„Az idő nekünk dolgozik” (KME)
Nem egy telefonszámot, nem is egy titkos kódot sejtet a cím.
Sőt, nem lettem hirtelenjében a számmisztika megszállottja sem…
Hónapok teltek el utolsó blogbejegyzésem óta, és bizony egyre
sürgetőbb hiányérzet fogott el. Így van ez, ha nincs időm „papírra vetni” az
eseményeket és azok lecsapódását a gondolataimban, érzelmeimben. Titkon persze
azt is reméltem, hogy hátha nem csak nekem hiányzik az írás, de kicsiny, ám
lelkes olvasóközönségem is szívesen „hallaná” a történet folytatását.
Csak hát ilyen a természet közeli
(azaz arra törekvő) életmód. Tavasz, nyár, ősz kinti munkával telik, amíg az
idő engedi. 23-9-2012 azonban közelgett. Még inkább idejét éreztem a
számvetésnek. Viszont annyi minden történt utolsó naplóbejegyzésem óta. Mit is
emeljek ki, milyen címet is adjak ennek a „fejezetnek”?!
- Nagyanyám unokája… ?
- Megfogyva bár, de tűrve nem…? (Némi freudi „elírással”:-)
- Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek… ?
- Beindult a szezon Szivárvány Faluban… ?
- Robinsonné Héregen… ?
- Szivárvány Falu megmutatja magát… ? (Mint a Nox a Csillagkapuban)
- „Borz-alom” tanfolyam… ?
- A várva várt szupervályog tankönyv… ?
- HÍR-esek lettünk… Szivárvány Faluban a HírTV / Szivárvány Falu a HírTV-ben… ?
- Szivárvány Mag Tréning – Ezer tipp arra, hogyan is készítsünk ki egy hétpróbás csoportvezetőt… ?
- Új jövevényünk – Búbos, a Kemence… ?
- Szülinapi megpróbáltatások… ?
- Közeleg a tél, utolsó hajrá a terepen … ?
Sorakoztak a címek a fejemben, és
még nem is értem a lista végére, melyik eseményt, történést is emeljem ki a sok
közül… Mi tagadás, eltelt pár hónap.
Nagyanyám unokája
Végül arra jutottam, hogy maradok az „apropónál”, azaz a
szülinapomál. Érdekes számok, nemde? Valóban, honnan is jöttem, hová is tartok
44 évesen?
Megfordult a fejemben, hogy nők
életkoráról nem illik beszélni. Na ja, hát éppen ezért nem illik, mert, mivelhogy
nem illik, úgy érezzük, mintha ez valami szégyen lenne… Önmagukat erősítő
kártékony tabutémák… Hát pedig én élvezem, ahogy haladok előre az idővonalon.
Annyi érdekes dologban volt részem, és még annyi vár rám!
Ja, könnyű egyeseknek. Nekem ugyanis
megvan az a támogató hitem (meggyőződésem), hogy hosszú élet áll előttem.
Honnan ered e hit? Anyám állítása szerint én a leginkább a nagyanyámra
hasonlítok. Ő pedig idén nyáron halt meg. A 104. évének derekán járt. Egyszerűen
legyengült, még csak beteg sem volt. Szóval van még idő, és „az
idő nekünk dolgozik”. Mostanság
leginkább ez a mondás járja nálam. Ahogy
körülnézek, mi zajlik a világban, a szűkebb-tágabb környezetemben, egyre inkább
meg vagyok győződve róla, hogy jó úton járunk, és a minket csodabogárnak,
UFÓ-nak, egyebeknek… címkéző emberek hamarosan másként fognak vélekedni.
De lássuk, mit takart a többi címvariáció,
azaz mi minden is történt az elmúlt időszakban.
Megfogyva bár, de tűrve nem… Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek
Bár sok víz lefolyt azóta a Dunán, mégis szomorúan emlékszem
vissza a tavaszi eseményekre, melyek némileg megakasztották lendületes
szivárvány történetünket. Utólag sokkal kevésbé szigorúan látom a magunk és a
többiek szerepét is a dologban. Mindenesetre a Szivárvány Közösség
kettészakadt, és rövid, de heves válás után külön utakra indultunk. Engem akkor
nagyon megviselt a történet. Amúgy is fáradt és túlterhelt voltam, túlzottan
magamra vettem a történteket. Mintha csak előre láttam volna, hogy ez lesz a
vége, ha nem figyelünk oda jobban a közösséget építő és működtető emberi
tényezőkre, ahelyett, hogy szaladnánk építeni a falut, ültetni a növényeket. A
kezdetektől ezt hangsúlyoztam, és írtam is róla eleget, szorgalmaztam a belső
tréningünket. Féltettem magunkat attól a sok nehézségtől, amit a hasonló úton
korábban elindult közösségekről, ökofalukról hallottunk. Féltettem magunkat a
saját félelmeinktől, kétségeinktől, problémáinktól… Hát ez sajna önbeteljesítő
jóslat volt.
Persze nem lennék avatár, ha némi
idő elteltével, miután lenyugodtam, és képes voltam félretenni a személyes
sérelmeimet, nem kérdeztem volna meg magamtól a legfontosabb kérdést: „Hogyan
is csináltam én ezt? Azaz mi volt az én szerepem az eseményekben, és hogyan
tudom másként – jobban - csinálni legközelebb? Persze azt is gondolom, hogy
akkor tudnánk tudatos és hatékony csapat lenni, ha a közösség minden tagja feltenné
magának ezt a kérdést. Pontosabban először magának tenné fel ezt a kérdést,
vállalva a személyes felelősségét, ahelyett, hogy a másikra mutogat.
„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek…” Nehezen ment az
elengedés, pedig mennyi rossz érzést megspórolhattunk volna egymásnak… Aztán
egyszer csak az egyik utolsó vita során-után, amire én már el sem mentem, mert
belefáradtam az értelmetlen egymásra mutogatásba, a párom kiakadva jött haza… Valóban
a tűréshatár volt az, amit átlépett (l. a címben a freudi elszólást). Bizonyára
volt igazság mindkét oldalon, de az már nagyon rossz felé vezet, amikor
ilyeneket vágnak az ember fejéhez: „Mit
tettetek egyáltalán Ti ebbe bele??!!” (mármint a Szivárvány Közösségbe és a
falu elindításába) – szegezték a kérdést páromnak, amire ő azt mondta, hogy na,
ebből tényleg elég, ennek valóban nincs értelme, és otthagyta a társaságot.
Sajnos nem volt ott senki a maradók közül, már előbb visszavonultak a vitából…
Még most is nehéz nem vérig
sértődnöm ezen a kijelentésen. Január óta „munka- és pihenőidőnk” tetemes
része, összes hétvégénk, rengeteg munkánk, pénzünk a Szivárvány Útban van. Amit
mások nem végeztek el, akár ígérték, akár nem, azt is mi csináltuk meg, amit
mások nem tettek bele időben, munkában, pénzben, azt is mi tettünk bele. Mert
mi valóban akartuk, akarjuk elérni a célunkat. Az azonban még most is megoldatlan
kérdés a számomra, hogy hogyan lehet nem leamortizálni magunkat, ha több a
feladat, mint az ember (idő, lelkesedés, kitartás…) A természet nem vár… ha „nem
vetünk, nem aratunk”. Abba kellett volna hagynunk? Lehet… de mégis úgy érzem,
az idő nekünk dolgozik. Most - így ősz elején - túl egy dolgos és eseménydús
tavaszon és nyáron, és még nem lezárva a szezont - azt látom, hogy sok-sok
gyümölcse volt a kitartásunknak, sok-sok dolog megtörtént. Olyanok is, amelyek
szinte a csoda (vagy a lehetetlen) határát súrolták, ami nem ritkán megesett
már velünk a Szivárvány Úton.
Egyébként fontos volt értékelni
az eseményeket, leszűrni a tanulságokat, és azóta igyekszünk változtatni a
dolgokon, jobban csinálni. Mind az emberi részén, mind a tervezés, szervezés mikéntjén.
Nem könnyű… Valahol a türelem, az elvárások letevése az egyik kulcskérdés. Illetve
az, ha az ember nem másokra vár, hanem teszi a dolgát legjobb tudása és
elszántsága szerint. Mindenkinek magának kell éreznie belülről, hogy mi a célja
valójában, és ezért mit tesz, vagy mit nem. Több-kevesebb sikerrel próbálunk
erre odafigyelni, és hozzáállásunk, úgy tűnik, apránként meghozza gyümölcsét,
hiszen újra kiváló tagokkal - újakkal és visszatérőkkel - gyarapszik a
csapatunk, és egész nyáron remek emberek fordultak meg nálunk hosszabb-rövidebb
időre.
Ami az elbúcsúztatott tagokat
illeti… biztos vagyok benne, hogy valójában nem gondolták komolyan a fent
idézett kijelentést. Csak hát ilyen az ember… ha már benne van a vitában,
nagyon nehezen adja fel az állását, még olyan áron is, hogy meggondolatlan dolgokat
vág a másik fejéhez. Idővel talán újra találkozik majd az utunk, hiszen értékes
embereket ismertünk meg bennük.
Beindult a szezon Szivárvány Faluban
Az élet ment tovább… sőt rohant. Június elején szupervályog
kertépítő, a végén permakultúra tanfolyamot tartottunk. Jó hangulatú
tanfolyamok voltak, sok résztvevővel, és ha mindig van is csiszolnivaló a
szervezésen és lebonyolításon, mégis érződött rajtunk, hogy a májusi
csoportszakadás óta felszabadultunk, új lendülettel folyattuk a munkát. Baji
Béla és permakultúrás társai üde színfolt volt Szivárvány Faluban. Bélát nagyon
megkedveltem, hatalmas tudása, szerény és finom humora nagyon szimpatikus a
számomra. A fiatal permakultúrás csoportvezetők pedig már annak az új
generációnak a képviselői, akik véleményem szerint már új szemléletben látják a
világot, és bizonyosan részesei is lesznek annak, hogy jobb irányt vegyen a
világ szekere. A nyári konyha építését is folytattuk, és szuper-zuhanyozónk is
készült a körtefa alatt. Megint remek emberek jöttek össze nálunk, ez az igazi
jutalom a munkánkért.
Szuper-zuhanyozó show |
Sajnos csak hétvégenként tudtunk
lemenni Héregre, és többnyire sürgés-forgás volt nálunk. Sok érdeklődő,
önkéntes segítő látogatott meg minket. Ez örömteli, de volt egy hátulütője is a
dolognak, amire sajnos csak nyár vége felé jöttem rá. Nevezetesen az, hogy
ráeszméltem, hogy alig haladtunk az építéssel, kerti munkákkal. A
vendéglátással, beszélgetéssel, „idegenvezetéssel” elment az idő, és bár világ
életemben emberekkel foglalkoztam, ez már nekem is sok volt. Emberi
erőforrásunk is kevés volt ahhoz, hogy „menedzseljük” a látogatókat. Be kellett
vallanom magamnak, hogy kissé elegem lett, mint ügyeletes főszervezőnek,
házigazdának, mindenesnek, és közben az egyik fő munkaerőnek is. Minden egyes
hétvégén… Sajnos néha már érződött is rajtunk a fáradtság, nem fogadtuk az
érdeklődőket olyan szívélyesen, ahogy illett volna… sőt néha azt gondoltam
magamban:
- „Atyaég, találd meg azt a csavarhúzót magad! Engem meg hagyjatok már békén,
hadd végezzem a dolgomat, mert semmire sem jutok így!”. Még jó, hogy
hangosan nem küldtem el senkit melegebb égtájakra. Hiába gyarló gondolatok
ezek, emberből vagyok, végesek az erőforrásaim. A nyár valahol a pihenésről is
kellene, hogy szóljon.
Ezúton elnézést kérek azoktól,
akiket szándékunk ellenére esetleg „elijesztettünk”. Bár félő, hogy ők (már)
nem olvassák e blogot :-(. Köszönjük mindenki munkáját, lelkesedését és kitartását!
Mindenesetre nyár vége felé arra
az elhatározásra jutottam, hogy sajnos erőforrás hiányában korlátozni kell a
Szivárvány Falus jövés-menést. Ezután elkülönítjük az Önkéntes Szivárvány
Napokat (többnyire dolgos hétvégéket) és a Nyílt Napokat. Előbbire azokat az érdeklődőket
várjuk, akik szívesen beszállnak a munkába, azaz alapvetően segíteni jönnek.
Utóbbi pedig az általános érdeklődőket, amikor is lazább a program, és
rendelkezésre tudunk állni, hogy bemutassuk a helyet, elképzeléseinket,
céljainkat és a hozzáállásunkat. Persze előbbi hétvégéken is tudunk ismerkedni
és beszélgetni akár munka közben, akár az étkezések, pihenőidő alatt. Nem
mintha ez utóbbiból túl sok lenne.
Ezután már jobban ment a dolog,
de a nyár elszállt, és behozni már nem tudtuk a lemaradásokat, főleg az
építésben, és a kimerültséget már nem tudtuk teljesen száműzni a
viselkedésünkből.
Robinsonné Héregen – Horror magyar módra
Menet közben elkezdtük a területünk bővítését is, hogy a
honfoglalásunk kezdetét jelentő vékonyka földdarab (anno Csíkföldként írtam
róla) melletti telekkel bővüljünk, azaz formálódjon a falu majdani területe. Hosszútávú
megállapodás keretében immár teljesen birtokba vehettük a szomszédos présházat
is. Kezdtünk berendezkedni. Valamikor a nyár közepe táján még tettem egy bátortalan
kísérletet arra, hogy ne csak dolgozzam Héregen, de egy kis pihenést is
beiktassak. Elhatároztam, hogy egyik hétvégén ott maradok Héregen egy pár napra,
és a rendrakás közben kicsit lazítok is. Nem mintha a választás ideális lett
volna. Az a hét volt a nyár legmelegebb hete. Egyetlen helyen lehetett
megmaradni, az alsó pincében. Hát nem valami fényes nyaralási kilátás a sötét
pincében a lomok között kucorogni.
Ennek ellenére jól indult a
dolog. Két nap alatt készen lettem a pakolással, utolsó simításokat végeztem a
készülő szupervályog tankönyvön, és maradt némi idő a lazításra is. Biciklivel
bejártam a faluba, ismerkedtem kicsit, és élveztem a nyugalmat. Sehol egy
lélek, csak az erdő, mező, növények, állatok... Nos, utóbbiból több is a
kelleténél. Éjszaka pelék randalíroztak, aranyosak, de zajosak és szétszedik a
padlást.
Őpelesége |
Azután…
Mintha csak egy klasszikus
pszichothrillerben vagy horrorfilmben lennénk. Nyitójelenetek: Főhősnőnk élvezi
a munkát és a kikapcsolódást, sétálgat a gyönyörű tájon, öntözi a virágokat,
kertészkedik. Reggel meglesi az erdőszélen bóklászó őzeket, este a teraszon
üldögél, gyertyafénynél olvasgat, figyeli a teliholdat és az éjszakai állatokat
(macska, róka, nyúl, borz…). Igazi falusi romantika: nincs villany, víz a
házban. Hideg vizes mosakodás a kerti zuhany alatt a sötétben, meztelen tánc a zivatarban
... vadregényes, idilli vidéki magány... Azután… a zene már kezd némi
feszültséget sugallani.
A körmét rágó néző már látja
lelki szemeivel: másodpercek kérdése, és a lesben álló dinoszaurusz/ufó/szörny
ráveti magát a gyanútlan főhősnőre. És főhősnőnk valóban gyanútlan. Bár, ahogy
éjjelente a teraszról nézi alant a kukoricamezőt, éppen olyan a táj, mint
amikor a dinók kergették a főhősöket a Jurassic Parkban... Nem tanácsos
ilyeneken meditálni, amikor az ember (lánya) néhány km-re egyedül időzik egy
sötét erdő szélén. Furcsa neszeket hoz a szél az erdőből… Bár a dinóverziónak
is van némi előnye, azok talán egy-kettőre megeszik az embert... Bezzeg történetünk
horrorjövevényei furmányosabb módon támadtak, és az általuk okozott kínok is lassabbnak
és tartósabbnak bizonyultak. Először
csak érthetetlen apró sötétbarna (vér???!!!) foltok a lepedőn. Majd egyre
szaporodó égetően és ellenállhatatlanul viszkető vörös foltok a test minden
részén. Határozottan nem szúnyogcsípések. Sehol egy tettes. Végül a gonosz
szörnyek annyira elszemtelenedtek, hogy már nappal is előmerészkedtek. Ez lett
a vesztük…
Ahogy rajtacsíptem a tetteseket,
már összeállt a kép. Az előzmények. A néhány hete ajándékba kapott
leselejtezett kárpitozott ággyal begyűjtöttünk némi ágyi poloskát. Mire
kiderült, hogy mi is az, ami rendre összecsípi az embereket, addigra már több
hét eltelt, és jól elszaporodtak. Egyik lelkes csapattagunk allergiás is lett a
kiütésekre, iszonyúan nézett ki szegény. Jellemző a bőrgyógyászára, hogy nem
jött rá, mi az. Fűallergia… Én mondtam az elejétől, hogy valami
csípés-allergia, de mivel ezek a dögök csak éjjel támadnak, és egyikünknek sem
volt még szerencséjük hozzá, sejtelmünk sem volt róla. Aztán valahogy kezdtünk
gyanút fogni, hogy valami mégis a házban lehet. Én a Robinson-hétvégéig nem
aludtam a házban, ezért már el is feledtem a dolgot. Most azonban leesett a
tantusz. Bár ehhez is kellett némi idő. Addig is láttam egy-két aprócska
bogarat az ágyon, de hát vidéken azért az ember nem akad fenn egy-két rovaron.
Pláne, hogy mindössze fél centisek a kis dögök. (Van annak is hátulütője, ha az
ember nem rovarfóbiás, és nem irtja mániákusan a mindenféle ízeltlábúakat. Azonkívül,
hogy elhessegettem őket, nem izgatott a dolog.) Érdekes, hogy miféle sugallatra
ugrott be, hogy vérszívó poloska, de aztán már tekertem is az internethez a
faluházba, és rá is leltem. (Fotók a fejezet végén, csak erős idegzetűeknek!)
Nos, a jól induló pihenés hamar
rémálommá változott. 40 fok volt, egész testem viszketett, és - mint az
internetről megtudtam -, ezek ellen csak lángszóróval lehet menni. Azt pedig
nem tartunk. (Még…) Csak hétvégén érkezett a felmentő sereg a rovarirtóval, és
hogy segítsenek kivinni az ágyat. Addig éjjelente alig aludtam. Utána pedig még
hetekig viszkettem, éjjelente lázálomból riadtam fel, hogy mászkál-e valami a
testemen a takaró alatt. (Most is viszketni kezdek a gondolatra.) Az ágyakat ki
kellett dobni (felgyújtani), a szobát teljesen kipakolni és beszórni rovarirtóval.
A szobát és a cuccainkat hetekig árgus szemekkel figyeltük, hogy haza ne
vigyünk belőlük egyetlen petét sem. (Ugye, hogy nem is annyira különbözik a Nyolcadik
utas a haláltól? Mikor az úrhajó viszi haza a szörnytojást… és viszi… )
Hát ez a fejezet méltán kapott
ilyen részletes leírást, egy életre feledhetetlen, és nem minden tanulság
nélküli. Volt idő, hogy egyes számú közellenségnek tekintettem a legyeket és a
szúnyogokat. Azóta bátran kijelenthetem, ártatlan, ma született bárányok az
ágyi poloskákhoz képest.
Szóval azok a kérdések, mint pl.
hogy „Féltem-e egyedül ott a világ végén?” el is törpültek az ágyi poloskás
horror mellett.
Lehet,
hogy nem a legfennköltebb végszó, de itt be is fejezném „az első évad”-ot.
Hamarosan folyt. köv. a többi alcímmel.
Horrorfotók:
Horrorfotók: