2011. július 19., kedd

Első hét a Cal-Earth-ben - szőjük a pókhálót


„Csak az tudhatja meg, hogy milyen messzire képes elmenni, aki megkockáztatja, hogy túl messzire megy.” (T. S. Eliot)


Első éjszakám további része hangyamentesen telt…
Reggel, kissé kipihentebb állapotban, újult erővel néztem a rám váró kalandok elébe. Egy morcos Cal-Earth-ös fickótól és néhány hangyától csak nem fogok megfutamodni! Szobácskám kertre nyíló ajtaján kisétáltam a ház elé nyújtózkodni és körülnézni az első reggeli fényben. A következő hetekben azután apránként belém ivódott ennek a merőben szokatlan tájnak a látványa, de akkor az első reggelen furcsa érzésekkel töltött el. Egyszerre találtam szépnek és lehangolónak. Olyan üres volt… lapos vidék, kopár föld, a növények satnyák és szúrósak. Mégis volt benne valami megkapó. Zöld helyett vöröses-barnás színek. Még a horizonton végighúzódó hegyek csipkés kontúrja is vöröses volt. Ezek a színek még intenzívebbé váltak, amikor kezdett lemenni a nap. Mintha máris a Marson lennénk, jutott eszembe Khalili és a Mars projekt.
Persze azért egy-egy zöld fa és bokor is akadt, különösen a házak körül, ahol az emberi kezek próbálták a tájat barátságosabbá tenni. Reggel még érezhető volt a hűvösebb éjszaka hatása, de hamar felszökött a hőmérséklet, ahogy előrehaladt a nap. 


Kissé rám tört az előző éjszaka magányosság és elszigeteltség érzése, amely elfogja az embert, ha ilyen távol van a hazájától, és ennyire idegen környezetbe csöppen. Ez az érzés azonban fokozatosan elszállt, ahogy gyülekeztek az emberek az Earth One (boltozatos bemutató ház) konyhájában és nappalijában, ahol reggeli várt minket, majd lassan belekezdtünk az ismerkedésbe.
Bár furcsa módon kint tartózkodásom alatt végig megmaradt ez a kettősségérzés, a lelkesedés az új barátok és az új kihívás iránt, meg ez az elhagyatottság érzés, hogy egyedüli magyarként idekerültem a világ másik végébe. Valahol ez az utazás egyben megtestesítette azt a változást is, hogy immáron valóban egy új fejezete kezdődött az életemnek. Az előző szakasztól pedig ideje búcsút venni. Talán innen is eredt ez a kis szomorúság érzés a háttérben.

Végre megismerkedtem Ian-nel, a terület igazgatójával, akivel már sokat leveleztünk és skype-oltunk. A hangyás sztorimon jót nevetett („Nem is tudtam, hogy a magyaroknak ilyen furcsa szokásai vannak, hogy hangyákkal szeretnek aludni!”), aztán alaposan megölelt, kifejezve, hogy megérti, hogy némileg megviselt az éjszakai incidens. Elmondta, hogy az ágyakat frissen festették, és mivel természetes anyagot használtak, így az nem riasztja el az állatokat, sőt, úgy tűnik, inkább örömüket lelték benne.
(Hiába, a környezetbarát életforma része ez is, gondoltam, hogy a körülöttünk élő állatok visszamerészkednek a környezetünkbe, ha nem írtjuk őket mindenféle vegyszerrel. Már meg is bocsátottam a hangyáknak, de azért igyekeztem értésükre adni, hogy tiszteljük egymás területét. Érdekes módon, így is lett. Egyetlen egyszer támadták még le a bőröndömet, de az ágyamat békén hagyták. Jut eszembe, egyszer megorroltam az egyik csapattársunkra, és néhány nap múlva a hangyák újra megjelentek a szobában, amelyet időközben elcseréltünk. A boszorkány…)

Ian egyébként később is igen empatikus embernek bizonyult, végig sokat segített nekem, ha bármi gondom volt. Ellentétben kissé morózus kollégájával, akivel első éjszaka volt szerencsém megismerkedni. Bár érdekes, hogy a maga módján, vele is egész jól kijöttünk, mondhatnánk, hogy a zord külső érző szívet takar… Sőt, amikor elutazott két hétre nászútra, egyszer csak elém állt, és a maga meglepő stílusával, amitől az ember rögtön összekapta magát („Te jó ég, rossz fát tettem a tűzre?!”), nekem szegezte a kérdést: „Monika!” … némi szünet (nekem meg szorul össze a gyomrom)… „Will you feed my cat?” Azaz engem ért a megtiszteltetés, hogy rám bízta a macskája ellátását a távolléte idejére.

Az első délelőtt ismerkedéssel telt, körbejártuk a területet, Ian mesélt a szupervályogról és a Cal-Earthről, és a tanfolyami résztvevők bemutatkoztak egymásnak. Színes társaság jött össze Kolumbiától Új-Zélandig, fiataltól, nyugdíjas korúig. Ami azonban a maga teljességében így utólag, Fogel Frigyessel való beszélgetés közben tudatosodott bennem, hogy valóban összekötötte ennek a színes társaságnak a tagjait az a közös szemlélet, hogy csináljuk másként a világot. Kulturális Kreatívok…  
Nem is csoda, ha barátságok születtek, és bár sokukkal valószínűleg soha többé nem találkozom, úgy érzem, megmaradt ez az összekötő szál közöttünk. Az internet világában pedig időnként hírt is adunk-kapunk, akár e-mail-ben, akár a levelezőlistákon, akár a facebook-on keresztül.

Triple-Vaulted House (Hármas-Boltozatú ház)

Sosem fogom elfelejteni például az első alkalmat, amikor bementem az Öko-Dómba. Sok-sok hónap képzeletbeli utazása a szupervályog világába most testesült meg először a valóságban, ahogy bementem a kinti forróságról a hűvös falak közé. A nagy központi kupola alatt csend volt, kellemesen hűs, mégis világos. A kerek tetőablakon, a „hagyományos” és a bevilágító csőablakokon minden irányból bejutó fény táncot járt az ívelt falakon, különös játékát adva a fényeknek és az árnyékoknak. Az alapterületében nem is olyan nagy, ám szögletek nélküli kerek központi tér a magas kupolával tágas tér benyomását keltette. A valóban apró, de minden szükséges felszerelést tartalmazó oldalkupolák, avagy fülkék kedves zugokat formáltak. Már értettem, miért illik valóban a házra az öko kifejezés, a fülkékre pedig a régi gótikus építészetből vett apsis (szentély) szó. Az Öko-Dóm olyan otthon benyomását keltette, amely valóban elérhetőnek tűnik azok számára is, akiknek szűkösebbek az anyagi kereteik, de mégis meghitt, szép, és az alapvető igényeket, ha szerényen is, de kielégítő hajlékra vágynak. Olyan mesebeli házra, ami valósággá válhat, és amit az ember akár maga is megépíthet, és kedvére díszíthet, kiélheti rajta kreatív ötleteit. Maga a házikó, lévén bemutató ház, ahol jönnek-mennek a látogatók, nem volt személyes tárgyakkal, bútorokkal berendezve, de ahogy ott ültem a kupola alatt, pillanatok alatt beleképzeltem álmaim kicsi, de barátságos lakását. Az is felcsigázott, hogy valóban, ez egy olyan természetes és egészséges ház, amelynek nemcsak a felépítse, de a fenntartása, üzemeltetése (hogy ezzel a csúnya szóval éljek) is gazdaságosan és környezetbarát módon történhet. Pont azért, mert olyan emberléptékű, belátható. Könnyen rendben és karbantartható. De ha akarom, bővíthető, méretei növelhetők. Rögtön elszaladt a fantáziám… és boldog voltam, hogy ott vagyok, és hamarosan birtokában leszek ennek a tudásnak, és viszem haza a többieknek is.

Öko-Dóm bejárata

Izgalmasan telt ez a pár nap, az első hét. Intenzív, színes forgatag volt az egész, sok-sok részlet csak később csapódott le az emberben. Szinte mindenkivel váltottam pár szót, kivel többet, kivel kevesebbet, megannyi kedves emlékfoszlány él bennem róluk. A világ távoli szögleteiből hoztak számomra benyomásokat, ahová aztán visszatértek, és amikor eszembe jutnak, az a képzet jelenik meg előttem, mintha ez a néhány ember azért jött volna össze időben és térben, hogy fizikailag is össze tudjanak kapcsolódni. Majd miután a „szorgos pókok” megszőtték az összekötő hálót, visszatértek a világ távoli pontjaira, maguk után húzva a pókháló szálait. Az összekötő háló kitágult… sőt nőttön-nő, ahogy újabb és újabb hasonló gondolkodású ember találkozik össze, és ez az egyre sűrűbb szövet keresztbe-kasul behálózza a földet. Bizsergető érzés, nem?

Az első hét végén, pont a születésnapomon, szeptember 23-án lettünk készen a tanfolyamon gyakorlásként felépített pici, egy az egyben a helyben kiásott földdel megtöltött zsákokból épített kis mintakupolával, amit estére kidíszítettünk, és a tábortűz mellett beszélgettünk. Ez volt az én szülinapi tortám :).


************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1)      Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2)      Minden második bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése