2013. augusztus 28., szerda

Longhill - Summerhill


„Ha Isten becsuk egy ajtót, valahol máshol kinyit egy ablakot…”

Az én (intézményes vallásoktól független, de spiritualitástól nem mentes) világomban ez úgy jelentkezik, hogyha valami lezárul, és jó szívvel, megbékéléssel el is tudjuk engedni, akkor mindig kisüt a nap, és feltárulnak az új lehetőségek, meglátjuk az új utakat. Szinte azonnal. Kiküldünk egy üzenetet az univerzumba, hogy készen állunk valami újra, valami másra. Vagy ha éppen úgy tetszik, készen állunk megteremteni a magunk számára egy új valóságot, mert a figyelmünk felszabadul, leválik arról a problémától, ami gúzsba kötötte, és megfosztotta a tudatunkat a teremtő energiától.
           
A Gyűrű Szövetsége felbomlik

Ez a kis bevezető már sejteti, hogy itt valami bizony véget ért a számomra. Aki követte a korábbi írásaimat, már érezhette az elbizonytalanodásomat, a kitartásom hanyatlását, a kimerülést… Egy szó mint száz, Szivárvány Falu parkolópályára került, és ezúttal én voltam az, aki kimondta, hogy vége, nekem most már valóban nem megy tovább.
            Nem akarom dramatizálni és túlrészletezni a dolgot, éppen elég volt az a sok-sok betű, amit eddig erre fordítottam. Elég hosszú volt az az időszak, amíg azt tudtam mondani magamnak, hogy elengedem a dolgot, mert már olyan erőmbe kerül tolni ezt a szekeret, ami meghaladja az én szívós „Kovács” mivoltomat is. Elfogytunk a forrásokból mindenféle értelemben, de ami a legrosszabb, hogy engem már csak a kötelességtudat hajtott (valóban rossz, ha erőből működtetünk valamit), meg persze az a belső hit, hogy ez egy jó dolog, és nem szabad feladni. Ez utóbbit most is így gondolom. Környezettudatos közösséget formálni, ökofalut létrehozni jó dolog, és érdemes a folytatásra. De majd csak akkor, ha alkalmasak leszünk rá, mi magunk is, akik elindítottuk, és azok is, akik csatlakoztak hozzánk hosszabb-rövidebb időre. Én jelenleg nem érzem magam alkalmasnak egy ekkora feladathoz. Legalábbis jelenlegi állapotomban nem. Az elmúlt három évben feléltem az energiáimat anélkül, hogy visszatöltöttem volna. Már egy éve tavasszal jelzett a szervezetem, hogy elég, és erre még ráhúztam szinte pihenés nélkül egy évet. Az utóbbi hónapokban már nem tudtam kifelé, másokra figyelni, és adni. Mert már nem volt mit. Ahogy az imént írtam, szinte minden figyelmemet lekötötte a „nemes” cél megvalósítása, és főképpen a kezdeményezés szervezése, életben tartása. Persze az is lehet, hogy ment volna magától is, bár a tapasztalatok nem ezt mutatták… Mindenesetre idő kell hozzá, hogy leülepedjenek, helyükre kerüljenek ezek a dolgok, és tisztán, ítélkezés mentesem tudjam látni a tanulságokat.

A Gyűrű szövetsége felbomlik

Nem véletlenül ugrottak be a Gyűrűk Ura trilógia első részének utolsó képsorai. Mert úgy érzem, nem váltunk el örökre, továbbra is a felé a cél felé haladunk, amit eredendően kitűztünk, csak más-más utakon, más-más részfeladatokkal. Így hát nem vagyok csüggedt. Annak ellenére, hogy valóban nehéz döntés volt a leállás, hogy mégiscsak átmeneti kudarc és elválás. Sőt egy darabig újabb nehézségekkel is jár ez az új helyzet, de mégiscsak valamifajta felszabadulás. Úgy érzem, mázsás kövek gördültek le a vállamról, a hátamról. Nem is véletlen, hogy a júliusi szupervályog minitanfolyam előtti héten úgy megrántottam a derekamat (csak egy rossz mozdulat volt, ennyi az egész), hogy napokig nem tudtam felegyenesedni és normálisan járni. Nem kell hozzá nagy tudomány, mit is üzen a hátgerinc pszichoszomatikája.
             
Szóval július végén hoztam meg magamban végre a döntést, aminek a lényege, hogy szeretném visszanyerni azt a lelkes és tetterős énemet, aki három éve elindult egy új úton. Egyébként cseppet sem bántam meg, hogy elindultam rajta, és hogy belekezdtünk a szupervályogba, majd az ökofalu kezdeményezésbe. Bár mindkettőre sokan már az elején azt mondták, hogy nem érdemes, túl nehéz. Rengeteget tanultunk, rengeteg jó emberrel ismerkedtünk meg, és részesei lettünk annak a változásnak, folyamatnak, csendes forradalomnak, amiről az előző naplófejezetben írtam. Hihetetlen belső fejlődésre ad ez lehetőséget, hiszen ezen a nehezített pályán előbújt minden olyan saját szabotőröm, gyenge pontom, amin szükséges változtatnom ahhoz, hogy „felnőjek a feladathoz”.
Ezen fogok most dolgozni a következő időkben, és bízom benne, hogy hamarosan újra visszanyerem a belső harmóniámat, és akkor menni fog újra a kifelé nyitás és a közösségalapítás is. Most szeretnék kicsit visszahúzódni, kissé visszaevezni olyan vizekre, ahol jártasabb vagyok, azaz olyan célokhoz, amelyek megvalósításához felkészültebb, tapasztaltabb vagyok. A visszahúzódás teljesen úgy sem megy, hiszen itt van nekünk az első gyermekünk, a szupervályog, és kistestvére a permakultúra. (Ami ugyan nagytestvér, hiszen a permakultúra az átfogóbb fogalom, amelynek egy ága az ökoépítészet. Nekünk azonban egyelőre a szupervályogon van a fókusz.) Az a célunk továbbra is él, hogy Héregen, a jelenlegi területünkön egy szupervályog és önellátás modellterületet és oktató központot alakítsunk ki. Meg aztán itt van számos elrendezendő saját külső és belső ügyem.

Visszatérő körök

Visszatérve az idézetre… Miközben érlelődött bennem az ökofalu kezdeményezés „parkoltatása”, szinte varázsütésre megjelent az életemben valami, ami mellett nehéz lenne csak úgy elmenni. Az a bizonyos ablak, ami megnyílt. Nem először történik meg velem az életben, hogy valami dolog (küldetés?) többször megkísért, azaz addig tér vissza újra és újra az életembe, amíg észre nem veszem, hogy dolgom van vele. Így volt ez annak idején a biológiával, a növényekkel, avagy a gyógyítással. Most például a permakultúrás tudományom fejlesztése során, amennyire időmből telik, fokozatosan fedezem fel a területünkön és a környékünkön burjánzó ehető vadnövényeket, illetve a gyógyfüveket és azok hatásait. Amerre csak járok, tálcán kínálja őket a természet. Igazi meditáció és öröm számomra tanulmányozni és megismerni újabb és újabb fajokat. Azután ilyen visszatérő kör volt számomra az allergiás betegségek tanulmányozása. Először immunológiával akartam foglalkozni, csak azután vonzott magához a lélek tudománya. Azután mit ad Isten? Azon kapom magam, hogy az allergiás betegségek pszichés vonatkozásaiból írok disszertációt.


Legutóbbi példa pedig az oktatás… Mindig is tanítottam különböző dolgokat, különböző szinteken: diáktársaimat még az általános iskolában, kisdiákokat a gimnáziumban, orvostanhallgatókat és PhD hallgatókat (doktoranduszokat) a SOTE Magatartástudományi Intézet keretén belül. Nem beszélve a számtalan előadásról, tréningről a lelki egészség, a stressz, a kommunikációs és az önfejlesztés témában. Majd, miután „szakmát váltottam”, kis hazánkban elsőként kidolgoztam a szupervályog-technológia oktatási anyagát, és azóta számos tanfolyamot tartottunk.

Kicsit elidőztem itt a felsorolásnál, de valójában jól esett egy kis számvetés az elmúlt évekről. Olyan ez, mintha egy számomra még ismeretlen világból, ahol még csak totyogó gyermek vagyok (l. kiköltözés, önellátás), visszacsöppentem volna a számomra ismerős terepre. „Maradjon a suszter a kaptafánál?” Hmmm… egy újabb szólás-mondás, amin el lehet gondolkodni, vajon mennyire is érdemes kőbevésett szabálynak tekinteni. Továbbra sem gondolom, hogy ne merészkedjünk új vizekre, vagy, hogy ne tudnánk alapvetően bármit megtanulni, ha motiváltak és kitartóak vagyunk. Azonban nem árt kihasználni az eddigi tudásunkat sem, és alkalmazni azokat a készségeket, amelyekben jók vagyunk. Számomra ilyen az új projektek kitalálása, elindítása, majd útjukra engedése, ha már önjáróvá váltak, a szervezés, a tanítás…

Mielőtt eljöttem a munkahelyemről, lelkes kis csoportot hívtunk életre elsősorban a kollégákkal, bár számos más szakterületről is csatlakoztak hozzánk. Kezdeményezésünk egyik fő csapása az volt, hogy hogyan lehetne a magyar emberek – gyerekektől az idősekig – szemléletét megváltoztatni, hogy tudatosabbak, pozitívabbak, nyitottabbak legyenek, hogy kezükbe vegyék a saját sorsuk irányítását. Végül ez a csapat lassan fellazult, majd feloszlott. A magam részéről leginkább abban láttam ennek az okát, hogy a nagy lelkes ötletelés és tenni akarás ellenére valahogy nem sikerült egy konkrét, kézzelfogható közös célt találni, aminek a mentén a tettek mezején is elindulhattunk volna.
Abban a pillanatban, hogy kinyílt számomra ez az új ajtó, gondolatban visszaröppentem pár évet, és eszembe jutott ez a kezdeményezés, a lelkes csapattársak. (Talán éppen ez az új dolog lesz az, ami újra összehozza az akkori csapat néhány tagját?! Bármi megtörténhet :-)

No, most már ne kerülgessem, mint macska a forró kását, hogy miről is van szó.


 Summerhill

Úgy egy éve láttam először a Summerhill demokratikus iskoláról szóló filmet. Meg is mutattuk jó pár ismerősnek. Tavaly elolvastam Fóti Péter könyvét a témában, idén tavasszal pedig végre magát a Summerhill alapítójának a könyvét is. Szerelem második látásra… Írtam is róla az előző blogban. Most nyár elején kezdett mocorogni a fejemben a gondolat, a belső késztetés. A végső lökést az adta, hogy rákerestem, mi van a neten magyarul erről, és mit találtam? Egy megkezdett honlapot, ami most parkolópályán van, és a honlap készítői várják azokat, akik tartalommal töltik meg. Olyan volt ez, mint valami „égi jel”. Akkor már ki mertem engedni a szellemet a palackból, és megírtam a júliusi SzuperMA Hírlevélben, hogy van egy álmunk: Megalakítani (felépíteni!) Magyarország első Summerhill Iskoláját Héreg Hosszúhegy (Longhill :-) közelében.

Az már csak a hab a tortán, hogy miután kiengedtem a magam üzenetét az univerzumba, mit látok a Facebookon? Hogy szeptember elején Pécsett Summerhill találkozót szervez egy kint tanító oktató (a Fecbook esemény linkje) . Azt, hiszem, itt az idő…

Summerhill-es elképzeléseimről részletesebben legközelebb írok. Arról, hogy milyen ötleteim vannak arra, hogy ne kelljen a jelenlegi oktatási rendszerrel megküzdenünk (mert az évekre kitolná egy ilyen kezdeményezés megvalósítását). Illetve arról, hogy hogyan ötvözhető benne mindaz, amit eddig csináltunk, képviseltünk, hiszen azok mind-mind értékes eszközök ennek a célnak az eléréséhez is. Nem volt tehát hiábavaló a szupervályog?! Persze, hogy nem! Hiszen a kezünkben van egy tudás, amellyel a gyakorlatban mi magunk is építhetjük (akár a gyerekekkel együtt) az iskolánkat, és az sem mindegy, hogy miből és milyen áron. A permakultúra?! Csakis a természettel összhangban, környezettudatos módon érdemes a környezetünket formálni, a gyerekeinket nevelni, ideértve az iskolát is, ahol a gyerekek tanulnak. Akár úgy, hogy az iskola saját kis telkein gazdálkodunk, kertészkedünk (például a közeli Hosszúhegyen, ahol a SzuperMa Központot is építjük). Nem volt hiábavaló az ökofalu kezdeményezés, a közösségformálás?! Soha ennyit nem tanultam (nem könyvből, hanem a saját bőrömön tapasztalva) arról, hogy hogyan is lehet jól és rosszul vezetni, szervezni dolgokat, hogy mi az, ami hiányzott ahhoz, hogy sikerüljön kivitelezni az „átzsilipelést” a városból vidékre, mint ez alatt a másfél év alatt, amióta Szivárvány Falut elindítottuk. 

Szupervályog homokozót építünk a gyerekekkel Gárdonyban
Akit addig is érdekel, a holnapunkra összegyűjtöttünk néhány alapinformációt Summerhillről és annak szellemiségéről (http://www.szupervalyog.com/summerhill), illetve a Facebookon elindított közösségünkhöz is csatlakozhat.
A Summerhill film már jó ideje fent van a honlapunkon. Igazi szívet melengető történet, ajánlom mindenkinek, annak is, akit nem érint közvetlenül a téma. A.S. Neill könyve pedig zseniális. Aki elolvassa, bizonyára úgy lesz vele, mint én: „Hogyan is lehet az, hogy nincs még tele a világ ilyen iskolákkal?! Hogy lehet, hogy nem adjuk meg a gyerekeinknek ezt a lehetőséget?! Hogyan lehet egyáltalán másféle szellemben nevelni a gyerekeket, mint amit Summerhill képvisel?!”

Izgatottan várom a jövő hétfői Summerhill találkozót. Remélem, összeáll egy csapat, aki elindítja és életre hívja ezt az álmot.