2011. július 3., vasárnap

A csodákat mi teremtjük! – Utazom Kaliforniába

Május közepe felé jártunk, amikor megszületett az elhatározás, hogy kimegyek Kaliforniába szupervályogot tanulni. Megírtam és elküldtem a jelentkezésemet és a motivációs levelemet a hosszútávú ösztöndíj-pályázathoz a Cal-Earth Intézetnek. Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen türelmetlenül vártam, hogy valami választ kapjak. Ilyenkor pár nap is olyan hosszúnak tűnik, hogy az ember elkezd aggódni: Lehet, hogy meg sem kapták? Lehet, hogy már nincs is hely? Végül aztán befutott a válasz, aminek a lényege az volt, hogy a hívni fognak egy személyes (telefonos) beszélgetés végett, hogy megbeszéljük a támogatási lehetőségeket.

Nem először tapasztalom, hogy amikor számomra igen fontos változtatások előtt állok, amelyek sorsom jobbá fordulásával kecsegtetnek, ilyen-olyan malőrök következnek, amelyek akár meg is hiúsíthatják a dolgot. Mintha „az univerzum” trükközne velem vagy tenne próbára? Vagy csak „énem sötét” oldala próbál a háttérből szabotálni, nehogy sikerüljön kitörni az addigi kerékvágásból? Elég az hozzá, hogy majdnem nem tudtak utolérni, ugyanis pont akkortájt változott meg a telefonszámom, és elfelejtettem nekik megírni az újat. Viszont abbéli hitemben is megerősödtem, hogy az „univerzum” vagy „belső őrangyalom” (jelen esetben nem akarok efféle hitbeli kérdésekbe belemenni, hogy ki milyen erőknek/hatalmaknak tudja be a világ forgását) mégiscsak segíteni próbálja azokat, akik valami jó dologra készülnek. Szóval némileg kacskaringós úton-módon, de utolértek telefonon, és a Cal-Earth Intézet vezetőjével hosszú skype-beszélgetésre került sor, amely során elmeséltem az elgondolásaimat, terveimet, és az akkori élethelyzetemet, hátteremet. Aztán még pár nap „tűkön-ülés”, amíg vártam a döntésre, amely végül megszületett: nagyon örülnek nekem, méltányolják a bátorságomat, hogy ilyen nagy változásra szántam el magam az életemben, és elengedik a részvételi díj 40%-át (ami majdnem ki is merítette a maximális támogatás mértékét, amit nyújtani szoktak).

Boldog voltam, bár még így is össze kellett gyűjtenem jó pár százezer forintot. Munkanélküliként. Nem láttam más megoldást, mint hogy eladjam a lakásomat, úgysem győztem már a megnövekedett hiteltörlesztést. Ami marad a jelzáloghitel visszafizetése után, abból talán futja még egy kicsi telekre valahol vidéken. A körülöttem lévő, amúgy szerető és jó szándékú családtagok és barátok már eddig is óva intettek (és mellesleg őrültségnek tekintették a lépéseimet): „Nem adhatod el magad alól a hajlékodat, hová mész azután?!” Jó vagy rossz tulajdonságom (ezt ki-ki máshogy látja), hogyha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor attól nem tágítok. (Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy utólag visszatekintve, hosszútávon egytől-egyig előre vittek a maguk idejében esztelennek látszó döntéseim, attól függően persze, hogy milyen mércével mérjük, azaz milyen értékek mentén vizsgáljuk a sikert.) Ha nem adom el a lakást, máshogyan nem tudok annyi pénzt előteremteni, és ha most nem tudok kimenni, akkor várnom kell majdnem egy évet. Erről szó sem lehetett.
Meghirdettem tehát a lakást, és aminek még volt valami értéke otthon: a pianínómat és egy Thai TV-szekrényt, és meghirdettem egy stresszkezelő tréninget, amelyből jó párat tartottam már az elmúlt évek során, és amit nem hagytam abba a hivatalos munkaviszonyom végeztével sem. Szerettem ezeket a tréningeket, jó csoportokra is tartottam, de már annyira valami mást akartam csinálni. Augusztus elejére kellett végleges választ adnom, hogy össze tudom-e szedni a pénzt a kiutazásra, és július végén még nem volt semmi jele annak, hogy a lakást vagy bármit megvennének. Az előleget mindenesetre elutaltam, ezzel megerősítettem a magam számára is, hogy megyek a tanfolyamra.

Teltek a napok, nem adtam el semmit. Egyre inkább szembe kellett néznem a szomorú valósággal, hogy nem tudok kiutazni. Az utolsó pillanatig halogattam, hogy megírjam ezt a Cal-Earth vezetőjének. Úgy örültünk, hogy megyek, és tessék. Mikor elmondtam, hogy pang a lakáspiac és nem tudtam eladni a lakást, szóval nincs meg a szükséges pénz, éreztem, hogy őszintén segíteni akarnak. Újra összedugták a fejüket a vezetőségben, és néhány nap múlva megérkezett az egyes számú csoda: elengedték a részvételi díjamat (azaz megengedték, hogy egy részét helyben ledolgozzam), csak a szállásért és az ellátásomért kell fizetnem. Most mit mondtam volna erre? Hogy annyi pénzem sincs, amiből egy repülőjegyre telne?! Hát persze, hogy nem! Végtelenül hálásan megköszöntem a támogatást, és közöltem, hogy ott leszek szeptemberben a tanfolyamon.

A lakás pedig csak nem ment el… olyan volt az egész, mint egy időzített bomba, ami folyamatosan ketyeg és visszaszámol… és akkor augusztus végén az utolsó pillanatban bejött egy váratlan tréningfelkérés szeptember elejére. Megvan a repülőjegy ára! De miből fogok kint megélni?!
Lefoglaltam a repülőjegyet. Tudom, ez is megfontolatlanul hangzik, és akik szeretnek a biztosra menni, és nem kockáztatni, azok most fogják a fejüket. Én meg azt mondom erre, hogyha nem veszem meg a jegyet, akkor valahol belül beismerem, hogy nem bízom benne, hogy megoldódik a helyzet. És ha nem hiszek benne, akkor az úgy is lesz.)
És sorra jöttek a csodák. (Bár az is igaz, hogy összes „boszorkányságomat”, illetve tanult és bennem rejlő teremtőenergiáimat és módszereimet latba vetettem.) A barátnőm régóta szerette volna a pianínót, de nem volt rá pénze. Most, gondoltam, felajánlom neki, hogy vegye meg részletekben. És erre mit válaszolt? Hogy gondolkodtak rajta, és akkor inkább megveszik most egy összegben. Különben csak belefolyna a családi kasszába az a kis külön pénz, ami most összejött nekik. Nem hittem a fülemnek! Így lett meg a szállásra is a fedezet. A kinti ennivalóra valót pedig ott fogom megkeresni, mert azt is felajánlották, hogy a ledolgozandó pénzen kívül is végezhetek ott hasznos munkát, ha győzöm erővel. Győzöm én! Van más választásom?

Ezután már felpörögtek az események, hiszen pár nap alatt kellett mindent elrendeznem itthon. Néhány órás alvás után szeptember 19-én felültem a repülőgépre… és már a felszállásnál elégedett álomba zuhantam … útban Kalifornia felé. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése