44-23-9-2012 – „Első Évad”

„Az idő nekünk dolgozik” (KME)

  

Nem egy telefonszámot, nem is egy titkos kódot sejtet a cím. Sőt, nem lettem hirtelenjében a számmisztika megszállottja sem…

Hónapok teltek el utolsó blogbejegyzésem óta, és bizony egyre sürgetőbb hiányérzet fogott el. Így van ez, ha nincs időm „papírra vetni” az eseményeket és azok lecsapódását a gondolataimban, érzelmeimben. Titkon persze azt is reméltem, hogy hátha nem csak nekem hiányzik az írás, de kicsiny, ám lelkes olvasóközönségem is szívesen „hallaná” a történet folytatását.

Csak hát ilyen a természet közeli (azaz arra törekvő) életmód. Tavasz, nyár, ősz kinti munkával telik, amíg az idő engedi. 23-9-2012 azonban közelgett. Még inkább idejét éreztem a számvetésnek. Viszont annyi minden történt utolsó naplóbejegyzésem óta. Mit is emeljek ki, milyen címet is adjak ennek a „fejezetnek”?!

• Nagyanyám unokája… ?
• Megfogyva bár, de tűrve nem…? (Némi freudi „elírással”:-)
• Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek… ?
• Beindult a szezon Szivárvány Faluban… ?
• Robinsonné Héregen… ?
• Szivárvány Falu megmutatja magát… ? (Mint a Nox a Csillagkapuban)
• „Borz-alom” tanfolyam… ?
• A várva várt szupervályog tankönyv… ?
• HÍR-esek lettünk… Szivárvány Faluban a HírTV / Szivárvány Falu a HírTV-ben… ?
• Szivárvány Mag Tréning – Ezer tipp arra, hogyan is készítsünk ki egy hétpróbás csoportvezetőt… ?
• Új jövevényünk – Búbos, a Kemence… ?
• Szülinapi megpróbáltatások… ?
• Közeleg a tél, utolsó hajrá a terepen … ?

Sorakoztak a címek a fejemben, és még nem is értem a lista végére, melyik eseményt, történést is emeljem ki a sok közül… Mi tagadás, eltelt pár hónap.

Nagyanyám unokája

Végül arra jutottam, hogy maradok az „apropónál”, azaz a szülinapomál. Érdekes számok, nemde? Valóban, honnan is jöttem, hová is tartok 44 évesen?

Megfordult a fejemben, hogy nők életkoráról nem illik beszélni. Na ja, hát éppen ezért nem illik, mert, mivelhogy nem illik, úgy érezzük, mintha ez valami szégyen lenne… Önmagukat erősítő kártékony tabutémák… Hát pedig én élvezem, ahogy haladok előre az idővonalon. Annyi érdekes dologban volt részem, és még annyi vár rám!

Ja, könnyű egyeseknek. Nekem ugyanis megvan az a támogató hitem (meggyőződésem), hogy hosszú élet áll előttem. Honnan ered e hit? Anyám állítása szerint én a leginkább a nagyanyámra hasonlítok. Ő pedig idén nyáron halt meg. A 104. évének derekán járt. Egyszerűen legyengült, még csak beteg sem volt. Szóval van még idő, és „az idő nekünk dolgozik”.  Mostanság leginkább ez a mondás járja nálam.  Ahogy körülnézek, mi zajlik a világban, a szűkebb-tágabb környezetemben, egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy jó úton járunk, és a minket csodabogárnak, UFÓ-nak, egyebeknek… címkéző emberek hamarosan másként fognak vélekedni.

De lássuk, mit takart a többi címvariáció, azaz mi minden is történt az elmúlt időszakban.

Megfogyva bár, de tűrve nem… Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek

Bár sok víz lefolyt azóta a Dunán, mégis szomorúan emlékszem vissza a tavaszi eseményekre, melyek némileg megakasztották lendületes szivárvány történetünket. Utólag sokkal kevésbé szigorúan látom a magunk és a többiek szerepét is a dologban. Mindenesetre a Szivárvány Közösség kettészakadt, és rövid, de heves válás után külön utakra indultunk. Engem akkor nagyon megviselt a történet. Amúgy is fáradt és túlterhelt voltam, túlzottan magamra vettem a történteket. Mintha csak előre láttam volna, hogy ez lesz a vége, ha nem figyelünk oda jobban a közösséget építő és működtető emberi tényezőkre, ahelyett, hogy szaladnánk építeni a falut, ültetni a növényeket. A kezdetektől ezt hangsúlyoztam, és írtam is róla eleget, szorgalmaztam a belső tréningünket. Féltettem magunkat attól a sok nehézségtől, amit a hasonló úton korábban elindult közösségekről, ökofalukról hallottunk. Féltettem magunkat a saját félelmeinktől, kétségeinktől, problémáinktól… Hát ez sajna önbeteljesítő jóslat volt.

Persze nem lennék avatár, ha némi idő elteltével, miután lenyugodtam, és képes voltam félretenni a személyes sérelmeimet, nem kérdeztem volna meg magamtól a legfontosabb kérdést: „Hogyan is csináltam én ezt? Azaz mi volt az én szerepem az eseményekben, és hogyan tudom másként – jobban - csinálni legközelebb? Persze azt is gondolom, hogy akkor tudnánk tudatos és hatékony csapat lenni, ha a közösség minden tagja feltenné magának ezt a kérdést. Pontosabban először magának tenné fel ezt a kérdést, vállalva a személyes felelősségét, ahelyett, hogy a másikra mutogat.

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek…” Nehezen ment az elengedés, pedig mennyi rossz érzést megspórolhattunk volna egymásnak… Aztán egyszer csak az egyik utolsó vita során-után, amire én már el sem mentem, mert belefáradtam az értelmetlen egymásra mutogatásba, a párom kiakadva jött haza… Valóban a tűréshatár volt az, amit átlépett (l. a címben a freudi elszólást). Bizonyára volt igazság mindkét oldalon, de az már nagyon rossz felé vezet, amikor ilyeneket vágnak az ember fejéhez: „Mit tettetek egyáltalán Ti ebbe bele??!!” (mármint a Szivárvány Közösségbe és a falu elindításába) – szegezték a kérdést páromnak, amire ő azt mondta, hogy na, ebből tényleg elég, ennek valóban nincs értelme, és otthagyta a társaságot. Sajnos nem volt ott senki a maradók közül, már előbb visszavonultak a vitából…

Még most is nehéz nem vérig sértődnöm ezen a kijelentésen. Január óta „munka- és pihenőidőnk” tetemes része, összes hétvégénk, rengeteg munkánk, pénzünk a Szivárvány Útban van. Amit mások nem végeztek el, akár ígérték, akár nem, azt is mi csináltuk meg, amit mások nem tettek bele időben, munkában, pénzben, azt is mi tettünk bele. Mert mi valóban akartuk, akarjuk elérni a célunkat. Az azonban még most is megoldatlan kérdés a számomra, hogy hogyan lehet nem leamortizálni magunkat, ha több a feladat, mint az ember (idő, lelkesedés, kitartás…) A természet nem vár… ha „nem vetünk, nem aratunk”. Abba kellett volna hagynunk? Lehet… de mégis úgy érzem, az idő nekünk dolgozik. Most - így ősz elején - túl egy dolgos és eseménydús tavaszon és nyáron, és még nem lezárva a szezont - azt látom, hogy sok-sok gyümölcse volt a kitartásunknak, sok-sok dolog megtörtént. Olyanok is, amelyek szinte a csoda (vagy a lehetetlen) határát súrolták, ami nem ritkán megesett már velünk a Szivárvány Úton.

Egyébként fontos volt értékelni az eseményeket, leszűrni a tanulságokat, és azóta igyekszünk változtatni a dolgokon, jobban csinálni. Mind az emberi részén, mind a tervezés, szervezés mikéntjén. Nem könnyű… Valahol a türelem, az elvárások letevése az egyik kulcskérdés. Illetve az, ha az ember nem másokra vár, hanem teszi a dolgát legjobb tudása és elszántsága szerint. Mindenkinek magának kell éreznie belülről, hogy mi a célja valójában, és ezért mit tesz, vagy mit nem. Több-kevesebb sikerrel próbálunk erre odafigyelni, és hozzáállásunk, úgy tűnik, apránként meghozza gyümölcsét, hiszen újra kiváló tagokkal - újakkal és visszatérőkkel - gyarapszik a csapatunk, és egész nyáron remek emberek fordultak meg nálunk hosszabb-rövidebb időre.

Ami az elbúcsúztatott tagokat illeti… biztos vagyok benne, hogy valójában nem gondolták komolyan a fent idézett kijelentést. Csak hát ilyen az ember… ha már benne van a vitában, nagyon nehezen adja fel az állását, még olyan áron is, hogy meggondolatlan dolgokat vág a másik fejéhez. Idővel talán újra találkozik majd az utunk, hiszen értékes embereket ismertünk meg bennük.

Beindult a szezon Szivárvány Faluban

Az élet ment tovább… sőt rohant. Június elején szupervályog kertépítő, a végén permakultúra tanfolyamot tartottunk. Jó hangulatú tanfolyamok voltak, sok résztvevővel, és ha mindig van is csiszolnivaló a szervezésen és lebonyolításon, mégis érződött rajtunk, hogy a májusi csoportszakadás óta felszabadultunk, új lendülettel folyattuk a munkát. Baji Béla és permakultúrás társai üde színfolt volt Szivárvány Faluban. Bélát nagyon megkedveltem, hatalmas tudása, szerény és finom humora nagyon szimpatikus a számomra. A fiatal permakultúrás csoportvezetők pedig már annak az új generációnak a képviselői, akik véleményem szerint már új szemléletben látják a világot, és bizonyosan részesei is lesznek annak, hogy jobb irányt vegyen a világ szekere. A nyári konyha építését is folytattuk, és szuper-zuhanyozónk is készült a körtefa alatt. Megint remek emberek jöttek össze nálunk, ez az igazi jutalom a munkánkért.

Szuper-zuhanyozó show

Sajnos csak hétvégenként tudtunk lemenni Héregre, és többnyire sürgés-forgás volt nálunk. Sok érdeklődő, önkéntes segítő látogatott meg minket. Ez örömteli, de volt egy hátulütője is a dolognak, amire sajnos csak nyár vége felé jöttem rá. Nevezetesen az, hogy ráeszméltem, hogy alig haladtunk az építéssel, kerti munkákkal. A vendéglátással, beszélgetéssel, „idegenvezetéssel” elment az idő, és bár világ életemben emberekkel foglalkoztam, ez már nekem is sok volt. Emberi erőforrásunk is kevés volt ahhoz, hogy „menedzseljük” a látogatókat. Be kellett vallanom magamnak, hogy kissé elegem lett, mint ügyeletes főszervezőnek, házigazdának, mindenesnek, és közben az egyik fő munkaerőnek is. Minden egyes hétvégén… Sajnos néha már érződött is rajtunk a fáradtság, nem fogadtuk az érdeklődőket olyan szívélyesen, ahogy illett volna… sőt néha azt gondoltam magamban:

- „Atyaég, találd meg azt a csavarhúzót magad! Engem meg hagyjatok már békén, hadd végezzem a dolgomat, mert semmire sem jutok így!”. Még jó, hogy hangosan nem küldtem el senkit melegebb égtájakra. Hiába gyarló gondolatok ezek, emberből vagyok, végesek az erőforrásaim. A nyár valahol a pihenésről is kellene, hogy szóljon.

Ezúton elnézést kérek azoktól, akiket szándékunk ellenére esetleg „elijesztettünk”. Bár félő, hogy ők (már) nem olvassák e blogot :-(. Köszönjük mindenki munkáját, lelkesedését és kitartását!

Mindenesetre nyár vége felé arra az elhatározásra jutottam, hogy sajnos erőforrás hiányában korlátozni kell a Szivárvány Falus jövés-menést. Ezután elkülönítjük az Önkéntes Szivárvány Napokat (többnyire dolgos hétvégéket) és a Nyílt Napokat. Előbbire azokat az érdeklődőket várjuk, akik szívesen beszállnak a munkába, azaz alapvetően segíteni jönnek. Utóbbi pedig az általános érdeklődőket, amikor is lazább a program, és rendelkezésre tudunk állni, hogy bemutassuk a helyet, elképzeléseinket, céljainkat és a hozzáállásunkat. Persze előbbi hétvégéken is tudunk ismerkedni és beszélgetni akár munka közben, akár az étkezések, pihenőidő alatt. Nem mintha ez utóbbiból túl sok lenne.

Ezután már jobban ment a dolog, de a nyár elszállt, és behozni már nem tudtuk a lemaradásokat, főleg az építésben, és a kimerültséget már nem tudtuk teljesen száműzni a viselkedésünkből.

Robinsonné Héregen – Horror magyar módra

Menet közben elkezdtük a területünk bővítését is, hogy a honfoglalásunk kezdetét jelentő vékonyka földdarab (anno Csíkföldként írtam róla) melletti telekkel bővüljünk, azaz formálódjon a falu majdani területe. Hosszútávú megállapodás keretében immár teljesen birtokba vehettük a szomszédos présházat is. Kezdtünk berendezkedni. Valamikor a nyár közepe táján még tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy ne csak dolgozzam Héregen, de egy kis pihenést is beiktassak. Elhatároztam, hogy egyik hétvégén ott maradok Héregen egy pár napra, és a rendrakás közben kicsit lazítok is. Nem mintha a választás ideális lett volna. Az a hét volt a nyár legmelegebb hete. Egyetlen helyen lehetett megmaradni, az alsó pincében. Hát nem valami fényes nyaralási kilátás a sötét pincében a lomok között kucorogni.

Ennek ellenére jól indult a dolog. Két nap alatt készen lettem a pakolással, utolsó simításokat végeztem a készülő szupervályog tankönyvön, és maradt némi idő a lazításra is. Biciklivel bejártam a faluba, ismerkedtem kicsit, és élveztem a nyugalmat. Sehol egy lélek, csak az erdő, mező, növények, állatok... Nos, utóbbiból több is a kelleténél. Éjszaka pelék randalíroztak, aranyosak, de zajosak és szétszedik a padlást.  

Őpelesége

Azután…

Mintha csak egy klasszikus pszichothrillerben vagy horrorfilmben lennénk. Nyitójelenetek: Főhősnőnk élvezi a munkát és a kikapcsolódást, sétálgat a gyönyörű tájon, öntözi a virágokat, kertészkedik. Reggel meglesi az erdőszélen bóklászó őzeket, este a teraszon üldögél, gyertyafénynél olvasgat, figyeli a teliholdat és az éjszakai állatokat (macska, róka, nyúl, borz…). Igazi falusi romantika: nincs villany, víz a házban. Hideg vizes mosakodás a kerti zuhany alatt a sötétben, meztelen tánc a zivatarban ... vadregényes, idilli vidéki magány... Azután… a zene már kezd némi feszültséget sugallani.

A körmét rágó néző már látja lelki szemeivel: másodpercek kérdése, és a lesben álló dinoszaurusz/ufó/szörny ráveti magát a gyanútlan főhősnőre. És főhősnőnk valóban gyanútlan. Bár, ahogy éjjelente a teraszról nézi alant a kukoricamezőt, éppen olyan a táj, mint amikor a dinók kergették a főhősöket a Jurassic Parkban... Nem tanácsos ilyeneken meditálni, amikor az ember (lánya) néhány km-re egyedül időzik egy sötét erdő szélén. Furcsa neszeket hoz a szél az erdőből… Bár a dinóverziónak is van némi előnye, azok talán egy-kettőre megeszik az embert... Bezzeg történetünk horrorjövevényei furmányosabb módon támadtak, és az általuk okozott kínok is lassabbnak és tartósabbnak bizonyultak.  Először csak érthetetlen apró sötétbarna (vér???!!!) foltok a lepedőn. Majd egyre szaporodó égetően és ellenállhatatlanul viszkető vörös foltok a test minden részén. Határozottan nem szúnyogcsípések. Sehol egy tettes. Végül a gonosz szörnyek annyira elszemtelenedtek, hogy már nappal is előmerészkedtek. Ez lett a vesztük…

Ahogy rajtacsíptem a tetteseket, már összeállt a kép. Az előzmények. A néhány hete ajándékba kapott leselejtezett kárpitozott ággyal begyűjtöttünk némi ágyi poloskát. Mire kiderült, hogy mi is az, ami rendre összecsípi az embereket, addigra már több hét eltelt, és jól elszaporodtak. Egyik lelkes csapattagunk allergiás is lett a kiütésekre, iszonyúan nézett ki szegény. Jellemző a bőrgyógyászára, hogy nem jött rá, mi az. Fűallergia… Én mondtam az elejétől, hogy valami csípés-allergia, de mivel ezek a dögök csak éjjel támadnak, és egyikünknek sem volt még szerencséjük hozzá, sejtelmünk sem volt róla. Aztán valahogy kezdtünk gyanút fogni, hogy valami mégis a házban lehet. Én a Robinson-hétvégéig nem aludtam a házban, ezért már el is feledtem a dolgot. Most azonban leesett a tantusz. Bár ehhez is kellett némi idő. Addig is láttam egy-két aprócska bogarat az ágyon, de hát vidéken azért az ember nem akad fenn egy-két rovaron. Pláne, hogy mindössze fél centisek a kis dögök. (Van annak is hátulütője, ha az ember nem rovarfóbiás, és nem irtja mániákusan a mindenféle ízeltlábúakat. Azonkívül, hogy elhessegettem őket, nem izgatott a dolog.) Érdekes, hogy miféle sugallatra ugrott be, hogy vérszívó poloska, de aztán már tekertem is az internethez a faluházba, és rá is leltem. (Fotók a fejezet végén, csak erős idegzetűeknek!)

Nos, a jól induló pihenés hamar rémálommá változott. 40 fok volt, egész testem viszketett, és - mint az internetről megtudtam -, ezek ellen csak lángszóróval lehet menni. Azt pedig nem tartunk. (Még…) Csak hétvégén érkezett a felmentő sereg a rovarirtóval, és hogy segítsenek kivinni az ágyat. Addig éjjelente alig aludtam. Utána pedig még hetekig viszkettem, éjjelente lázálomból riadtam fel, hogy mászkál-e valami a testemen a takaró alatt. (Most is viszketni kezdek a gondolatra.) Az ágyakat ki kellett dobni (felgyújtani), a szobát teljesen kipakolni és beszórni rovarirtóval. A szobát és a cuccainkat hetekig árgus szemekkel figyeltük, hogy haza ne vigyünk belőlük egyetlen petét sem. (Ugye, hogy nem is annyira különbözik a Nyolcadik utas a haláltól? Mikor az úrhajó viszi haza a szörnytojást… és viszi… )

Hát ez a fejezet méltán kapott ilyen részletes leírást, egy életre feledhetetlen, és nem minden tanulság nélküli. Volt idő, hogy egyes számú közellenségnek tekintettem a legyeket és a szúnyogokat. Azóta bátran kijelenthetem, ártatlan, ma született bárányok az ágyi poloskákhoz képest.

Szóval azok a kérdések, mint pl. hogy „Féltem-e egyedül ott a világ végén?” el is törpültek az ágyi poloskás horror mellett.

                Lehet, hogy nem a legfennköltebb végszó, de itt be is fejezném „az első évad”-ot.

Hamarosan folyt. köv. a többi alcímmel.

Horrorfotók:

NOT Lost :)

Kedves SzuperOlvasóim :)!

Remélem, még nem adtátok fel, hogy valaha lesz folytatás...
Nem vesztem el, csak a magamfajta vidéki élet felé orientálódó embernek a tavasz és a nyár, sőt még az ősz eleje is a szorgos kerti munka ideje. Aztán majd a természet rendje szerint behúzódunk, akkor jöhet az írás, benti munkák.
Azért már készül a következő blogbejegyzés, mert nem sokáig bírom ám írás nélkül... Csak hogy annyi minden történt! Hol is vegyem fel a fonalat?


Szóval hamarosan jövök...

Addig is napsütéses, színes-szivárványos vénasszonyok nyarát kívánok mindenkinek

Mónika

Szarvasbőgés a Gerecsében

Szivárvány Tréning – egy kis kitérő(?)

A prizma a rajta áthatoló napsugarakat hét különböző színre bontja fel.
Így születik a szivárvány is: parányi vízcseppek lebegnek a levegőben, amelyek prizmaként működnek, így a rajtuk keresztül világító napsugarakat hét színre bontják. Az elme sem más, mint egy prizma: mindent szétforgácsol. Az igazság egy, de ha az elmén keresztül nézed, sok kis darabkát látsz helyette. A misztikus azzal, ahogy a dolgokról beszél, arra törekszik, hogy újraegyesítse a szivárvány színeit, hogy az ismét osztatlan egység legyen, mint kezdetben, mielőtt még áthatolt volna a prizmán. (Osho)

Gondolom, nem okozok meglepetést, ha hangsúlyozom, hogy Szivárvány Falu és a Közösség életében fontos a tudatosság, a spirituális alap. Ahogy azt a víziónkban is leírtuk: szerintünk első az, ami a „fejünkben” van, és azután jöhet a gyakorlat. Céljaink megvalósulásának, „gazdagságunknak” (ahogy legutóbb írtam) a legfontososabb alapja, hogy miben hiszünk és mit teremtünk. Nem vallásos hitre gondolok, hanem gondolkodásbeli meggyőződésekre, programokra, amelyekkel a világhoz és egymáshoz viszonyulunk, amelyek tudatosan vagy tudattalanul működtetnek…

Így aztán még a legelején javasoltuk a csapatnak, és el is határoztuk, hogy tartunk egy belső továbbképzést, amolyan csapatépítő tréninget. (Bár a csapatépítő tréning kifejezést nem szívesen használom, mert téves, esetleg negatív képzeteket kelthet… amolyan pénzes-multis úri huncutság juthat némelyek eszébe. Egyelőre jobb elnevezés nem jutott eszembe… majd gondolkodom rajta.) A lényeg, hogy összejöjjünk egy hétvégére, amikor a szivárványfalus feladatok helyett dolgozunk magunkon, az egymáshoz való viszonyulásunkon, foglalkozunk kicsit a lelkünkkel, spirituális energiáinkkal, vélt és valós motivációinkkal, félelmeinkkel, konfliktusainkkal stb., elsősorban az öko-faluteremtéssel kapcsolatban, azaz az alakulóban lévő ökofalu közösségre és témára fókuszálva. Mindezt konkrét tematikával, módszerekkel, gyakorlatokkal, szóval nemcsak amolyan közös beszélgetésre gondoltunk.

Közben aztán elszaladt velünk a ló, belemelegedtünk a tervekbe, munkába, ilyen-olyan programok szervezésébe. Ökofalu találkozó Pesten, kirándulás Héregen, permakultúra előadás és terepszemle, szupervályog-tanfolyam, tereprendezés, munka, építés, kertészkedés elindítása… szinte minden hétvégére jutott valami. Végre aztán eljött a nagy nap, hogy kitűzzük a várva várt(?) „csapat-elvonulást” (lehet, hogy ez szó is megteszi a csapatépítő helyett?)… amiből végül is nem lett semmi. Egyelőre…

Kiderült, hogy a csapat jó része nem is ér rá, meg egyéb kommunikációs és technikai nehézségek, értetlenkedések merültek fel… Én meg megmérgesedtem, és lefújtam az egészet az amúgy is kicsinyre zsugorodott társaságnak, akik jelezték, hogy ott lesznek. Nem az a célom, hogy elemezgessen az okokat vagy bűnbakokat keressek. Az egész történet persze megérne egy misét… és már a kialakult helyzet is azt mutatja, hogy nagyon is szükségünk lenne arra a tréningre. Inkább magamba szálltam - jó szokásomnak megfelelően :) -, hogy hogyan is csináltam én ezt a dolgot? Miért is maradt el ez a tréning?! Persze olyan kényelmes a többieket szidni: „Nem vettek komolyan, nem látják, milyen fontos ez!” Stb. stb. OK, nekik is meg van a maguk felelőssége, de elég sovány bizonyítvány lenne rólam, ha nem látnám be, hogy azzal nekik kell szembenézniük, nekem meg az én részemmel. Ehhez a „bölcsességhez” persze kellett néhány nap, néhány „most már aztán irgum-burgum” jellegű levél a csapatnak. Végül is arra azért jó volt a „felfordulás”, hogy egyik este összejöttünk egy kis kötetlen beszélgetésre, amikor végre nem a nagyszabású terveinken dolgoztunk, agyaltunk, hanem csak beszélgettünk egymással, egymásról. Kimondtunk néhány „nyomja a bögyünket” jellegű dolgot is, meg hogy hogy is vagyunk mostanában. Klassz kis este volt, jól esik visszagondolni rá. Igazán szeretem ezt a kis csapatot, és melegség önti el a szívemet, ha rájuk gondolok… és valahol féltem magunkat magunktól, és a vállalt feladat nagyságától, nehézségétől. (Mint valami tyúkanyó. Te jó ég, tényleg én vagyok a rangidős nő jelenleg. Hoppá, ehhez valóban fel kell nőni.) Szóval kiírtam, kimondtam… és arra jutottam, hogy szükségem van néhány napra. Magamban.

Amikor az ember nagyon erőltet, hangoztat valamit, nem árt utánanézni, mi is van a háttérben valójában. Milyen tükröt is mutat az a dolog (ahogy azt sokszor szoktam volt mondani)?

Miközben vetítem a többiek felé, hogy mennyire szükségünk van egy ilyen tréningre (persze van is), igazából én vagyok az, aki teljesen elveszítette a fonalat. Miközben ezerrel nyomtam a munkát, hogy haladjunk a faluval, teljesen elhanyagoltam a magam jóllétét testileg-lelkileg egyaránt, a magam dolgait, a magam munkáját, családját és sorolhatnám. Iszonyúan elfáradtam. Egy ideje már mondogattam ezt, egyre nyűgösebben, ingerlékenyebben. De magam sem vettem komolyan, hogy ez így nem mehet tovább, hanem folytattam a munkáét ezerrel. Így aztán mások se vették a szívükre. Más kérdés, hogy valóban szükséges újragondolnunk, hogy jobban működjön a közteherviselés, munkamegosztás, ha el akarunk érni még az idén valamit a kiköltözés, gazdálkodás terén. Vagy ha túl nagyot(?) álmodtunk, ha nem megy, akkor a céljainkat kell az erőforrásainkhoz igazítani. De én hiába szakadok meg, ettől ez nem változik. Ha a mártírok és munkamániások úgyis megcsinálják a dolgokat, akkor minden rendben van, megy a dolog. Ez nem motivál másokat az erőfeszítésre. Persze nem így kéne legyen, de ehhez kell a tudatosodás. Mindenesetre mártíromságom kidőlt. Kész, kiakadt. Kínos, ha az embernek ennyire nehezen esik le a tantusz. Még szerencse, hogy nem valami betegség terített le, az is bekövetkezhetett volna egykönnyen, ha nem szállok magamba még időben. (Végül is lelkileg azért eléggé le voltam amortizálódva. Az is betegség. Sőt… De most nem akarok a pszichoimmunolgiába belemerülni.) Persze semmi helye az önostorozásnak, csak észre kell venni a dolgokat.

Így született meg bennem az elhatározás, hogy kivonom magam egy kicsit a forgalomból, és pár napot egyedül töltök. Kinyitottam eszközeim tárházát, lefújtam a port az önfejlesztő, önsegítő technikák halmazairól, és szépen visszaiktattam őket az életembe. Egészen egyszerűek is voltak ezek között: mindennap valami sport, odafigyelés az étkezésre, örömteli rendrakás, rendezkedés, pihenés, séta… és persze komolyabb gyakorlatok is. És mindebbe még az is belefért, hogy ezt a pár napot gyakorlatilag végigdolgoztam, megjutalmazva magam az elmaradt munkák apránkénti kipipálása felett érzett örömmel.)

Szinte mindennap csináltam valami újat is, és mindennap történt valami érdekes, izgalmas. Egy régi ismerős felbukkanása, szeretet-masszás egy baráttól, és még ki is találtam egy újfajta úszástechnikát magamnak. Hihetetlen, hogy amióta az eszemet tudom, úszom, és ez eddig nem jutott eszembe?! Jóval intenzívebben és gyorsabban tudtam ezzel a módszerrel úszni, és végre újra simán ment a szokásos úszási idő is. Egyik reggeli kocogásomat követő séta alkalmával pedig egy jópofa jelenben-levés gyakorlatot találtam ki, egyszer csak jött az ötlet. Alig várom, hogy megosszam a tréning résztvevőimmel :).

Olyan hálás az univerzum, ha az ember visszatér a tudatos szintre!

Ami azonban a legfontosabb folyománya az önkéntes magányomnak, hogy megszületett az elhatározás, hogy a fent említett önfejlesztő, önsegítő technikák hatalmas tárházból, amit szakmai pályafutásom és sajátélményű önfejlesztő tréningjeim során elsajátítottam és tanítottam, összeteszem a legszebb gyöngyszemeket a magam és mindenki örömére. Ez már egy ideje motoszkált bennem, és mivel pont az a barátom inspirált arra, hogy újra tartsak tréningeket, akitől a Szivárvány elnevezés is eredeztethető, és mivel a Szivárvány Közösség ihletett és motivált erre az új tréningre, magától értetődő, hogy Szivárvány Tréning lett a neve.

Miért is kellett nekem egy új tréninget összeállítanom, ahelyett, hogy tanítanám tovább valamelyiket azok közül, amelyeket megtanultam?

Az általam megismert eddigi módszerek többsége valamilyen pszichológiai iskolát képvisel, valamilyen oldalról, speciális nézőpontból közelíti meg az önsegítés, önfejlesztés kérdéskörét. Talán az avatár hangsúlyozza leginkább a nézőpontoktól („hitektől”) való függetlenséget, de mégiscsak képvisel egyfajta vezérelvet, elsősorban azt, hogy a saját valóságunkat, a világunkat mi magunk teremtjük. Úgy tűnik a módszerek többsége többé-kevésbé állást foglal a tudomány vagy a spiritualitás oldalán, vagy erőteljesebben hangsúlyozza egyiket vagy a másikat. Én pedig azt gondolom, hogy a kettő jól kiegészíti egymást.

Ilyen formán valahogy egyik módszer sem nyújtotta számomra ezt az egységet. Vagy túl mélyre ment, és kevés volt benne a mindennapokba jól beilleszthető egyszerű technika. Vagy túl szofisztikált, elvont volt, vagy túlzottan spirituális, ami néhány embert első látásra (még) nem szólít meg, esetleg elijeszt. Más módszerek - bármilyen jó oldalról is közelítik meg az életet -, lényeges szempontokkal nem számolnak, így hosszú távon kétséges sikerrel kecsegtetnek. (Ez esetben nem bírom ki, hogy nevén ne nevezzem a dolgot, és ezúton is remélem, nem gázoltam senki „hívőnek” a lelkébe. A Vonzás törvényére gondolok… Ha valakit érdekel, miért gondolom így, az írás alján röviden megmagyarázom.***). Néhány módszer pedig túlzottan a felszínen marad, túl racionális, azaz úgy kezeli az embert, mint valami gépezetet. Én is úgy gondolom, hogy az emberi viselkedés alapjai alapvetően egyszerű sémákkal modellezhetők (mint pl. a stresszelmélet, vagy érzelmeink és cselekedeteink működése a jutalom-büntetés szempontjából). Mégis az egyedi személyiségek és körülmények olyan páratlanul színes és változatos kaleidoszkópját hozzák létre az életutaknak, hogy bármiféle kaptafára ráhúzni ezeket könnyelműség lenne.

Persze nem kritizálni akarom ezeket a módszereket. Kiváló emberek kiváló munkáit dicsérik, és rengeteget tanultam tőlük, sokat segítettek, amiért hálás vagyok! Inkább csak megérett a helyzet arra, hogy összetegyem a magam rendszerét, és egyfajta hidat képezzek a tudomány és a spiritualitás között. Ez nem esik nehezemre, hiszen mindkét oldalt megjártam, hitelesen tudom képviselni mindkét nézőpontot. Az volt a szándékom, hogy a technikák és módszerek olyan kombinációját hozzam létre, amely mindkét megközelítést egységbe foglalja, és egyfajta alapként szolgálhat a fejlődés útján. Akár önmagában is útmutató lehet, és bőséges feladattal láthat el valakit, ha a változ(tat)ni szeretne, és nem akar vagy nincs lehetősége újabb és újabb tréningekre járni. (Meggyőződésem, hogy sokan ezt is túlzásba viszik, és magam is megtapasztaltam, hogy sokszor a kevesebb, több. A bőség zavarában előfordul, hogy csak kapkodok, melyik módszeremet is vessem latba. Pedig akár néhány is elegendő, hogy egyensúlyba kerüljünk, de ezt a néhányat használjuk rendszeresen!) Ugyanakkor ez az én kis gyűjteményem arról is információt ad, hogy valaki az élet mely területén különösen sebezhető, így aztán tovább mehet olyan irányba, akár egy speciális tréningre, amely ezen a területen erősíti.

Szivárvány Tréning… Egy újabb számomra megfelelő cél? Igen! Imádom összeállítani az anyagokat, előadást, munkafüzetet, elkészíteni hozzá a honlapot, szórólapot, és már el is feledtem, hogy mennyire szeretek tanítani, csoportot vezetni! Alig várom az első tréninget. „A dolgok a lehető legjobban alakulnak a számomra.” Ez a hit még akkor is útmutatást ad, ha az ember éppen a gödör alján ül, hulla fáradt, és csak a problémákat látja maga előtt… mert íme, értelmet nyert a dolog. Ha nincs ez az elakadás, mélypont, talán Szivárvány Tréning sem születik meg. Még ezt a blogbejegyzést is rekordidő alatt írtam meg, pedig van úgy, hogy igen lassan szülök meg egy történetet. És ahhoz is újra erőt érzek, hogy folytassam a szupervályog és a Szivárvány Falu építést. Jó lesz újra a csapattal lenni…

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

***Vonzás törvénye:

Az aggályaim röviden, hogy túl nagy hangsúlyt fektet a gondolatok erejére. Vagyis, ha valaki túlzottan felületesen közelít ehhez a módszerhez, azaz azt gondolja, hogy elég erősen akarnia, gondolnia, elképzelnie valamit, és már így is lesz, nem sok sikert fog vele elérni. Teljesen igaz, hogy a gondolataink alapvetően formálják az életünket, de egyenlőségjelet tenni a gondolatok és a teremtés között, túlzott leegyszerűsítése a valóságnak. Lehet, hogy néhányan meg is rémülnek, hogy valami rosszra gondolnak, és máris itt a baj…

Szerencsére nem ilyen egyszerű a dolog. Hogy egy drasztikus példát említsek. Bizonyára sokan hallottak a kényszerbetegségről. Ez esetenként olyan tünetekben nyilvánul meg, hogy valakinek kétségbeejtő, sokszor borzasztó gondolatai vannak, amelyeket nem tud leállítani (csak pl. meghatározott rituálékkal, ezek a kényszercselekedetek). Például azt gondolja, hogy beugrik a metró elé, vagy megöli valamelyik hozzátartozóját, és ehhez hasonló szörnyűségek. Elképzelhetjük, milyen érzés lehet, ha valakit ilyen gondolatok bombáznak! Mégis ezek az emberek nem szoktak beugrani a metró elé, és a sorozatgyilkosok sem közülük kerülnek ki. Sőt, beszámolnak arról, hogy ezek a gondolatok teljesen érthetetlenek a számukra, soha nem gondolnának ilyet komolyan, nem tennének meg ilyesmit, azaz ezek gondolatok „én-idegenek” a számukra, csakúgy jönnek, és nem tudják őket leállítni.

Szerencsére a gondolatok, vizuális képek önmagukban még nem hozzák létre azt a valóságot. A valóság teremtéséhez egy teljes összhang kell a között,

• hogy valóban mit szeretnék, ezeket a gondolatokat, vágyakat valóban, kétségek nélkül meg szeretném-e valósítani;
• hogy felfedtem és megszüntettem a többnyire tudattalanul belülről működtető különféle szabotáló hiteket, programokat (amelyek oly gyakoriak, és többnyire ezek okozzák, hogy nem sikerül megvalósítanunk, amit szeretnénk);
• és hogy testi és lelki állapotom van-e olyan egyensúlyban, hogy rendelkezik a megfelelő teremtő erővel, energiával (ezt forrás-állapotnak nevezzük az avatárban);

Összességében: van egy tiszta szándékom, nincsenek vagy leállítottam a gátló programjaimat, és magas tudati / energia szinten vagyok. Arról most nem beszélek, hogy cselekedni se felejtsünk el, ha már biztosan körvonalazódott, hogy mi a célravezető (azaz előbb az előző lista, és utána az akció). „Bízz Istenben (az univerzumban) és fogd meg a kapanyelet!” vagy valami ilyesmi.

Az univerzum bölcsességének gondolom egyébként, hogy nem tudunk csakúgy egykettőre teremteni a gondolatainkkal, azaz a tudatos teremtés alkalmazásához valóban el kell jutni egy bizonyos szintre. Különben ki tudja, mit művelnénk a világgal. Pedig már enélkül is mit is művelünk a világgal?!... Sajnos a valódi életben nem igazán vagyunk tudatosak, és sokszor még azt sem tudjuk, hogy mit is akarunk. Ilyenkor aztán rejtett, nem mindig a legmegfelelőbb belső programjaink kényének-kedvének vagyunk kitéve. Ezért is fontos a tudatosság.

A fenti és még további tényezőkre is alaposan kitérünk az avatár tréning során, hogy valóban a szándékaink szerint tudjuk formálni a valóságot. Nem is véletlen, hogy maga az alaptréning kilenc nap, és nem elég hozzá egy-két egyszerű módszer…) És akkor arról még nem is írtam, hogy mennyi idő, mennyi gyakorlás kell ahhoz, hogy ezek az újonnan tanult programok váljanak automatikussá (a régi rossz beidegződések helyett), és működjenek olajozottan… a viselkedésváltozásnak megvannak a szakaszai, ahogy a magatartástudományok oktatják.

Ökofalu dilemmák – gondolatok a gazdagságról

“A bőség a világegyetem természetes törvénye. A természet mindenütt szinte pazarlóan nagyvonalú, körös-körül bőség uralkodik. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy sokan nem részesülnek ebből a gazdagságból, mert nem ismerik a belső teljesítőképességüket, vagy legalábbis nem használják ki azt optimálisan.
A gazdagság nem újraelosztás, hanem tudat kérdése. Ha a világ minden pénzét összegyűjtenénk és kiosztanánk az emberek milliárdjai között, viszonylag rövid időn belül a gazdagok újra gazdagok, a szegények ismét szegények lennének. A gazdagságot önmagunkban kell felfedeznünk és arra kell kérnünk, hogy terjedjen át az életkörülményeinkre is.” (Kurt Tepperwein)

Nagyon régen írtam már… miközben rengeteg dolog történt a Szivárvány Falu és a szupervályog területén, olyan dilemmákba ütköztem (ütköztünk), amelyek igencsak húsbavágóak, és inkább söpörnénk őket a szőnyeg alá, mintsem szembenézzünk velük.

Kicsi kitérőt tennék tehát a történetmeséléstől ennek a némileg provokatív és kényes, de nehezen elkerülhető témának az erejéig.

Ökofalu teremtés… Egyre többen vágyunk arra az életformára, amit az ökofalu kifejezés magában rejt, vagyis amit gondolni vélünk róla. ”Lássunk neki! Hol is van az a Nagy Ökofalu Kézikönyv, lapozzunk csak bele, melyek a helyes lépések? Hol vannak azok a jól működő ökofalu közösségek, akiktől lehet tanulni?” Hát… Járatlan útra léptünk, ha nem is egyedül.

Mi is nekiláttunk a konkrét tervezésnek és megvalósításnak azzal a lelkes kis maggal, amely formálódott abból a soktucat emberből, aki különböző mélységig belecsöppent a Szivárvány Falu történetébe. 

Elszaladt a fantáziánk, szaladunk ültetni a magokat, és nem szívesen fecséreljük kevés és drága időnket az elméleti dolgokra, az alapok lerakásának tervezésére. Pedig a jó kertész is előbb tervez, megvizsgálja, s ha kell, előkészíti a talajt… az építőmester is gondos alapozást készít, mert tudja, hogy az szükséges ahhoz, hogy a háza erős és tartós legyen. Persze-persze, örülünk a nagy tenni akarásnak, de azért valóban foglalkozni kell az alapozással. No, de miféle alapokat is fektessünk le?

-          Előbb tervezzük meg jól a lépéseket, mint egy projektet!

-          Kezdjünk cselekedni! Munka közben ismerszik meg a csapat!

-          Előbb tegyük rendbe azt, hogy mi van a fejekben!

-          No, hol vannak és milyenek azok a földek, amiket meg lehet venni, és mennyiért! Terület nélkül hiába is álmodozunk!

És még sorolhatnám, ki hogyan is kezdene hozzá. Egy biztos, mindenkinek igaza van valahol, de valahogy mégiscsak el kell kezdeni. Én is előállok hát a magam teóriájával… legalábbis az egyikkel a sok közül :).

Amikor új dologba fogunk, két tényező mindenképpen kell a sikerhez:

1)      Egy erős és életképes elhatározás, azaz egy cél, avagy vízió, hogy mit is szeretnénk elérni;

2)      Erőforrások és cselekedet, amivel meg is valósítjuk ezt a célt. 

Én abból indultam ki, hogy közös célunk, víziónk van: önellátó ökofalu és életközösség.

(Abba most nem mennék bele, hogy némi elkeseredés vett rajtam erőt, amikor rádöbbentem, hogy nem ennyire egyértelmű a helyzet. Vágy az van az ökofalus életformára, de igen eltérő az, hogy ki mikor és milyen formában képzeli azt el, és mennyit tesz valóban az álmai megvalósítására, mennyire kész valóban változtatni. Az én vízióm igen távoli és idealisztikus ahhoz képest, ami a mi kis csoportunkban körvonalazódni látszik. Ez még rendjén is volna, de néha az az érzésem, hogy nem is mindenki hisz abban olyan eltökélten, hogy ez az álom valóra is válhat. Sőt, nem is biztos, hogy álom ez, inkább egyfajta menekülés abból a rendszerből, életből, ami most van. Szerintem nagyon nagy a különbség a kétféle motivációban: Építek valamit, mert hiszem, hogy az a számomra megfelelő cél és jövő, vagy szaladok, mert kerget a jelenlegi rendszer… jobb ötlet híján az ökofalu irányába. Persze a többség e két véglet közötti mezsgyén foglal állást.)

No, térjünk vissza a második pontra: Lássuk az erőforrásokat, milyen gazdagok is vagyunk. Szándékosan használom a gazdagság kifejezést, mert ebből hamar kiderül, hogy ezen a téren bizony eléggé deformáltak az értékek agymosott pénzvilágunkban. Jó lenne, ha meg tudnánk teremteni az egyensúlyt ebből a szempontból. Mit is értek tehát gazdagság alatt én?

1)      Szellemi gazdagság, tudatosság, egyfajta teremtő erő, magas energiaszint;

2)      Érzelmi gazdagság (szakkifejezéssel élve nevezhetem érzelmi intelligenciának is), azaz hogy hogyan bánunk egymással. Ez alapvetően maghatározza, milyenek a kapcsolataink, milyen gazdag kapcsolati tőkével rendelkezünk;

3)      Értelmi, intellektuális gazdagság: intelligencia, tudás, szaktudás stb.;

4)      Anyagi, fizikai gazdagság, pénz, eszközök stb.

A sorrend a listában nem véletlen. Bár mind a négy tényezőre szükségünk van, akárcsak a jobb és a bal agyféltekénkre, keletre és nyugatra, én úgy gondolom, hogy az első, azaz a szellemi gazdagság alapvetően befolyásolja a többi szintet is. Magas tudatossági szinten másként kezeljük az életet, és a gazdagság másik három területét is. Jelen világunkban egyelőre az alsó fizikai szint, azon belül is a pénz diktál, mint egyfajta univerzális gazdagság-mérőeszköz.

Már megint ez a kép…

 Miért fontos ezzel foglalkozni?

A fenti négy területen általában eléggé különböző szinten állunk. Hogy hogyan kezeljük okosan és a megfelelő helyükön ezeket a kincseinket, alapvetően meghatározza a sikerünket. Én úgy látom, hogyha ezen a négy területen igyekszünk felzárkóztatni, kiegészíteni egymást, akkor ki tud alakulni egyfajta harmónia, egyensúly a közösségben.

Óhatatlan, hogy nem egyformán rendelkezünk az erősforrásokkal: idővel, munkaerővel, szaktudással, kapcsolati tőkével (kapcsolatrendszerrel), pénzzel, eszközökkel, szellemi erővel (teremtő energiával). Amikor elkezdjük számba venni ezeket az erőforrásainkat, egykettőre kiderül, hogy az anyagi tételeket valahogy külön kezeljük, más mérce szerint mérjük. Amikor arra a kérdésre kerül a szó, hogy tegyük bele a pénzünket, anyagi forrásainkat a célok megvalósításába, a többség rögtön igen óvatossá válik, garanciákra, biztosítékra vár, természetszerűleg úgy kezeli, hogy az az ő pénze, tulajdona. Eszébe sem jut, hogy amikor valaki az idejét, munkáját, tudását stb. adja a többieknek, akkor azt visszavonhatatlanul beleteszi a közösbe. Ha „mégsem úgy alakulnak a dolgok”, akkor nem mondhatja azt, hogy „hoppá, nem erre számítottam, kérem vissza”. A gazdagság nem anyagi természetű részei nem mérhetők olyan könnyen, nem számolhatunk rá kamatot, nem kérhetünk rá garanciákat, nem tudjuk jogi papírokban lefektetni. (Némi kreativitással persze tudnánk, de kérdés, ez jó irány lenne-e.) Így aztán nem is vesszük őket olyan komolyan.

Mai anyagias világunkban így szól a mondás: „Az idő pénz”. Amíg valaki a munkáját, idejét stb. adja másoknak, addig egyrészt értéket termel a számukra, másrészt azt az időt nem arra szánja, hogy a saját pénzét, anyagi javait megtermelje, vagy a saját szeretteivel legyen, hobbijának éljen, vagy egyszerűen csak pihenjen, töltődjön. (Ebből a szempontból különösen becsben kellene tartanunk az egymásra, a közösségre fordított időt.) Ez az egyik legnagyobb kihívás azokban az ökofalu szerveződésekben, ahol nem egy időben történik a kiköltözés. Milyen konstrukcióban támogassák a városban maradók a leköltözőket, ha nem tudják sem az idejüket, sem a munkájukat adni a leköltözőknek, akik helyben építik a majdani lakó- és életközösséget? Hogyan osszuk el igazságosan a javakat, terheket? Hogyan kompenzáljuk azokat, akik leköltöznek, és feladják jelenlegi pénzkereseti lehetőségeiket, sőt lemondanak a komfortjuk nagy részéről is? Mi legyen a jövő-menőkkel, akik itt is ott is ténykednek, immár behozva a rendszerbe az utazási költségeket is? A megszokott működési sémáink, a jelenlegi pénzrendszer kevéssé alkalmas egy ilyen összetett élethelyzet kezelésére, pláne nem a gazdagság minden elemének a mérésére. Nem is véletlen, hogy a legtöbb közösségi pénz az idő alapú elszámolást tartja üdvözítőnek.

Számomra egy ideális átmeneti megoldásnak tűnik az Magyar Ökotársulás útja. Miközben a kezdetektől elsősorban közösséget építettek, és nagy hangsúlyt fektettek a szellemi gazdagságukra, fejlődésükre, mintegy melléktermékként (azért, hogy létrehozzanak valami kézzelfogható közös „produktumot”) egy igen praktikus, átlátható és igazságos biotermelési és ellátási konstrukciót hoztak létre. Közösen vettek területet, amelybe egyforma, a többség számára előteremthető kezdeti tőkével szálltak be, és a gazdálkodást is közösen, egyforma havi összeggel tartják fenn. Ebben a konstrukcióban biztonságra leltek addig is, amíg szükségük van a biztosítékokra. A rendszerben ezenfelül nincs ezernyi szabályozás, működésképtelen szintű demokrácia. A szakmai döntéseket a szakemberekre bízzák, akiket a tagok választanak. A minőségbiztosítást pedig a következőképpen kezelik. „Egymás szemébe néznek”… ebben benne van az adott szó, a bizalom, a felelősség.

Kétségtelen, hogy ez egy egyszerűbb rendszer, nincsenek leköltözők, nincs életközösség, senkinek nem kell lemondania a biztonságáról, kilépnie a komfortzónájából, alapvetően változtatnia a jelenlegi életén. Nem kell egyfajta belső elszámolási rendszert létrehozniuk, hiszen a tagok az egyszerű és jól bevált(?) pénzformátumban szállnak be az erőforrások előteremtésébe, és tulajdonképpen megfizetik valaki más munkáját, aki intézi az ügyeket, működteti a gazdaságot. Azaz nem kell zsonglőrködniük, hogy egyensúlyt találjanak abban a vegyes rendszerben, ahol mindenki azon a gazdagsági szinten száll be, ahol tud (munkával vagy pénzzel, vagy kapcsolatokkal stb., illetve többnyire ezek keverékével). Nincsenek az egyenlőtlen erőbedobásból eredő problémák, konfliktusok.  Mégis én azt gondolom, hogy ahogy ők haladnak, ezeken a nehézségeken is túl tudnak majd lépni, ha úgy döntenek, hogy továbblépnek akár életközösségi szintre is, mert erős szellemi alapra építkeznek.

Summa-summarum, amikor elkezdjük lerakni az ökofalunk alapjait, óhatatlanul igen hamar belekerülünk ezekbe a sokkal kevésbé kellemes témákba, mint annak a tervezgetése, hogy milyen házat fogunk építeni, vagy hogyan ültessük a növényeket. Fontos, hogy őszintén magunkba nézzünk, hogyan is állunk mi ezekkel a kérdésekkel, mennyire igazságosan méricskélünk, milyen félelmek, gyarlóságok mozgatnak. „Nem kunszt bátornak lenni annak, aki nem fél.” – szoktam volt mostanában ilyetén csavarással megfogalmazni a lényeget. Olyan ez, mintha egy újfajta társadalmat építenénk… új értékrenddel, új szemlélettel, új „gazdaságtannal”, hiszen a célunk alapvetően az, hogy változtassunk, másként csináljuk, mint ahogy a mostani rendszerben szokás. Nem csoda, ha nehéz.

Az én jövőmben, egy tudatos (magas szellemi energia szinten együtt rezgő) közösségben kialakul majd az az erkölcsi szint, amelyben magától értetődően fogjuk kezelni a gazdagságunk különböző összetevőit, és legyőzni a félelmeinket, gyarlóságainkat is. Belülről fogjuk érezni, automatikusan fog működni. Addig azonban a következőket tehetjük:

1)        Tudatosan odafigyelünk egymás munkájára, beletett értékeire, észrevesszük, ha kettős mércével mérjük a gazdagságot, azaz külön becsben kezeljük a pénzt. (Tudom, hogy nem könnyű, annyira áthatja a jelenlegi világnézetünket a pénzközpontú, anyagias értékrend, hogy észre sem vesszük, mennyire mélyen gyökerezik, mennyire ott lapul a gondolataink, cselekedeteink mögött.)

2)        Szem előtt tartjuk, hogy ha hatékonyan akarunk működni, akkor bizonyos feladatokat és költségeket vállalnunk kell: „Amit én nem teszek bele, azaz ami hiányzik a rendszerből a hatékony működéshez, azt bele kell, hogy tegyék a többiek!” Ha ők sem teszik bele, akkor nem halad, vagy elakad a dolog. „Nem várhatok arra, hogy majd úgyis lesz valaki eltökélt, eléggé motivált, aki megoldja, megcsinálja, beleteszi…”

3)        Felelősséget vállalunk. („A gyermekkornak vége…”) Segítünk egymásnak felzárkózni a gazdagság minden területén.

4)        Ha probléma, konfliktus adódik, megvizsgáljuk a helyzeteket, őszintén fel merjük tenni magunknak a kérdést: „Milyen tükröt mutat számomra az adott helyzet? Mennyiben szól rólam? Hol van benne az én felelősségem?”

5)        Azaz tudatosodunk, módszeresen leépítjük a gyarlóságainkat, kezeljük a félelmeinket, fejlesszük az erényeinket. (Még ha az erény szó divatjamúltnak is tűnik manapság.)

 Bizony-bizony, igen hosszú ideje fogalmazom, rágom ezt a történetet, a mondanivalómat. Hosszú ideig félre is tettem ezt az irományt, annyira frusztrált a téma. Fontos lenne időt, energiát szánnom arra is, hogy magam is végignézzem, hogy ami érzelmileg érintett így vagy úgy az elmúlt pár hét történéseiben, az emberekkel való interakcióimban, az mennyiben volt az én tudatomnak a visszatükröződése. Mitől félek én? Miért vagyok türelmetlen? Miért haragszom? Miért vagyok ilyen fáradt? Miért billentem ki az egyensúlyomból? (Ez utóbbi fontos visszajelzés volt.) És főképpen, hogyan csinálom én ezt az egészet? Az egyik legelgondolkodtatóbb üzenet számomra, amit az avatár úton tanultam, hogy nem mindegy, hogy a „miért”-eket és a „hogyan”-okat mikor tesszük fel. Általában a múlttal kapcsolatban szoktuk megkérdezni magunktól: „Miért is történt ez meg ez velem?” A jövővel kapcsolatban pedig a hogyanokon rágódunk. „Hogyan érjem el ezt meg ezt a célomat? Hogyan is csináljam?” Pedig a bölcs ember fordítva kérdez: „Hogyan is csináltam ezt meg ezt (a múltban), hogy ez történt velem?, illetve „Miért is akarom ezt vagy azt tenni (a jövőben)? Azaz mi a célom? Mi motivál?(Látszólag a felszínen, és a háttérben, tudat alatt?) Nem könnyű, a magam részéről a múlt hogyanjaira már rutinosabban kérdezek rá. A jövő miértjeire is figyelmet fordítok. De a jövő hogyanjai, na nekem az a fogas kérdés, ettől nem tudok egykönnyen szabadulni, hogy ne agyaljak, hogy mit is csináljak… de ez már messzire vezet.

Más már régen azt mondta volna, ugyan, mit kell ezzel ennyit foglalkozni. Inkább csináljuk! Én azonban úgy érzem, hogy ez is az ökofalunk, az új világunk megszületésének, megszülésének a része, akár a vajúdás. Olyan belső dolgainkkal kell most szembenéznünk, amit ha elodázunk, akkor a régi rendszert fogjuk újrateremteni. Ahogy a fenti idézet mondja a gazdagságról. Ugye, nem ezt akarjuk? Nem kell persze örökké agyalni, csak időről időre megállni, körülnézni és befelé nézni, némi rendet tenni, aztán lehet tovább dolgozni a feladatokon, kiválasztani a földet, ültetni a magokat, építeni a hajlékot.   

Igazi gazdagság, ami körülvesz: Medvehagyma-virágos Gerecse

Szivárvány Falu… avagy a Számodra Megfelelő Cél

“Megkaphatsz bármit, ha eléggé akarod. Csak olyan túláradó lelkesedéssel kell akarnod, amely kitör a tested fogságából és eggyé válik a mindenséget teremtő erőkkel.” (Sheila Graham)

Legutóbb a szemléletváltás fontosságát fejtegettem, amely nélkül szerintem kétséges valódi változást elérni. Mielőtt eljutnék a konkrétumokig, azaz hogy ennek szellemében milyen célok felé is kanyarodik tovább a szupervályog-történet, kikívánkozik belőlem, hogy írjak a másik fontos mozgatórugóról is, amely a valódi változáshoz, a kiteljesedéshez, mondjuk így, az élet értelmének** megtaláláshoz szükséges. Ez pedig az, hogy tudjuk, hová is tartunk, azaz legyenek értelmes céljaink. Ez az a motiváció, amelyet az idézet olyan szemléletesen leír.

(** Az élet értelmének fontosságáról egy megdöbbentő információ az írás alján.)

A túláradó lelkesedés…! Hogy jön mindez a szupervályog-történethez?

Az a bizonyos szemléletváltás, amelyen a világ ezekben az években keresztülmegy, és amit jómagam pár hete úgy élek meg, mint aki rálép arra a bizonyos láthatatlan hídra („leap of faith”), a következő felismeréseket hozta számomra. Tanulságos lehet másoknak is, akik nem találják a helyüket, nem tudják merre menjenek, elinduljanak-e egyáltalán, vagy maradjanak ott, ahol vannak. Ezért is osztom meg ehelyütt.

Két évvel ezelőtt, amikor a nagy váltásra készültem az életemben, amelynek része volt, hogy az addigi szakmámtól kissé eltávolodtam, komoly vákuumot tapasztaltam meg az életemben. Mindig az a fajta voltam, akit belülről hajtott valamiféle (akkor még nem tudatos) mozgatóerő, hogy többet kezdjek az életemmel, mint pusztán a szokásos forgatókönyv (szakma, egzisztencia, család…). Mivel volt egy hivatásom, amit nagyon szerettem, és ami rengeteg lehetőséget kínált az ilyetén kibontakozásra, mindig tele voltam célokkal, és az ezek megvalósításához szükséges feladatokkal. Nem kellett ezen túlzottan törnöm a fejemet, 20-30-40 év kitöltésére elegendő „projektötlet” volt a tarsolyomban. Haladtam is velük szépen sorban. Amikor aztán váltottam, azaz eljöttem a munkahelyemről, életemben először szembesültem azzal, hogy céljaim ugyan most is vannak, de megváltozott a keret, azaz más területre kell az ötleteimet átzsilipelnem. Át kell értékelnem, fogalmaznom a céljaimat. Az nem volt kérdés, hogy célokra szükségem van. 

Hogy, hogy nem („véletlenül”), éppen ebben az életszakaszban indultam el azon az úton, amely során eredendő spirituális hozzáállásom tudatosodni kezdett bennem, és az ezzel együtt járó belső fejlődésem is új irányokat vett. Fogtam magam, és munka ide vagy oda (akkor még állásban voltam), elmentem egy kilenc napos avatár tréningre. (A tréninggel kapcsolatos élményeim jóval túlmutatnak ezen a blogon, egy másik, nagyobb lélegzetű írásban kezdtem megírni ezeket a tapasztalataimat. Itt most csak a célok tekintetében érintem a tréninget.)

Sok más önismereti és személyiségfejlődést célzó módszerhez, és a szakmámban általam használt technikákhoz hasonlóan itt az azzal indítottunk, hogy hol is tartunk most, és hová is megyünk. Ez lehetőséget adott arra, hogy tudatosan számba vegyem az én személyes céljaimat is. Az avatár úgy hívja ezeket, hogy a Számodra Megfelelő Cél. Mint mondtam, azon szerencsések közé tartozom, akik ezeket a dolgokat már belülről is érezték, hogy cél és cél között bizony komoly különbségek vannak. Mégis nagyra értékeltem, hogy a tréningen ilyen jól használható módszert kaptunk arra, hogy hogyan is értékeljük a céljainkat, és válasszuk ki a számunkra igazán inspirálót!

Íme az értékelés szempontjai (Forrás: Harry Palmer - Felemelkedés. Eszközök a tudat felfedezéséhez):

1. A cél felkelti figyelmedet és érdeklődésedet. Ha rágondolsz, újra erővel töltődsz fel.
2. A cél követése valami értékeset teremt a számodra.
3. A cél mások számára legalább akkora előnyökkel jár, mint számodra.
4. A cél lehetőséget kínál a személyes fejlődésre (nagyobb hozzáértés, tudás vagy felelősség stb.)
5. A cél összhangban van egy szélesebb csoport céljaival, illetve az emberiség még szélesebb körű céljaival.
6. A cél teret ad a személyes kreativitásnak, és valamilyen mértékű önállóságnak.
7. A cél lehetőséget biztosít a személyes elismerésre, és arra, hogy bizonyos mértékben kivívd vele mások csodálatát.

Ha az ember csak úgy „tudatlanul” nekilát alkalmazni a spirituális eszközöket (l. Vonzás törvénye és társai), anélkül, hogy ilyen szempontból is értékelné a céljait, hát… azt hiszem, valahol a lényeg veszik el, és valószínűleg nem is fog működni a dolog. (Nagy a felelőssége azoknak, akik ilyen tanításokat továbbadnak, véleményem szerint.) Én ezt egyszerűen úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy az univerzum azokat támogatja, akiknek a céljai érdemesek a támogatásra! Mert többről szólnak, mint a személyes ego kielégítése. Ahogy a fenti lista mondja: ”A cél mások számára legalább akkora előnyökkel jár, mint számodra.” illetve ”A cél összhangban van egy szélesebb csoport céljaival, illetve az emberiség még szélesebb körű céljaival”.

Ez persze nem arról szól, hogy ennél szerényebb céloknak nem lenne értelme, vagy azokat nem lehetne elérni. A különbség leginkább az, hogy a csak saját magunkról szóló célok eléréséhez valószínűleg erőből, több verejtékkel jutunk, és kérdés az is, hogy megéri-e, azaz mennyire leszünk boldogok a végeredménnyel…

Mindjárt legutóbbi témám – a pénz – kínálkozik az egyik legkézenfekvőbb példának. A pénz önmagában nem cél. A pénz eszköz valaminek az eléréséhez. (Sőt, ne feledjük, hogy csak egy a sokféle lehetséges eszköz közül.) „Legyen sok pénzem!” adjuk le a rendelést az univerzumnak, megspékelve a kérést különböző spirituális technikákkal a hatékonyabb eredmény érdekében. Mit is kezdjen ezzel az univerzum?! „Ez az emberfia itt sok pénzt kér tőlem. No, de mire kell az neki? Audira? Nagyobb házra? Világkörüli útra? Hogy elvégezzen egy tanfolyamot? Milyen tanfolyamot? Hogy megtanuljon valamit, amivel saját magának örömet szerezhet, vagy hogy megtanuljon valamit, amivel azután értéket teremthet? Hogy alapítson egy alternatív iskolát, vagy egy gyógyító központot”? Az univerzum helyében Te melyiket támogatnád inkább?

Nem véletlenek a példák. Én is szépen összeírtam a tréningen a céljaimat. Boldog család, nagyobb otthon, spanyol- és salsatudásom tökéletesítése, dél-amerikai körút, sikeres tréningek (mármint amiket én tartok), egy alternatív iskola, vagy szellemi központ alapítása, ahol értelmes dolgokat tanítunk, ahol a gyerekek és a felnőttek fejlődhetnek, igazi életkészségeket sajátíthatnak el stb.

A fenti értékelő lista alapján aztán szépen letisztult a dolog, összerendeződött a kép. Persze, nagyobb lakás bizony elkelne, jó dolog a salsa, imádom a spanyolt, és sorolhatnám, de kiről, miről is szólnak ezek? Mi is itt a valódi cél, és mi az eszköz? Mi az, ami eltölt azzal a túláradó lelkesedéssel, amelyben személyesen is kibontakozhatok és másoknak is jót teszek vele? Ugye, nem kérdés, hogy melyik az! Ráadásul még egy zseniális folyománya van az ilyen cél választásának, ami nem is látszik elsőre. Az ember esetleg elszomorodna, hogy oda a spanyol, bye-bye Dél-Amerika, vagy a kívánatos tanfolyam. Nem! Ha van egy világos alapvető célod, amely a részcéljaidon túlmutat, azaz van valami tágabb, nagyobb dolog, ami tudatosan vagy látszólag észrevétlenül (előre nem látható módon), de felöleli, magában foglalja a „kisebb”, önmagukban öncélú vágyaidat, akkor valószínű, hogy idővel a részcéljaid is teljesülni fognak. Nem úgy, mint a „teremtés” végcélja, hanem mint olyan eszközök, amelyek segítenek neked a célod elérésében. Lehet, hogy megismerkedsz valakivel, aki beszél spanyolul, lehet, hogy Dél-Amerikába hívnak majd meg, hogy egy közösséget, iskolát alapíts a rászorulóknak (spanyol, Dél-Amerika, zene és tánc, és értelmes cél all in one :)). És menet közben megérkeznek az anyagi források is a céljaid eléréséhez is. Azért, mert szükséged van ezekre az erőforrásokra, illetve mert a saját szükségleteid, egészséged, boldogságod is fontos ahhoz, hogy el tudd érni azt a nagyobb célt, ahová tartasz, és ami nem csak rólad szól!

Ugye, összeáll a kép? Gondolj a saját életedre! Mikor értél el valamit szinte játszva, vagy akár sok munkával, de úgy, hogy közben észre sem vetted, annyira vitt a lendület?! Vagy ellenkezőleg, mikor akartál valamit nagyon, ami sehogy sem akart összejönni?!

Én arra jutottam, hogy az is kulcskérdés, hogy mi a cél, és mi az eszköz! És ezt nagyon gyakran összetévesztjük!

Bizony, amint fokozatosan elrendeztem magamban ezeket a dolgokat, úgy jött be a képbe a szupervályog, mint egy számomra megfelelő cél. Amint készen álltam rá, amint helyet csináltam az új értelmes célnak, meg is érkezett a válasz. Pedig ha tudatosan, racionálisan kellett volna kitalálnom, hogy ezt akarom csinálni, az eredeti végzettségem tükrében aligha találta volna rá erre a területre, annyira távol esik az eddigi munkámtól. Legalábbis racionálisan nézve. Mert igenis beleillett a képbe: itt ki tudom bontakoztatni a korábbi tudásomat, készségeimet, a kreativitásomat is, sőt olyan vágyaimat is kiélhetem ezen a területen, amelyekre eddig nem volt lehetőségem (pl. kétkezi alkotás, munka a természetben stb.). Megvolt a cél, belekezdtünk a megvalósításába, keményen dolgoztunk az elmúlt másfél évben, hogy elinduljon ez a szupervályog-történet. Viszont a nagy munka közepette elterelődött a figyelmünk arról, hogy mi is a fő cél, és melyek az eszközök. Nem bűn ez, ilyen a változás. Mivel új életleckéket tanulunk, újra és újra hajlamosak vagyunk visszacsúszni a régi gondolkodási sémáinkba. És itt kanyarodok vissza a hosszú bevezető után oda, hogy mit is jelent ez a „cél dolog” az én szupervályog-utam szempontjából.

Szóval teltek a hónapok, dolgoztunk, és szépen észrevétlenül visszakúsztak a korábbi problémák az életünkbe. Hogy hiába van egy nemes célunk, élni kell valamiből, finanszírozni kell a vállalkozás beindítását, ami első körben inkább szól a befektetésről, időben, munkában, pénzben… Tartani kell a tanfolyamokat, mert abból van pénz mindezekre… és hopp, a célok szép suttyomban átfogalmazódtak, a figyelmünk elterelődött. Tanfolyam, bevétel, csekkek fizetése… Az egész a visszájára fordult… Fáradtság, frusztráció, időnként reményvesztés, megoldások helyett akadályok, problémák… Hol is van az univerzum támogatása?! Nos, itt volt a fordulópont. Az „Állj, itt valami nincs rendjén!” kérdésfeltevés. „Nézzük csak meg ezt a helyzetet tudatosan! Lépjünk hátrébb, szemléljük egy tágabb nézőpontból! Mit is akarunk mi alapvetően? Mi itt a fő cél?” És íme, az egész kép átalakult, egészen mást láttunk.

Innen már nem részletezném, milyen hamar jutottunk el Szupervályog-vállalkozástól Szivárvány Faluig. Önellátó, spirituális közösség, természetközeli, (környezet)tudatos életforma, összefogás másokkal, segítségnyújtás, tudás kölcsönös átadása, fejlődés, építés, permakultúrás gazdálkodás... Hoppá, hiszen ezek voltak az én még régebbi, még tágabb céljaim, amelyek még a szupervályogon is túlmutatnak, hiszen az is „csak” egy eszköz ebben a rendszerben. Mindezeket látom a lelki szemeim előtt: színesek, gyönyörűek, élettel telítettek! (Ugye, nem mindegy, mit is képzelünk magunk elé, célrendszerünk melyik elemére helyezzük a figyelmünket, egyre hátrébb és hátrébb lépve? A nagy halom pénzérmére, az építési technológiára, a sok vásárlóra vagy az önellátó életközösségre?) A fókuszunkat tehát újra visszahelyeztük arra tágabb, értelmes célra, ami újra eltölt a túláradó lelkesedéssel. Szó szerint kisütött a nap! Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől megszűnt minden problémánk, hogy nem kell foglalkozni a hétköznapi dolgokkal, a vállalkozással. „Hallgass a szívedre, és vedd a kezedbe az ásót…” (No, nem egészen így van az idézet, de nem ez a lényeg.) Az igazi bölcsesség és életművészet megtalálni az egyensúlyt a spiritualitás, a szív szava, illetve a józan paraszti ész, azaz a racionalitás között. Mindkettőre szükség van, ahogy a két agyféltekénkre is, ahogy keletre és nyugatra is, ahogy a hagyományokra, természetességre és a technológiára is. Nem vagyok a szélsőségek híve.

Egy szó mint száz, tennivalónk akad bőven, de mindazt, amin a figyelmünk volt (azaz a problémákon való görcsölés) tudatosan igyekszünk háttérbe szorítani. Ezeknek a problémáknak, feladatoknak az elrendezése nem a cél, hanem az eszköz ahhoz, hogy elérjük a valódi célunkat. (Nekem erre szívósan oda kell figyelnem újra és újra, amikor hatalmába kerít az aggodalmaskodás, illetve amikor eltakarják a napi gondok a távoli célt.) Ahogy a szemléletváltásról írtam, tágabb nézőpontból egészen más kérdések, és részfeladatok merülnek fel, amelyek alapján formáljuk át az egész szupervályog-vállalkozásunkat is.

És elindultunk a Szivárvány Úton… (Kísérjen rajta Oliver Shanti gyönyörű zenéje: Rainbow Way).

Mit is látok az út végén? Én valóban egyfajta Redfield-féle "Shambalai" tudatos világot vizionálok (képzelek magam elé), amely szerintem nem is olyan utópisztikus, mint amilyennek elsőre látszik. Alig pár évtizede még azt is kinevették volna, aki a Holdon való sétafikálást emlegeti. Egyszerűen úgy érzem, ez az az irány, ami felé haladni érdemes.

Némi válaszként egy kedves hozzászólónak: Menetközben, amíg dolgozunk ezen a célon, lehet, hogy valóban szükség van átmeneti rendszerekre, amelyek kiküszöbölik a mostaniak hibáit. (Ha már a pénz téma újra és újra felmerül, a helyi, fehér, romló stb. pénzről érdemes meghallgatni pl. a Drábik-Vezér-Szörényi páros előadását a témában. Meg a többi előadásukat is.) De merjünk nagyot álmodni! Az is lehet, hogy egyből megugorjuk a lécet, vagy sokkal hamarabb elérjük a célt, mint gondolnánk. Végül is az evolúció sem egyenes mentén halad, hanem exponenciális ugrásokkal. Ha valamire megérett az idő, ha megvan a kritikus tömeg... szóval ki tudja :)? Utópia? A kommunizmusnak sem az alapgondolataiban volt a hiba, hanem abban, hogy az emberiség még nem tartott ott, hogy megugorja azt, amit én is hosszan fejtegettem előző írásomban. Az akkori tudati szintünkön ez katasztrófához vezetett. De most egészen más a helyzet, érdemes ítélkezés nélkül megvizsgálni a lehetséges jövőképeket. Tényleg máshol tartunk. Elképedtem pl., hogy egy egyszerű felhívásunkra, hogy szeretnénk Héreg környékén ökofalut alakítani, és jöjjenek velünk megnézni a környéket, pár nap alatt 200-an jelezték, hogy érdekli őket a dolog. Pedig még csak a kezdetek kezdetén vagyunk. Legalábbis, ami az anyagi síkot, a konkrét gyakorlati megvalósítást illeti. Viszont évek állnak mögöttünk, ami a saját készségeinket, fejlődésünket illeti. Ezekben gazdagok vagyunk: van egy sor gyakorlati és elméleti készségünk, tudásunk, szellemi és technikai jártasságunk, van egy technológiánk, amellyel építeni tudunk, és vannak körülöttünk számosan, akik hozzá tudják tenni a rendszerhez a hiányzó láncszemeket. Van elképzelésünk arról, hogy milyen szemlélettel, milyen szellemiséggel érdemes ennek nekilátni, amelyhez hozzá tartozik az is, hogy hogyan nem érdemes: Ragaszkodva bármilyen határozott, jól felépített hitrendszerhez, szemlélethez :)!

Unalomig ismétlem magamat, hogy ez a szemléletváltás az első, és az hozza magával a többi változást. Tudom, én is hajlamos vagyok előre gyártani problémákat, és aztán töröm a fejemet a lehetséges megoldásokon. Sok idő elmegy ezzel, és eközben elfelejtem a célt, ahová el akarok jutni, a KÉP-zetet, ahogyan egy ismerősünk találóan megfogalmazta. Ezért nem érdemes előre törni a fejünket a majdani problémák majdani megoldásain. Az olyan, mintha azon töprengenénk, hogy hogyan fogunk átkelni egy folyón, amihez még oda sem értünk. Lehet, hogy nem is arra megyünk majd, így messze elkerüljük, szóval nem is lesz folyó, nem kell előre a hídépítésen törni a fejünket, vagy úszóleckéket venni. Lehet, hogy sziklát kell majd mászni, szóval kötélre lesz szükség :)…

Hogyan tovább szupervályog? Úszás vagy hegymászás?

Hogy hogyan is képzeljük el a munkacsoportunk jövőjét, céljait, milyen elgondolásaink vannak Szivárvány Faluval és a Szivárvány Közösséggel kapcsolatban? Nos, erről legközelebb.

Addig is feltettük a beszámolót és Both Gábor (Emberiség.hu) vidám hangulatú videó összefoglalóját az önellátó ökofalu-szervező kirándulásról a honlapunkra.

****

Az élet értelme:

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében Kopp Mária által vezetett kutatásaink során vizsgáltuk a magyar lakosság testi-lelki-szociális értelemben vett egészségi állapotát és életminőségét, illetve az ezeket befolyásoló háttértényezőket (12000 fős országos reprezentatív mintán). A következő meglepő(?) eredményre jutottunk: Az emberek életminőségének legfontosabb (független) befolyásoló tényezője az ún. „élet értelme” faktor, azaz azoknak a legjobb az életminősége, akik értelmét látják az életüknek, vannak életcéljaik, úgy vélik, az életük nem önmagáért való, nem öncélú, hanem része valami nagyobb egésznek, tervnek. (Forrás: Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.): A magyar népesség életminősége az ezredfordulón, Semmelweis Kiadó, 2006.)

Az élet értelmében való hit, azaz a spiritualitás az egyik legfontosabb egészségvédő és boldogság faktor!