunk majd megvalósítani.
No, szépen
elkanyarodtam, de talán ez a pont alkalmas is arra, hogy itt most lezárjam ezt
a bejegyzést. A csendes forradalom többi színterére legközelebb fogok
ellátogatni. És a történések folytatására is sort kerítek. Most már könnyebb
lesz, hogy kiírtam magamból a dilemmáimat :-).