2013. augusztus 28., szerda

Longhill - Summerhill


„Ha Isten becsuk egy ajtót, valahol máshol kinyit egy ablakot…”

Az én (intézményes vallásoktól független, de spiritualitástól nem mentes) világomban ez úgy jelentkezik, hogyha valami lezárul, és jó szívvel, megbékéléssel el is tudjuk engedni, akkor mindig kisüt a nap, és feltárulnak az új lehetőségek, meglátjuk az új utakat. Szinte azonnal. Kiküldünk egy üzenetet az univerzumba, hogy készen állunk valami újra, valami másra. Vagy ha éppen úgy tetszik, készen állunk megteremteni a magunk számára egy új valóságot, mert a figyelmünk felszabadul, leválik arról a problémától, ami gúzsba kötötte, és megfosztotta a tudatunkat a teremtő energiától.
           
A Gyűrű Szövetsége felbomlik

Ez a kis bevezető már sejteti, hogy itt valami bizony véget ért a számomra. Aki követte a korábbi írásaimat, már érezhette az elbizonytalanodásomat, a kitartásom hanyatlását, a kimerülést… Egy szó mint száz, Szivárvány Falu parkolópályára került, és ezúttal én voltam az, aki kimondta, hogy vége, nekem most már valóban nem megy tovább.
            Nem akarom dramatizálni és túlrészletezni a dolgot, éppen elég volt az a sok-sok betű, amit eddig erre fordítottam. Elég hosszú volt az az időszak, amíg azt tudtam mondani magamnak, hogy elengedem a dolgot, mert már olyan erőmbe kerül tolni ezt a szekeret, ami meghaladja az én szívós „Kovács” mivoltomat is. Elfogytunk a forrásokból mindenféle értelemben, de ami a legrosszabb, hogy engem már csak a kötelességtudat hajtott (valóban rossz, ha erőből működtetünk valamit), meg persze az a belső hit, hogy ez egy jó dolog, és nem szabad feladni. Ez utóbbit most is így gondolom. Környezettudatos közösséget formálni, ökofalut létrehozni jó dolog, és érdemes a folytatásra. De majd csak akkor, ha alkalmasak leszünk rá, mi magunk is, akik elindítottuk, és azok is, akik csatlakoztak hozzánk hosszabb-rövidebb időre. Én jelenleg nem érzem magam alkalmasnak egy ekkora feladathoz. Legalábbis jelenlegi állapotomban nem. Az elmúlt három évben feléltem az energiáimat anélkül, hogy visszatöltöttem volna. Már egy éve tavasszal jelzett a szervezetem, hogy elég, és erre még ráhúztam szinte pihenés nélkül egy évet. Az utóbbi hónapokban már nem tudtam kifelé, másokra figyelni, és adni. Mert már nem volt mit. Ahogy az imént írtam, szinte minden figyelmemet lekötötte a „nemes” cél megvalósítása, és főképpen a kezdeményezés szervezése, életben tartása. Persze az is lehet, hogy ment volna magától is, bár a tapasztalatok nem ezt mutatták… Mindenesetre idő kell hozzá, hogy leülepedjenek, helyükre kerüljenek ezek a dolgok, és tisztán, ítélkezés mentesem tudjam látni a tanulságokat.

A Gyűrű szövetsége felbomlik

Nem véletlenül ugrottak be a Gyűrűk Ura trilógia első részének utolsó képsorai. Mert úgy érzem, nem váltunk el örökre, továbbra is a felé a cél felé haladunk, amit eredendően kitűztünk, csak más-más utakon, más-más részfeladatokkal. Így hát nem vagyok csüggedt. Annak ellenére, hogy valóban nehéz döntés volt a leállás, hogy mégiscsak átmeneti kudarc és elválás. Sőt egy darabig újabb nehézségekkel is jár ez az új helyzet, de mégiscsak valamifajta felszabadulás. Úgy érzem, mázsás kövek gördültek le a vállamról, a hátamról. Nem is véletlen, hogy a júliusi szupervályog minitanfolyam előtti héten úgy megrántottam a derekamat (csak egy rossz mozdulat volt, ennyi az egész), hogy napokig nem tudtam felegyenesedni és normálisan járni. Nem kell hozzá nagy tudomány, mit is üzen a hátgerinc pszichoszomatikája.
             
Szóval július végén hoztam meg magamban végre a döntést, aminek a lényege, hogy szeretném visszanyerni azt a lelkes és tetterős énemet, aki három éve elindult egy új úton. Egyébként cseppet sem bántam meg, hogy elindultam rajta, és hogy belekezdtünk a szupervályogba, majd az ökofalu kezdeményezésbe. Bár mindkettőre sokan már az elején azt mondták, hogy nem érdemes, túl nehéz. Rengeteget tanultunk, rengeteg jó emberrel ismerkedtünk meg, és részesei lettünk annak a változásnak, folyamatnak, csendes forradalomnak, amiről az előző naplófejezetben írtam. Hihetetlen belső fejlődésre ad ez lehetőséget, hiszen ezen a nehezített pályán előbújt minden olyan saját szabotőröm, gyenge pontom, amin szükséges változtatnom ahhoz, hogy „felnőjek a feladathoz”.
Ezen fogok most dolgozni a következő időkben, és bízom benne, hogy hamarosan újra visszanyerem a belső harmóniámat, és akkor menni fog újra a kifelé nyitás és a közösségalapítás is. Most szeretnék kicsit visszahúzódni, kissé visszaevezni olyan vizekre, ahol jártasabb vagyok, azaz olyan célokhoz, amelyek megvalósításához felkészültebb, tapasztaltabb vagyok. A visszahúzódás teljesen úgy sem megy, hiszen itt van nekünk az első gyermekünk, a szupervályog, és kistestvére a permakultúra. (Ami ugyan nagytestvér, hiszen a permakultúra az átfogóbb fogalom, amelynek egy ága az ökoépítészet. Nekünk azonban egyelőre a szupervályogon van a fókusz.) Az a célunk továbbra is él, hogy Héregen, a jelenlegi területünkön egy szupervályog és önellátás modellterületet és oktató központot alakítsunk ki. Meg aztán itt van számos elrendezendő saját külső és belső ügyem.

Visszatérő körök

Visszatérve az idézetre… Miközben érlelődött bennem az ökofalu kezdeményezés „parkoltatása”, szinte varázsütésre megjelent az életemben valami, ami mellett nehéz lenne csak úgy elmenni. Az a bizonyos ablak, ami megnyílt. Nem először történik meg velem az életben, hogy valami dolog (küldetés?) többször megkísért, azaz addig tér vissza újra és újra az életembe, amíg észre nem veszem, hogy dolgom van vele. Így volt ez annak idején a biológiával, a növényekkel, avagy a gyógyítással. Most például a permakultúrás tudományom fejlesztése során, amennyire időmből telik, fokozatosan fedezem fel a területünkön és a környékünkön burjánzó ehető vadnövényeket, illetve a gyógyfüveket és azok hatásait. Amerre csak járok, tálcán kínálja őket a természet. Igazi meditáció és öröm számomra tanulmányozni és megismerni újabb és újabb fajokat. Azután ilyen visszatérő kör volt számomra az allergiás betegségek tanulmányozása. Először immunológiával akartam foglalkozni, csak azután vonzott magához a lélek tudománya. Azután mit ad Isten? Azon kapom magam, hogy az allergiás betegségek pszichés vonatkozásaiból írok disszertációt.


Legutóbbi példa pedig az oktatás… Mindig is tanítottam különböző dolgokat, különböző szinteken: diáktársaimat még az általános iskolában, kisdiákokat a gimnáziumban, orvostanhallgatókat és PhD hallgatókat (doktoranduszokat) a SOTE Magatartástudományi Intézet keretén belül. Nem beszélve a számtalan előadásról, tréningről a lelki egészség, a stressz, a kommunikációs és az önfejlesztés témában. Majd, miután „szakmát váltottam”, kis hazánkban elsőként kidolgoztam a szupervályog-technológia oktatási anyagát, és azóta számos tanfolyamot tartottunk.

Kicsit elidőztem itt a felsorolásnál, de valójában jól esett egy kis számvetés az elmúlt évekről. Olyan ez, mintha egy számomra még ismeretlen világból, ahol még csak totyogó gyermek vagyok (l. kiköltözés, önellátás), visszacsöppentem volna a számomra ismerős terepre. „Maradjon a suszter a kaptafánál?” Hmmm… egy újabb szólás-mondás, amin el lehet gondolkodni, vajon mennyire is érdemes kőbevésett szabálynak tekinteni. Továbbra sem gondolom, hogy ne merészkedjünk új vizekre, vagy, hogy ne tudnánk alapvetően bármit megtanulni, ha motiváltak és kitartóak vagyunk. Azonban nem árt kihasználni az eddigi tudásunkat sem, és alkalmazni azokat a készségeket, amelyekben jók vagyunk. Számomra ilyen az új projektek kitalálása, elindítása, majd útjukra engedése, ha már önjáróvá váltak, a szervezés, a tanítás…

Mielőtt eljöttem a munkahelyemről, lelkes kis csoportot hívtunk életre elsősorban a kollégákkal, bár számos más szakterületről is csatlakoztak hozzánk. Kezdeményezésünk egyik fő csapása az volt, hogy hogyan lehetne a magyar emberek – gyerekektől az idősekig – szemléletét megváltoztatni, hogy tudatosabbak, pozitívabbak, nyitottabbak legyenek, hogy kezükbe vegyék a saját sorsuk irányítását. Végül ez a csapat lassan fellazult, majd feloszlott. A magam részéről leginkább abban láttam ennek az okát, hogy a nagy lelkes ötletelés és tenni akarás ellenére valahogy nem sikerült egy konkrét, kézzelfogható közös célt találni, aminek a mentén a tettek mezején is elindulhattunk volna.
Abban a pillanatban, hogy kinyílt számomra ez az új ajtó, gondolatban visszaröppentem pár évet, és eszembe jutott ez a kezdeményezés, a lelkes csapattársak. (Talán éppen ez az új dolog lesz az, ami újra összehozza az akkori csapat néhány tagját?! Bármi megtörténhet :-)

No, most már ne kerülgessem, mint macska a forró kását, hogy miről is van szó.


 Summerhill

Úgy egy éve láttam először a Summerhill demokratikus iskoláról szóló filmet. Meg is mutattuk jó pár ismerősnek. Tavaly elolvastam Fóti Péter könyvét a témában, idén tavasszal pedig végre magát a Summerhill alapítójának a könyvét is. Szerelem második látásra… Írtam is róla az előző blogban. Most nyár elején kezdett mocorogni a fejemben a gondolat, a belső késztetés. A végső lökést az adta, hogy rákerestem, mi van a neten magyarul erről, és mit találtam? Egy megkezdett honlapot, ami most parkolópályán van, és a honlap készítői várják azokat, akik tartalommal töltik meg. Olyan volt ez, mint valami „égi jel”. Akkor már ki mertem engedni a szellemet a palackból, és megírtam a júliusi SzuperMA Hírlevélben, hogy van egy álmunk: Megalakítani (felépíteni!) Magyarország első Summerhill Iskoláját Héreg Hosszúhegy (Longhill :-) közelében.

Az már csak a hab a tortán, hogy miután kiengedtem a magam üzenetét az univerzumba, mit látok a Facebookon? Hogy szeptember elején Pécsett Summerhill találkozót szervez egy kint tanító oktató (a Fecbook esemény linkje) . Azt, hiszem, itt az idő…

Summerhill-es elképzeléseimről részletesebben legközelebb írok. Arról, hogy milyen ötleteim vannak arra, hogy ne kelljen a jelenlegi oktatási rendszerrel megküzdenünk (mert az évekre kitolná egy ilyen kezdeményezés megvalósítását). Illetve arról, hogy hogyan ötvözhető benne mindaz, amit eddig csináltunk, képviseltünk, hiszen azok mind-mind értékes eszközök ennek a célnak az eléréséhez is. Nem volt tehát hiábavaló a szupervályog?! Persze, hogy nem! Hiszen a kezünkben van egy tudás, amellyel a gyakorlatban mi magunk is építhetjük (akár a gyerekekkel együtt) az iskolánkat, és az sem mindegy, hogy miből és milyen áron. A permakultúra?! Csakis a természettel összhangban, környezettudatos módon érdemes a környezetünket formálni, a gyerekeinket nevelni, ideértve az iskolát is, ahol a gyerekek tanulnak. Akár úgy, hogy az iskola saját kis telkein gazdálkodunk, kertészkedünk (például a közeli Hosszúhegyen, ahol a SzuperMa Központot is építjük). Nem volt hiábavaló az ökofalu kezdeményezés, a közösségformálás?! Soha ennyit nem tanultam (nem könyvből, hanem a saját bőrömön tapasztalva) arról, hogy hogyan is lehet jól és rosszul vezetni, szervezni dolgokat, hogy mi az, ami hiányzott ahhoz, hogy sikerüljön kivitelezni az „átzsilipelést” a városból vidékre, mint ez alatt a másfél év alatt, amióta Szivárvány Falut elindítottuk. 

Szupervályog homokozót építünk a gyerekekkel Gárdonyban
Akit addig is érdekel, a holnapunkra összegyűjtöttünk néhány alapinformációt Summerhillről és annak szellemiségéről (http://www.szupervalyog.com/summerhill), illetve a Facebookon elindított közösségünkhöz is csatlakozhat.
A Summerhill film már jó ideje fent van a honlapunkon. Igazi szívet melengető történet, ajánlom mindenkinek, annak is, akit nem érint közvetlenül a téma. A.S. Neill könyve pedig zseniális. Aki elolvassa, bizonyára úgy lesz vele, mint én: „Hogyan is lehet az, hogy nincs még tele a világ ilyen iskolákkal?! Hogy lehet, hogy nem adjuk meg a gyerekeinknek ezt a lehetőséget?! Hogyan lehet egyáltalán másféle szellemben nevelni a gyerekeket, mint amit Summerhill képvisel?!”

Izgatottan várom a jövő hétfői Summerhill találkozót. Remélem, összeáll egy csapat, aki elindítja és életre hívja ezt az álmot.

2013. július 6., szombat

Csendes forradalom


„Nem attól félek, hogy a világ véget ér 2012-ben…
hanem attól, hogy minden megy tovább változás nélkül”
(internet)

Bár több mint három hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta, valójában majd félév eseményeit kell most összegeznem, ha utol akarom érni magam a naplómmal. Hát… egy külön regényt kitenne, annyi minden történt az elmúlt hónapokban. Hol is kezdjem a folytatást?

Kétségtelen, hogy 2012. év végi hangulatomat a leginkább a fenti idézet jellemezte. Mondhatni, fején találta a szöget. „Bár fordulna ki a föld a sarkából!” - még ha szentségtörőnek is tűnik ilyet kívánni. „Csak kezdhessünk már neki az újjáépítésnek, ahelyett, hogy a jelenlegi düledező rendszert toldozzuk-foltozzuk tovább, és kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a játékszabályaihoz!” Mondhatnám, hogy nincs izgalmasabb dolog, mint egy új rendszer hajnalát várni, vagy még inkább a hajnal eljövetelén dolgozni. De nincs is frusztrálóbb. Aki ahhoz szokott, hogy nem csak kitalálja, de meg is valósítja a céljait, annak kínszenvedés gátolva lenni a cselekvésben. Én pedig sokszor ezt élem meg mostanság. Biztos oka van belül is, kívül is, hogy nem változnak úgy a dolgok, ahogy szeretném, de mit szépítsem a valóságot, roppant türelmetlen vagyok. Azt az okosságot talán már nem is kellene hozzátennem, hogy közvetlenül hajnal előtt van a legsötétebb és a leghidegebb…
Bár énem józanabbik része nem igazán gondolta komolyan, hogy valami látványos dolog fog történni 2012 végével, de az a részem, amelyik hisz a csodákban, sőt ha jó passzban van, akkor teremti is őket, azt remélte, mégiscsak történik valami kézzelfogható változás. Sajnos vagy sem, de énem józanabbik része még mindig erősebb, így hát az is lett, amire számított. 2012 valójában valamiféle szimbolikus fordulópontnak bizonyult, a valóságban azonban egy már elindult folyamatnak vagyunk a részesei, amelyben ki tudja, mikor fog látványosan kisütni a nap. Sokan mondják, hogy az bizony még odébb van. Nos, szerintem semmi az égvilágon nem bizonyítja, hogy igazuk van, és hogy nem következhet be a kritikus pont (azaz nem érhetjük el a változáshoz szükséges kritikus tömeget) bármelyik pillanatban. Alapvetően szubjektív hozzáállás, de számomra elfogadhatóbb és pozitívabb ez a „hit”, hogy nem tudom, hogy mikor, tehát akár bármelyik pillanatban is beköszönthet az új kor, mint az, hogy jobb, ha beletörődöm, hogy addig még sok víz lefolyik a Dunán…

Legyél részese a változásnak
(Felirat: A tojáshéjnak fel kell törnie, mielőtt a madár repülni tud)

Így aztán bizony türelmetlen vagyok, és nem az a lényeg, hogy ez jó vagy rossz, hanem, hogy ez van, és hogy mit tudok kezdeni a türelmetlenségemmel.

Ez a kis bevezető már sejteti, hogy aki arra számított, hogy a három hónap alatt, amíg „csendben voltam”, megváltottuk a világot, felépítettük Szivárvány Falut, és a szupervályog házak gomba módra nőnek ki a földből, annak sajnos csalódást kell okoznom. Akit viszont érdekel az út maga, és azok a tapasztalatok és tanulságok, amelyeken keresztül megyünk menet közben, az nyugodtan olvasson tovább. Nem telt eseménytelenül és értelmetlenül az elmúlt fél év sem.

Tavaly tél elején (némileg már lerokkanva és kifáradva) beszorultunk a szobába, azaz haza kellett jönnünk Héregről, mert ott még nem alkalmasak a feltételek a telelésre. Hogy ne álljunk le a szivárványos dolgokkal, azt terveztük, hogy belső dolgainkkal illetve a jövő tervezésével foglalkozunk. Ez cseppet sem könnyű, ha a csapat alig ér rá, mert a fele a munkahelyén tölti az összes idejét, a másik fele pedig vállalkozóként próbál a felszínen maradni. Ráadásul hiába vannak eszközeink a változásra, nincs még kellő tapasztalatunk egy ilyen jellegű (élet)közösség és életforma tudatos kialakításában. Mondhatnám, hogy a sötétben tapogatózunk, és bár bizonyos területeken elérünk sikereket, máshol meg elszúrjuk a dolgokat, ami aztán sokszor lerombolja azt is, ami már épülni látszott. Nem tudom, mi a célravezetőbb, hogyha csak akkor kezdünk el járni, ha már kellően felkészültünk testben és lélekben, vagy ha próba szerencse alapon nekiindulunk azzal, hogy majd beletanulunk menet közben. Ha nem is teljesen, de inkább az utóbbi módon működünk. Mint a kisgyerekek vagy a kölyök állatok. Hajt a kíváncsiság és a lelkesedés, felkapaszkodunk, próbálkozunk, kísérletezünk, bukdácsolunk össze-vissza, esünk nagyokat, aztán újra feltápászkodunk. Azt hiszem, abban is hasonlítunk a gyerekekre, hogy valóban szeretnénk járni, azaz nem csak vágyunk rá, azaz úgy teszünk, mintha, miközben egyre halogatjuk az elindulást, hanem különösebb gondolkodás és előzetes kockázatbecslés nélkül egyszerűen elindultunk. A mai felnőttek világában ez eléggé elítélendő és felelőtlen (túl kockázatos) viselkedésmód, elvégre, „nem vagyunk már gyerekek, fel kellene nőni”, ugyebár. De ki mondta, hogy a felnőtteknek (mindig) igazuk van? Pláne azoknak a felnőtteknek, akik ugyan tisztának és jónak születnek, de azután egy beteg világban nőnek fel, beteg értékrenddel és világlátással. Aki nem hiszi, olvassa el A.S. Neill Summerhill c. könyvét (www.szupervalyog.com/ebredezoknek). Egyszerűen zseniális! Ez az ember száz évekkel járt előtte a korának, és hogy még mindig nincsen tele a világ Summerhill iskolákkal (vagy hogy egyáltalán vannak még bármiféle központosított iskolák), az a mai ember butaságát és gyávaságát, vagy hogy kevésbé legyek szigorú, a homályos látását igazolja.

KisPintyő felfedező úton… (Héreg SzivFalu, 2013. június)

Miért is jöttem elő ezzel a hasonlattal? Mert az elmúlt hetekben éppen egy esedékes nagy elhasalás utáni talpra állás pillanatait éljük meg. Érdekes az egybeesés, hogy pont egy évvel ezelőtt volt az első ilyen krízishelyzet. A magam részéről biztos, hogy szerepet játszik a dologban, hogy én ilyenkor tavasszal szoktam igazán elfáradni, pláne, ha már az előző évben sem pihentem ki magam sem testileg, sem lelkileg. Mintha még mindig a régi menetrend szerint működnék, amikor az egyetemen a tanév határozta meg a munkánkat, és tavasszal volt a legnagyobb hajrá. Így aztán ilyenkor előfordul, hogy kidőlök, leginkább lelkileg, de bizony betegségek is becsúsznak, és valahogy újra és újra azt élem meg, hogy a vadludas történet nem működik (l. honlap: http://szivarvanyfalu.szupervalyog.com/szivarvanykozosseg), azaz nincs, aki átvegye a vezetést és a felelősséget, amíg összeszedem újra az erőimet. Kis csapatunk, ami már bővülni és erősödni látszott, úgy hullott szét pillanatok alatt, mint az összeomló kártyavár lapjai. Mire észbe kaptunk, csak a romok között hevertünk. Valóban megtöltene egy regényt, ha külön-külön elemezném minden egyes szereplő és esemény szerepét a történtekben, de ehhez nincsen igazán kedvem. Nem a tanulságokkal nem akarok szembenézni, hanem inkább azon igyekszem, hogy elengedjem azt, aminek és akinek mennie kell, és előre nézzek. Ez persze nem ilyen könnyű, mert a tavalyihoz képest oltári nagy csalódásokat éltem meg, pont olyanoktól, akiktől nem számítottam volna rá, vagy akiknek nagy bizalmat szavaztam. „Hogyan is csináltam én ezt?” – teszem fel immár kötelező érvénnyel a kérdést. Tartok tőle, hogy nem ez a naplófeljegyzés lesz az, amelyben elemzem és végérvényesen megfejtem a múltamat, amelyből következik a csalódások, arculütések, cserbenhagyások bevonzása. Ezen a részén egyébként is részben már túl vagyok, azaz a miértekkel, ok-okozati összefüggésekkel egyre inkább tisztában vagyok. No, de hogy hogyan ne teremtsem ezeket a helyzeteket újra, az a fogas kérdés!

Igazságtalan lennék azonban, ha csak az elhasalást emelném ki az elmúlt félév eredményeiből. Hiszen, amíg Szivárvány Falu stagnálni látszott az elmúlt hetekben, addig a szupervályog beerősített a mezőnyben. Talán nem véletlen a hasonlat. Két ilyen „kaliberű” versenylovat nem tudunk egyszerre futtatni, azaz kellő figyelemmel kísérni, gondozni, etetni, nevelgetni...

Szupervályog tanfolyam életérzés (Héreg SzivFalu, 2013. április)

Kicsit most elbizonytalanodtam, hogy ahelyett, hogy a történéseket írnám le, inkább a háttérben lavírozok mindenféle, másoknak talán homályosnak tűnő eszmefuttatásokkal. Mintha egy bábszínházban a kamera a bábokat mozgató zsinórokra, és a zsinórokat mozgató kezekre fókuszálna, ahelyett, hogy a szereplőket és a cselekményt mutatná a nézőknek.
OK. Megerőltetem magam, és lássuk a szereplőket és az eseményeket, ha nem is név szerint és kronologikus sorrendben.

Szivárványos kis csapatunk az év elejére új tagokkal bővült, akik azonban úgy vonultak el felettünk, mint egy nyári zápor. Felfrissültünk, új erőre kaptunk, de korai volt az öröm. Túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy megerősödjünk, sőt a fellélegzés helyett inkább pusztítást hagytak maguk után, és jó pár napig úgy éreztük, hogy a túlélésünk reményét is magukkal vitték. Amíg a tavalyi krízis során alapvetően nem inogtam meg abban, hogy a nehézségek ellenére a Szivárvány Úton akarok tovább haladni, idén komolyan elvesztettem a reményt. Elegem lett a szélmalomharcból. Addig mélyült a dolog, hogy tulajdonképpen egyfajta ultimátumot nyújtottam be a jócskán megcsappant csapat többi tagjának, pontosabban azoknak, akik az ún. kiköltözni vágyó magot alkották, hogy milyen változtatásokat várok ahhoz, hogy folytatni tudjam és akarjam. Kicsit de ja vu érzése lehet azoknak, akik még emlékeznek a tavalyi eseményekre, mert tavaly is valami hasonló történt. Idén azonban éppen ezért jobban odafigyeltem arra, hogy a másokra mutogatás helyett inkább azt tisztázzam, hogy én mit akarok, és miben látom a problémákat és a megoldást a magam részéről. Kifakadás helyett, legalábbis ebben az ominózus „Hosszú Levélben” (ahogy magunk között nevezem) igyekeztem többé-kevésbé indulatmentesen konkrétumokat és egyértelmű kéréseket tolmácsolni.
Azóta sem tudom eldönteni, mennyire volt helyénvaló a mód és a tartalom, ahogy közöltem a dolgokat, de egy valamiben biztos vagyok. Nagyon-nagyon régóta érlelődött már a szükségessége annak, hogy meghúzzam a magam kereteit, és kijelöljem a személyes határaimat. Eddig és ne tovább! Olyat tettem, amit talán még soha életemben nem, keményen kiálltam az érdekeimért. Azóta is iszom a levét…
Mégis soha ilyen elégedett és eltökélt nem voltam, hogy ezt az utat végig fogom járni, még akkor is, ha nem lesz egyetlen ember sem, aki támogat benne. Hát, mi tagadás, már mindent megkaptam a csapaton (magon) belülről. Bár valahol gratuláltak, hogy végre a sarkamra álltam, de szerintük ettől függetlenül rosszul csinálom. Egészen odáig elmentek, hogy „Te most rossz lelkiállapotban vagy, és nem vagy beszámítható, így nem is vesszük komolyan, amit gondolsz és csinálsz.”  Meg hogy „Korrupt (azaz valahogy sántít) az elgondolás, amit te most képviselsz.” Minden visszajelzésnek hasznát veszem, mert számtalan igazságot tartalmazhat, de amíg nem tudom a magam akaratából, önként végigjárni az utamat és magam meglátni a tévedéseimet, addig felőlem kígyót-békát is mondhatnak rám. Most a belső hangokra, a megérzéseimre figyelek, és egyben igyekszem kiszűrni a zajt is, azaz azt, hogy mikor csal meg (azaz „korrupt”) valóban az elmém. (Gondolok arra, hogy a tudatunk sokszor azt láttatja, amit látni akar, és ezt azok a bizonyos belső hitrendszerek mozgatják, amelyeket annyiszor említek, és amelyekkel bőven foglalkozunk a Szivárvány Tréningen.) Másrészt én azt hiszem, más összefüggésben van a magtársaknak igazságuk, mint ahogy gondolják, de erre majd konkrét példával visszatérek. Kétségtelen, hogy minden rendszer ellenáll, ha valaki ki akar lépni a közös játszmákból…

Tájkép vihar után (Héreg SzivFalu, 2013. április)

Visszatérve az új tagokra. Azt hiszem, alapvetően nem velük volt a baj, illetve ami az ő „saruk”, azzal úgyis nekik van dolguk. Inkább azzal, hogy egy olyan folyamatba csöppentek bele, amire még nem voltak felkészülve, a nehézségek, amelyekre nem számítottak, egyszer csak teljes színpompájukban láthatóvá váltak előttük, és ez inkább elvette a kedvüket a csatlakozástól, mint meghozta. Gondoljatok csak bele. Elolvassátok a honlapunkat… világos és szép vízió… már-már látjátok a lelki szemitek előtt a virágzó falut és ahogy boldogan (és valljuk be, különösebb áldozat és erőfeszítés nélkül) belesimultok egy csodálatosan működő rendszerbe… Erre mit találtok? Nemhogy falu nincs még, de adott egy pár lelkes, de csetlő-botló, civakodó gyerek, akik épphogy csak járni tanulnak, akik csak azt látják, hogy el akarnak jutni a kiszemelt célpontig, de hogy hogyan, arról gőzük sincs. (Na jó, ez azért túlzás, igenis vannak elképzeléseink, konkrét terveink és támpontjaink, de abban, hogy hogyan valósítsuk ezeket meg, sok esetben különbözően látjuk a dolgokat.) Summa summarum a nyár végi Szivárvány Tréning után részben már egy nyelvet beszélő, de korántsem összecsiszolódott, ezerféle gyerekbetegségben szenvedő csapatban találod magadat.
Korántsem a legfontosabb, de érdekes tanulság, hogy túl jól sikerült a honlapon megfogalmazott vízió. De attól az még csak egy távoli vízió. Ugyan a céljaink bemutatásánál vastag betűkkel kiemeltem (és nem ám az írás végén az apró betűs részben!), hogy céljaink és bizonyos erőforrásaink (tételesen is felsoroltam) már vannak, de késztermékek és garanciák nincsenek, és csakis az fog SzivFaluban megvalósulni, amit a csatlakozók beletesznek. Ez az üzenet azonban, hogy, hogy nem, nem akar átmenni az érdeklődők fejébe. Annyira az elején tartunk, és ráadásul számos tekintetben igen hátrányos helyzetből indulnunk, hogy csoda, hogy egyáltalán belekezdtünk :-). Bár az is igaz, hogy általában azok indulnak el egy járatlan úton, akiknek már kevés vesztenivalójuk van és kellően motiváltak a változtatásra. Nem is csoda, hogy kevés, a jelenlegi rendszerben jól élő és elégedett ember akar - önszántából és nem valami krízis vagy betegség után magához térve! - úgy istenigazából változtatni, pl. vidéken új életet kezdeni. Pláne nem az első időkben viszonylag nomád körülmények között. Ebből következően mi, SzivFalu alapítók, kétségtelenül gazdagok vagyunk elszántságban, bátorságban, kreativitásban és új gondolatokban (szemléletben), ötletekben és olyan tudásban, amely használhatóbb az effajta életmódhoz, de híján vagyunk az anyagi forrásoknak. És ez bizony komoly probléma, ha az ember meg akarja váltani a szabadságát, és nemcsak lélekben, de fizikailag is létre akar hozni egy új életteret.
Ezért van az, hogy nem akarom a csapat elment tagjait kitárgyalni, mert valahol (meg)érthető, hogy elijedtek, ha nem voltak benne a kezdetektől ebben a folyamatban, és ha még nem alakult ki bennük egyfajta összetartozás, ami azok között formálódik, akik már néhány nehézségen közösen átmentek és talpra álltak. Inkább azt szeretném összefoglalni, hogy jómagam milyen tanulságokat szűrtem le eddig az eseményekből.

Inspiráció a SzivFalu vízióhoz (Eco Truly Park, Peru)

A kereteim megszabását már említettem az imént. Mi van még? Nos, a fentiek után kínos bevallani, de jómagam is túlzottan a jól sikerült vízió bűvöletében éltem, és egyfolytában azzal ostoroztam magamat, hogy mit csinálok rosszul, hogy ilyen nyögve nyelősen haladunk. Naná, hogy követünk el hibákat. (Jó magyar szokás szerint, erre a „nép” szeret is ráugrani. Aki kiáll és cselekszik, pláne, ha valami új és még nem bizonyított dolgot csinál, az rögtön a célpontba kerül, és lehet árgus szemekkel figyelni, hogy mikor rontja már el, sőt bukik el végleg. Aki keres, az talál. Hibákat is a másikban. Sajnos találó a vicc, hogy a pokolban fortyogó üst mellett csak a magyaroknál nincsenek külön őrök, akik a kimászni igyekvőket visszatoloncolnák. Minek is, hiszen a magyarok egymást húzzák vissza az üstbe… Nagyon rossz szokás, és lehet magunkba nézni, mitől is tart ott a magyar, ahol tart. Éppen az EU és a pénzvilág vezetőinek a rabszolgapiacaként és háttér országaként szolgálunk, de nem akarok itt politizálni…) Szóval, aki keres, az talál, és így aztán már minden rendben is van: „Velem minden OK, én megtettem, ami tőlem telik, azaz alapvetően a másik a hibás, tehát köztük nekem semmi keresnivalóm.” – szoktuk tudatosan vagy tudattalanul mosni kezünket. Viszont amit egy év után már ki merek mondani, hogy bizony, aki így gondolkodik, és nem veszi idejében észre magát, annak nincs is itt semmi keresnivalója. Mert saját magát is becsapja, és a többieket is, akik számítanak rájuk. Inkább legyen velünk egyelőre egy vagy két ember, de azok nemcsak szavakban, de tettekben is tegyenek a közös célért, és ne adják fel az első nehézségeknél.
Fenti gondolatmenet ugyan nem igazol minket, hogy tévedhetetlenek lennénk, de azt igen, hogy legalább elindultunk (tettekben és nemcsak szavakban). Törjük az utat, és a legjobb, amit tehetünk, hogy kitartunk a céljaink mellett (ha valóban jó célok), és legjobb tudásunk szerint tesszük a dolgunkat, ahelyett, hogy túlzott figyelmet tanúsítanánk az elégedetlenkedőknek (vagy inkább az üstbe visszahúzni igyekvőknek?). (Magam számára tanulság, hogy túl nagy jelentőséget tanúsítok a másoknak való megfelelésnek, elvárásoknak, l. később.)

A következő tanulságok szorosan összefüggenek az eddigiekkel. Azt hiszem, a magam részéről összekevertem a szezont a fazonnal. Nem feltétlenül butaságból, mint inkább abbéli igyekezetemből, hogy mindenkit boldoggá tegyek (lásd az előző bekezdés végén), különben még elpártolnak tőlünk az emberek. (Mellesleg, aki el akar menni, az úgyis meg fogja találni rá az ürügyet, „van rajtad sapka vagy nincs” alapon, ahogy az imént írtam.) De mit is értek összekeverés alatt? Maximális szabadságot akartam adni ott, ahol nem kellett volna, azaz ahol egyértelmű keretekre és felelősségvállalásra lett volna szükség. Ugyanakkor szigorkodtam és kereteket szabtam meg ott, ahol nem kellett volna. Például mindenki annyit és akkor tett bele a történetbe, amennyit akart és akkor, amikor akart. Ez első látásra magától értetődő, hát persze, hogy mindenki annyit rak bele, amennyit akar. Szép a szabadság, csakhogy mi nem gittegyletnek vagy hétvégi unaloműző csoportnak indultunk, hanem egy olyan célt tűztünk ki magunk elé, amelyet ha el akarunk érni, akkor abba bizony komolyan bele kell tenni a beletennivalókat. Tegyük fel, ha szekérrel akarok ezentúl jönni-menni, akkor annak szüksége van négy kerékre. Ha csak három kerékbe ruházok be, mert közben például úgy döntök, hogy fontosabb, hogy nyaralni menjek vagy vegyek egy új biciklit, akkor tudomásul kell vennem, hogy ne akarjak szekéren utazni. Szívem joga dönteni, választani, hogy szekér vagy nyaralás, de fontos, hogy ezt előre gondoljam át, és ne csapjam be azt, akivel együtt terveztük, hogy szekéren fogunk utazni, mert ő számít rám, például beleteszi az összes pénzét a három kerékbe (mondjuk a nyaralást áldozza be). Holott, ha előre tudja, hogy nem lesz meg a szekérre való, akkor lehet, hogy ő is másra fordítja az erőforrásait, vagy úgy tervez, hogy tudja, hogy kire-mire számíthat, és kire-mire nem. Ez vonatkozik nemcsak az anyagi forrásokra, hanem a ráfordított munkára, időre, figyelemre is. SzivFalura lefordítva a szót, ebben nem voltam elég következetes. Igaz, hogy alapvetően én voltam az, aki sorra elindította ezeket a tervezési és „ki mit akar, és mit tesz bele” tisztázási folyamatokat, de többnyire elhalt a dolog, és nem voltam elég erős, hogy azt mondjam, addig nem lépek tovább, amíg nem tisztázzuk a kereteket. Meg aztán, többször is előfordult, hogy konkrétan megegyeztünk dolgokban, és aztán mégsem lett úgy, nem tartották be a tagok, amit vállaltak. És ezt is meg lehetett tenni különösebb következmények nélkül. És többnyire mi ketten, az alapítók vállaltuk a következményekért a teljes felelősséget, és kellett helyrehoznunk a dolgokat. Szóval a keretek tisztázása nélkül a végeredmény a maximális szabadság-minimális felelősségvállalás kombinációja lett. Mostanra már világossá vált számomra, hogy ez így nem működik, és ebben én nem vagyok tovább partner.

A nagyszerűség ára a felelősség…
„The price of greatness is responsibility”, Winston Churchill
Kép forrása: http://km.eduvate.co.uk/?p=983
(Felirat: Felelősség – Önmagában egyetlen vízcsepp sem gondolja, hogy ő a felelős az árvízért)

A másik oldal, hogy hol kellett volna nagyobb szabadságot képviselni? Nos, azt hiszem, azon a téren, hogy ki hogyan képzeli el a jövőjét és az életmódját SzivFaluban, jobban kell hagynunk egymást kibontakozni. Nagyobb türelemmel kivárni, amíg mindenki maga megtalálja a megfelelő területet a boldogulásra, azaz kihasználni az erősségeinket, amelyeket hozzátéve a többiekéhez kiegészítjük egymást. De ez sem olyan egyszerű történet…
Itt jönnek a képbe az előbb emlegetett túlzott elvárások. Megint csak tükröt tart felém az élet, hiszen amíg igyekszem megfelelni a mások (vélt vagy valós?) elvárásainak, úgy hajlamos vagyok magam is túlzottan sokat (el)várni másoktól. A céljaim elérésében is türelmetlen és ráadásul maximalista vagyok. Céltudatos és munkamániás, és nehezen viselem, ha mások nem bírják a tempót, ha nem teszik oda magukat, vagy (többnyire tudattalanul, de) szabotálják a dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy a sikerhez valóban szükség van az elkötelezettségre és a kitartásra, de muszáj néha megállni pihenni és feltölteni a tartalékokat mindenféle téren. Nos, ez nem megy nekünk jól, a vadludas példa, a munkamegosztás. Ha bárki tud egy olyan rendszert, ahol ez jól működik, és nem a magamfajta „fanatikusok” viszik a vállukon az ügyet, amíg bele nem rokkannak, akkor kérem, szóljon!!!

Túlzott elvárások II: Valóban nyögve nyelősen haladunk?! A többé-kevésbé az előző nemzedékek nyomdokain építkező közösségeknek is időre volt szükségük, amíg felépítették az (élet)közösségeiket, falvaikat. Sok-sok évre, száz évekre is, míg működővé és önjáróvá lett a rendszer. Mi pedig itt valami újat akarunk csinálni, és egy év után türelmetlenkedünk, hogy miért nem haladunk jobban?! Mégis hol kellene tartanunk?! Bizony még akkor is az elején, ha az elmúlt hónapokban minden időnket és figyelmüket SzivFalunak szenteltük volna. Pedig valójában elég kevés jutott rá. Néha nem árt megállni, és visszaolvasni magamat :-). Mit is írtam én erről hónapokkal ezelőtt? Honnan is indultunk? Parányi „Csíkföld” telkecskéről, ahol valóban semmi sem volt. Bő egy év alatt hétszeresére nőtt a területünk, van már fedél a fejünk felett, és sok mindent fejlesztettünk a területen. Persze másoknak ez talán kevésnek tűnik („hol is van itt az a falu?!”vagy „hát itt még semmi sem alakult ki!” jellegű rácsodálkozások), de elégedetlenséghez vezet, ha másokhoz és nem a saját kiindulópontunkhoz és fejlődésünkhöz viszonyítjuk magunkat. 

Az élet utat tör… (Gerecse, medvehagyma túra, 2013. április)

Meg aztán mit is mondott Daniel Quinn Izmaelje vagy Einstein? Hogy nem tudjuk ezzel a gondolkodásmódunkkal létrehozni az új programokat, megtalálni a megoldásokat, csak ha előbb a szemléletünket változtatjuk meg. Viszont ez a legnehezebb. Mert még be kell tartani ennek a rendszernek a játékszabályait is (ahogy az elején írtam), és ez számomra folytonos tudathasadást okoz. Napi szintű közöttünk a „félelmek elengedése és áramlás!” kontra „mi a francból fizessem be a csekkeket” vita. Hogyan egyeztessük össze békében azt, amit még a jelenlegi rendszerből ki kell vegyünk ahhoz, hogy megváltsuk a szabadságunkat azzal, hogy közben már az új fejünkkel is gondolkodjunk.

Érdekes gyanú kezd bennem éledezni. Eddig nem mertem engedni a sejtésemnek tudván, hogy harcos nővédő vagyok (aki érzékeny a férfiközpontú beállítódásra), és talán elfogultságomban ott is nemek közti vitát szimatolok, ahol nem kellene. Most mégis kezd úgy tűnni, hogy az ősi férfi-nő különbség tükröződik a fenti vitáinkban, lásd „magasztos elvek és elméletek, szárnyalás az egekbe, lazaság és elengedés” kontra „előrelátás, tervezés, agyalás, földhöz ragadt ragaszkodás a fizikai valóság működtetésére”.
A gyanúmat igazolni látszik, hogy
ad 1: A kiköltöző magban jelenleg már csak én maradtam nő, így ezekben a vitákban mostanság rendre alulmaradok, amit mellesleg kezdek nagyon unni. Egyenlőtlen erőviszonyok…
ad 2: A minap elhívtunk egy barátunkat a megbeszélésünkre, hogy külsős szemmel szemlélődve kicsit segítsen nekünk kilábalni a nehézségekből. A barátunk nem értette, hogy miért is nem veszik észre a fiúk, hogy mit is akarok valójában, illetve megjegyezte, hogy igazságtalanul kritizálnak engem anélkül, hogy konkrét alternatívákat mutatnának a megoldásra. Nem meglepő, gondolom, hogy az illető nő volt…
ad 3: A minap meséltem egy barátnőmnek a helyzetünkről és a vitákról, és egy az egyben ráismert a számtalan párnál látott hasonló gyökereken alapuló vitákra. Arra is emlékeztetett, ami persze már régen magamtól is eszembe juthatott volna, ha nem lennék ennyire elmerülve a saját problémáimban, hogy az én korombeli nők bizony ilyenkor szoktak eljutni erre a pontra, hogy elegük van abból, hogy elvégzik a „piszkos munkát” (azaz a fizikai háttérországot működtetetik). És ahelyett, hogy köszönetet kapnának érte, inkább kritikát kapnak, hogy földhözragadtak, és nem tudják elengedni a mindennapi egzisztenciális aggodalmaikat. Nem akarok keményen fogalmazni – vagy mégis? -, de szerintem nem foglalkozni a hétköznapi élet, a fizikai, pl. anyagi világ működtetésével inkább struccpolitika, kényelem, a másik tudatos vagy tudattalan kihasználása (azzal, hogy majd ő úgyis odafigyel és megoldja a hétköznapi feladatokat), és nem felelősség és szabad áramlás…  Persze nem minden férfi és nő ilyen, legfeljebb a tendencia az, hogy a férfiak könnyebben elengedik magukat ezen a téren.
ad4: Az elmúlt hetek legjelentősebb találkozása tette fel a koronát a történtekre. Vagy három hete, amint ültem az idei esedékes sötét gödörben, mentőangyalként érkezett hozzánk két srác, és egy-kettőre rendet tettek közöttünk. Szinte mediáltak (közvetítettek), kimondták, amit féltünk kimondani, más szavakkal megfogalmazták, amiben elbeszéltünk egymás mellett stb. stb. Hitelt méltán adhatunk nekik, hiszen egy olyan csapatból jöttek hozzánk látogatóba, amely nem akármilyen lécet ugrott meg: néhányan (egyedülállók, párok, családok vegyesen) fogták magukat, eladták mindenüket, betették a közösbe és elindultak együtt letelepedni. Kölcsönös volt a megkönnyebbülés, hogy hasonló gyerekbetegségekben szenvedünk, és ami igazán vicces(?), hogy az ő vezetőjük és a párja kísértetiesen hasonló vitákban szokott egymásnak feszülni, mint Szivárvány alapító társam én és. A kettőnk eddig feloldatlan vitái, amelyek többnyire fenti szemléletkülönbségen alapulnak, komolyan rányomta a bélyegét az amúgy is nehéz küldetésünkre, és sokan (többnyire mi magunk is) ennek tudták be a problémák gyökerét. Miután beleláttam a hasonló a helyzetű pár példájába, kezdtem megkönnyebbülni, mert belegondoltam, hogy, mi is lehet itt a dinamika. Azért ilyen fajsúlyosak ezek a viták, mert két olyan ember ütközik itt össze, akik valahol határozott, kezdeményező és vezető típusú személyiségek, és mint ilyenek, valóban kellenek - sőt mindketten kellenek, mint a női és a férfi oldal (energiák) képviselői - egy új küldetés elindításához, azaz az úttöréshez, de egyikük sem az a könnyen engedő és behódoló fajta. Amíg rá nem jönnek, és őszintén el nem fogadják azt, hogy a másik kiegészíti, és nem keresztezi az ő oldalukat, veszélyezteti a pozíciójukat, addig kevés az esély a békekötésre. Amint ez az áttörés – az elfogadás – megtörténik, akkor viszont hihetetlen hatékonysággal fognak tudni tovább haladni.

Hiába látom a mozgatórugókat, ez egyelőre esetünkben kevés a békekötéshez. Így aztán hosszas „se veled se nélküled” tipródás után néhány hete végleg (vagy legalábbis jelenleg) lemondtam arról, hogy Szivárvány alapító társammal párkapcsolatban maradjak, mert a szupervályog és ökofalu úttörés és nyugalmas magánélet nekem sajnos párhuzamosan nem megy. Talán első hallásra furcsa, amit most mondani fogok, de én úgy gondolom, hogy a célunk, az egyéni fejlődésünk, szemléletváltásunk, az az út, amin elindultunk most fontosabb, mint a kettőnk nő-férfi párkapcsolata. A magam részéről egyelőre elég figyelmet igényel a saját lelkem helyretétele, és a helyem megtalálása ebben az intenzíven változó környezetben, és nem tudok kellő energiát fektetni a párkapcsolat meggyógyításába. Másrészt, a párkapcsolat is csak akkor fog meggyógyulni, ha mi magunk külön-külön rendbe jövünk, és átvészeljük az egyéni változás nehéz időszakait. Ez persze mehetne együtt is, de most úgy látom, hogy két ilyen „fafejű” embernél nem. Kell némi távolságtartás, túl nagy energiák feszülnek össze, mint a viharban a villámlásnál. Mindenesetre remélem, idővel kibékül majd a föld és az ég is… Különben meg ki tudja? Ez a mai párkapcsolati minta, amely tele van művileg felfújt látszatértékekkel (a szerelem és szex félremagyarázásával és tönkretételével, az egyik oldalon mítosszá növesztésével, a másikon fogyasztási cikké (le)minősítésével), egyáltalán nem biztos, hogy működőképes lesz az új szemléleten alapuló új világban. Ha belegondolok, annak a néhány igazi intim pillanatnak, és valódi, őszinte szerelmi élménynek, amelyet sikerült az eddigi életem során megélnem ebben az eltorzított nő-férfi világban, vajmi kevéssé volt köze a „hagyományos” párkapcsolatokhoz.

Csendes forradalom
(The Silent Revolution by Jason deCaires Taylor)

Többek között ez az a csendes forradalom, (amire a címben utaltam), ami zajlik most bennünk és a világban. A változás, amely mindenre kihat. Az alapvető értékeinkre, életformánkra, női-férfi és általában vett emberi kapcsolatainkra. Szóval ki tudja, mit hoz nekünk még a jövő a szerelem és a kapcsolatok terén is a SzivFaluban, ha kinőjük a gyermekbetegségeinket, és valódi, felelősségteli szabadságot és új életformát tudunk majd megvalósítani.

No, szépen elkanyarodtam, de talán ez a pont alkalmas is arra, hogy itt most lezárjam ezt a bejegyzést. A csendes forradalom többi színterére legközelebb fogok ellátogatni. És a történések folytatására is sort kerítek. Most már könnyebb lesz, hogy kiírtam magamból a dilemmáimat :-).