2011. augusztus 25., csütörtök

Menedék a „vihar” ellen

„A hopik azt mondják, hogy a huszadik század utolsó évtizedétől kezdve és az ezredforduló után „az embernek egy fához kell kötöznie magát”. Ez más szóval azt jelenti, hogy „nagy szél” kerekedik… „és ez a szél és az eső sok mindent elsöpör”. Azt mondják, hogy gondoskodnunk kell magunkról, és újra a Földanyán kell megtermelnünk az élelmünket…” (Shirley MacLaine: Camino)

Sok víz lefolyt a Dunán utolsó feljegyzésem óta. Most azt sem tudom, hol is kezdjem…
A „Csíkföldi Csemegékkel”? Tanfolyami és építési tapasztalatainkkal? A kaliforniai történet a szupervályog-kezdetekről is folytatásra vár. Miközben amellett sem szeretnénk elmenni, hogy miféle jelenségeket tapasztalok ezen az úton, amelyet a szupervályoggal bejárunk, és amely oly szorosan kapcsolódik mindazokhoz az eseményekhez és változásokhoz, amelyek itthon és a nagyvilágban történnek.

Lássuk akkor sorjában, mi is történt az elmúlt hetekben.
Miután elmosta az eső júliusi tanfolyamunkat, örömmel adtuk hírül, hogy augusztusban lesz a ráadás tanfolyam. És mintha csak erre a jelre várt volna az univerzum, megindultak az események. Beindultak a levelek, telefonos megkeresések, média felkérések interjúra, cikkre. Újabb sikeres fórumot tartottunk, és öröm volt hallani, hogy milyen sokan fejezték ki lelkesedésüket, hogy de jó, hogy most tudnak jönni, mert lemaradtak az előző tanfolyamról. Szükségünk volt már erre a felfrissülésre, hogy újult erővel haladjunk át az akadályokon.

Az új tanfolyam előtti hajrában, két esős nap között újra kiszaladtunk Csíkföldre, hogy haladjunk az ottani munkákkal is. Hát izgalmas egy napra sikeredett. Baráti párral és három gyerkőccel indultunk neki nagy lelkesen, de a telekig már nem jutottunk el. Az elhúzódó esőzés hatására felázott földúton beleragadtunk a sárba.  Mezítláb dagonyázva a sárban próbáltuk kiszabadítani az autót, mindhiába. Szerencsénkre hétvége volt, és kint volt néhány telekszomszéd, akik elláttak szerszámmal és lelki támasszal, hogy ne aggódjunk, itt ez szinte már mindenkivel előfordult, sőt olyan is volt, aki a búzamezőben kötött ki az autójával, ahogy lecsúszott az útról. Jöttek segíteni is, és öröm volt az ürömben, hogy megismerkedtünk és megtapasztaltuk a jó szándékot és segítőkészséget. Miután az egyik szomszéd autójával próbált minket kivontatni, de ez sem segített, nem maradt más hátra, mint elvittek minket a falu traktorosáért. Valami egészen furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy a traktor egykettőre kihúzta egyébként kisteherautó méretű autónkat a sárból, majd vígan elgurult a búzamezőn keresztül. Megnyugtató volt látni a buckákon, hepehupás talajon otthonosan mozgó gépet és kormányosát, és elgondolkodtató tapasztalás, hogy itt vidéken egészen más az élet, más kihívásoknak vagyunk kitéve, az emberek jobban egymásra vannak utalva, és segítik egymást. Sosem gondoltam volna, hogy én, akit nem igazán érdekelnek az autók, sem a vezetés, szabályosan megkívántam, bár lenne egy ilyen erős, minden akadályt legyőző kis masinám, amivel keresztül-kasul masírozhatnék a terepen. Igazán örülök, hogy van egy traktorosa a falunak!
Megpróbáltatásaink azonban itt nem értek véget. Amíg a fiúk mentették az autót, mi nekiálltunk ennivalót készíteni, tűzön-platnin sütögetni, közben örömmel használtuk finom friss kútvizünket. Ahhoz is ki kell menni a nagyvárosi komfortból, hogy az ember megbecsülje, mekkora nagy érték a víz, egy saját kút. A gyerekek különösen élvezték, hogy húzzák a vizet a nagy forgó kerékkel. Örömünk addig terjedt, amíg a legkisebb gyerkőc ki nem halászott az egyik vödörrel egy döglött pocokfélét a kútból. Hm… Csak néztük. Legutóbb véletlenül betörtük egy kis részen a kút fedelét, és naiv városi népek lévén eszünkbe sem jutott, hogy az nemcsak a kosz, hanem a bepotyogó kisállatok ellen is fontos védelem. Azóta már mindnyájan jókat ittunk a vízből. Erősen próbáltam meggyőzni magamat és a többieket is, hogy ne essenek pánikba, hogy az esetleges baktériumok ellen sokkal jobban fel van vértezve az immunrendszerünk, mint az ellen a sok vegyszer ellen, amivel nap, mint nap bombázzuk az elfogyasztott táplálékkal és városi vezetékes vízzel. Hogy a dögből esetlegesen felszabaduló toxinok (méreganyagok) valószínűleg jelentősen felhígultak a vízben, nem érnek el akkora koncentrációt, ami ártalmas lenne. A magam részéről szentül hittem, hogy a döntő a dologban, hogy elhiggyük, minden rendben lesz. Így is lett, senkinek nem lett baja.
Végül azért haladtunk is valamennyit a tereprendezéssel, igaz még rengeteg van hátra. Annyira elsodortak minket az események, hogy még fényképeket készíteni is elfelejtettünk. Nem is baj. Nem biztos, hogy a folyamatos dokumentálás a lényeg, hanem inkább a tapasztalás.

Mindenesetre Csíkföld - a vidék - nem adja magát könnyen a „városi puhányoknak”. Szerintem fontos megmérettetés ez, kitartunk-e, vagy szaladunk vissza az összkomfortos, gombnyomásra működő életünkbe. Amit megszoktunk. Csakhogy nagy árat fizetünk ezért a kényelemért, és nem csak pénzben. Kiszolgáltatottságban, hiszen elvesztettük az az ősi képességünket, hogy gondoskodni tudjunk magunkról, a hajlékunkról, az élelmünkről. Elidegenedésben, az élet természetes körforgásával, a természettel való kapcsolatunk elvesztésében, testi és lelki egészségünk károsodásában. Megéri?

Valahol ezt éltem meg azután a tanfolyamunk során is. Bár a gárdonyi kempingben nem voltunk minden komfort híján, mégiscsak autóban, sátorban aludtunk, a tűző napon végeztünk egész napos fizikai munkát, amihez kevesek vannak hozzászokva. A tó még hideg volt az első napokban, és éjszaka is kellemetlenül fáztunk. Mégis, a jó csapatmunka, a tanulás és építés öröme közepette belejöttünk a dologba. Én azt vettem magamon észre, hogy egyre kevésbé zavarnak a fizikai kényelmetlenségek, hogy átázott a ruhám, hogy koszos minden porcikám, hogy tűz a nap, avagy éppen jéghideg a víz. Megedződtem, konfortzónám kiszélesedett, és ez újfajta erő érzésével töltött el. Igaz, még hajlamos vagyok időnként panaszkodni, nyavalyogni, elfáradni, nyűgösködni, de ezeken egyre hamarabb túlteszem magam. Nem vagyok már olyan kiszolgáltatott a külvilágnak, körülményeknek.


Furcsa kontrasztot képeztünk a körülöttünk pihenő és szórakozó kempinglakókkal szemben. Úgy éreztem, hogy egyre kevesebb közöm van ehhez a művilághoz, és sokkal nagyobb öröm a fizikai nehézségek ellenére is a közös értelmes időtöltés, az, hogy valamit létrehozunk, és valami olyan tudást adunk át, ami nagyon értékes azok számára, akik elsajátítják. Sokkal több, mint egy újfajta építési technológia elsajátítása: Erő, kitartás, önállóság, önfenntartási képességünk fokozatos visszaszerzése, első lépésben azzal, hogy megtanuljuk a hajlékunkat létrehozni a saját kezünkkel, minimális eszköz segítségével. De innen már csak egy lépés választja el azokat, akik nyitottak ennek a tudásnak a megszerzésére, hogy kibővítsék ezt a rendszert, és hozzátegyék a házépítéshez a környezettudatos és önálló létforma többi elemét is: az önellátó vízgazdálkodást, a megújuló energiákat, az önfenntartó biogazdálkodást stb.: és megalkossák a maguk független és természet közeli, élhető életterét.

 

A tanfolyam utolsó napján, amikor már a többség elbúcsúzott, vagy indulásra készülődött, hatalmas szélvihar kerekedett. Esni még nem esett, de ez csak idő kérdése volt. Gyorsan összekaptuk a még szerteszét heverő holmikat, szerszámokat, és a legegyszerűbbnek adódott, hogy bepakoltuk a kis házikóba, amit egy hét alatt építettünk. Ahogy bementünk a kupola alá, döbbenetes nyugalom és csend, kellemesen langyos levegő vett körül. Mintha nyoma sem lett volna a kinti viharnak, metsző szélnek. Pedig az ajtaja, ablaka is nyitott az építménynek. Mégis olyan szilárdan és biztonságosan állt ott! Ekkor megértettem:

Ez valóban igazi menedék!
Hálás köszönet érte mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy megépüljön, és akikkel együtt megépítettük!
 
************

A Szuper-Blog eseményei két idősíkon mozognak:
1) Az egyik szálon a szupervályog-technológia hazai bevezetésének háttértörténete fut: azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyek attól az elhatározástól, hogy kutató-orvosi és tréneri pályámat elcserélem egy másik - bár szintén alapvetően a tanításnak és kutatásnak szentelt - munkáért és küldetésért, a blog indulásáig eltelt időben történtek.
2) Minden második (avagy harmadik?) bejegyzésben pedig a szupervályog munkacsoport jelenlegi tevékenységét, az aktuális eseményeket, történéseket írom le a naplómba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése