2011. július 10., vasárnap

„Egy nehéz nap éjszakája” – az első éjszaka a Cal-Earth-ben


A repülőút abban a kellemes várakozás teli hangulatban telt el, amely mindig eltölt, amikor egy izgalmas út és kihívás célpontja felé tartok. Miközben jókat alszom (ebből a szempontból szerencsés alkat lévén, szinte bárhol, bármikor édesdeden tudok aludni), készülök a rám váró feladatra. Olvasok, ötletek gyűjtök, jegyzetelek. Most éppen Medgyasszay Péter és Novák Ágnes Föld- és szalmaépítészet c. könyvét olvastam, hogy műveljem magam a vályogtémában. Nagyon hasznos olvasmánynak bizonyult, azóta is rendszeresen előveszem, sőt kint tartózkodásom során is kiderült, hogy mások számára is hasznosnak bizonyult a tájékozottságom a vályogfalak fizikai - pl. hőszigetelő - tulajdonságait illetően. A hőszigetelés a kaliforniai Mojave sivatagban, ahol az intézet található, kevéssé lényeges szempont, de még itthon is sok a tévhit ezzel kapcsolatban.

Esteledett, amikor a gép leszállt Ontarioban, ahová a Cal-Earth intézet munkatársai kijöttek azok elé, akik a tanfolyamot megelőző este érkeztek. Hesperia városáig még vagy 45 percet kocsikáztunk, így teljesen besötétedett, mire az intézet területére érkeztünk. Néhány fiatal lány és fiú fogadott, egyikük, egy kedves, bár kissé kétes józansági állapotú lány, sörrel a kezében köszöntött és vezetett a szálláshelyekig.
Itt egy kis kitérőt tennénk, hogy érhetővé váljék, mitől is estem kétségbe rögtön az érkezésem után.

Az intézet területén található az Eco-Village (Öko-Falu) nevű bemutató terület, amely afféle táborra hasonlít: egy- vagy kétszemélyes szupervályog bungalókból áll. Különféle formájú és szerkezetű kis prototípus épületek ezek, elsősorban alvóhelyként szolgálnak, amelyeket menedéktáborokban, katasztrófa sújtotta területeken igen hamar fel lehet építeni, egy-egy közösségi és ellátó épülettel (konyha, fürdő stb.) kiegészítve. Többségük valóban csak egy vagy két fekvőhelynyi alapterületű. Egyébként igen kedves mézeskalácsházakra emlékeztető mini házikók, bár a formaviláguk a szupervályogra jellemző módon inkább gömbölyded vonalvezetésű. A házikókat némi fantáziával és nem nagy költségvetéssel be lehet rendezni az alapvető felszerelési tárgyakkal. Remek táborokat lehet felépíteni belőlük, hiszen a vastag vályogfalaknak köszönhetően a nyári nagy melegben nappal kellemesen hűvösek belül, éjszaka viszont nem hűlnek le kellemetlenül. 


 Az Öko-Falu házikói azonban teljesen üresek voltak, és a táborozás ilyen körülmények között más kategória, amire előre készül az ember. Így történt, hogy amikor odavezettek az egyik ilyen kis kuckóhoz, hogy akkor ott lesz a szállásom, teljesen megdöbbentem. Elsőre egy szó sem csúszott ki a számon, de az arckifejezésem annyira beszédes lehetett, hogy rögtön megkérdezték, mi a probléma. Ekkor már eleredt a nyelvem: „De hiszen nem erről volt a szó! Azt írták, hogy a „hosszú távú tanoncoknak” nem kell ágyneműről, fekvőalkalmatosságról gondoskodniuk! (Mellesleg elég kínos lett volna mindezt poggyászként ide utaztatni.) Nálam nincs semmi, amin aludhatnék! És egyáltalán…”
Némileg tanácstalanul odahívtak egy helyi vezetőfélét (mint később kiderült, nem a kommunikációs és empátiás képességeiről volt híres), aki olyan hangnemben kérdezte meg, hogy mi a probléma, mintha kb. ezt kérdezte volna („Most mitől vagy úgy kiakadva?!”). Próbáltam némi együttérzésre számítva elmagyarázni, hogy a több mint húszórás repülőút után szeretnék normálisan lezuhanyozni, és ha lehet, ágyban aludni. Férfiről lévén szó némileg virágnyelven azt is próbáltam az értésére adni, hogy a nőknél bizonyos periódusokban különösen kellemetlen tud lenni egy ilyen helyzet. Nem értette meg … „Reménytelen az ürge.” - gondoltam.
Azt mindenesetre elértem - bár már a sírás kerülgetett -, hogy átvezettek egy többszobás faházba. Mint menet közben elmesélték, most lett kész a belső felújítás, így a kis szoba, amit fel tudnak ajánlani, még kissé puritán. Hm. Ez azért enyhe kifejezés volt. Volt benne egy ágy, és egy beugró, ahol békésen megfért egymással egy kazán- vagy bojlerféle fali alkalmatosság és egy ruhaakasztórúd néhány árva fogassal. Ennyi. A szoba ablaka meg valami raktárfélébe nyílt... Akkor már annyira fáradt és csüggedt voltam, hogy egy szót sem szóltam, de úgy tűnik, már ráéreztek a dologra, hogy nem egészem erre számítottam, és a mimikám megint magáért beszélt, mert az iráni fiatalember, úgy 18-20 év körüli, már fel is ajánlotta, hogyha ez a szoba nem annyira tetszik, meg tudja mutatni a másikat, ami még üres. A sörös lány pedig együttérzését kifejezve felém nyújtotta a sörét, hogy kérem-e. Nem igazán szeretem a sört, meg valahogy eszembe sem jutott volna inni jelen kimerült állapotomban, de azt feleltem megadóan: „Köszönöm. Kérem!” A másik szoba a maga egyszerűségében már egész Kánaánnak tetszett az eddigi lehetőségek után: egyik oldalán végig ablak, a másikon meg egy ajtó ablakkal, ami kivezet a ház mellé, és az ágy mellé egy kis könyvespolc is dukált. „Köszönöm ez jó lesz…” Az utolsó hírt a végére tartogatták: „Sajnos a kazán még nincs beüzemelve, szóval egyelőre csak hideg víz van a zuhanyozóban.”

Van ágyam, és a hideg víz mégiscsak víz… igaz, nem a zuhany alatt fogom ellazítani kissé zilált idegeimet, tartok tőle. De az ajándékba kapott sörömmel sem, mert mire visszamentem érte a nappaliba (ami egyben konyhaként is szolgált), annak már nyoma veszett. A lánynak valószínűleg kiment a fejéből, hogy nekem adta.

Pillanatok alatt mély álomba merültem az egyébként valóban új és kényelmes ágyikóban, anélkül, hogy elgondolkodtam volna az eseményeken. Nehezemre is esett ráébredni, hogy a fura csipkedő érzések, amelyeket érzek, és amelyekre félig-meddig felébredtem, nem szűnnek, hiába fordultam másik oldalamra, hogy a kellemetlen álomtól megszabaduljak. Sőt, egyre valóságosabbak! Kipattant a szemem: „Atya ég, ez mi?!” Aztán kipattantam én is az ágyból, és odaugráltam a villanykapcsolóhoz. A vakító fényben hunyorogva állapítottam meg, hogy a pizsamám hangyákkal van tele, majd a takarót is feltépve, a döbbenettől némán bámultam a szép szabályos vöröshangya alakulatra, amely mértani pontosságú hadoszlopban masírozott végig az ágyban. Érdekes, az ember azt várná, hogy ilyenkor sikoltozni kezd. De nem. Ehelyett meglehetős gyakorlatiassággal pillanatok alatt letéptem a pizsamámat, és ráztam ki, majd tettem ugyanezt az ágyneművel. Ezt követően szépen visszarendeztem az egészet, az ágyat elhúztam a faltól, valahogy azt remélve, hogy akkor kevésbé másznak rá a hangyák, mint valami védett szigetre. Ezt követően leoltottam a villanyt, és csenden és akkurátusan zokogni kezdtem, miközben elküldtem első sms-emet haza:

„Hangyák vannak az ágyamban! Ez egyáltalán nem volt jó ötlet idejönni!
H-A-Z-A  A-K-A-R-O-K  M-E-N-N-I!!!”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése