2012. január 24., kedd

Gondolatok a pénzről, az önellátó közösségekről és a paradigmaváltásról

„Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket.” (Albert Einstein)
 „A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni - programok nélkül.” (Daniel Quinn)

Valóban formálódik a jövőkép… csak kapkodom a fejemet, hogy milyen sebességgel. Egy-két hete még ültem kétségek közepette, hogy mi fog ebből kisülni, aztán egyik napról a másikra mintha egy komplett rendszer cserélődött volna ki a fejemben. No, de ne szaladjak előre.
Lehet, hogy ismétlem magamat, de nem tudom megállni, hogy újra és újra rácsodálkozzam valamiféle gyermeki örömmel erre az egészre, ami körülöttünk történik. Ehhez képest számomra az elmúlt 40 év békés sétahajózás volt. Most meg úgy érzem magam, mintha egy egyre gyorsuló hullámvasúton ülnék, naponta képes vagyok megjárni csúcsokat és hullámvölgyeket.

Az elmúlt három-négy évben, amióta kezdtek megérinteni a változás szelei, a legtöbbet a fenti két idézetben rejlő kérdések foglakoztattak. Az elmúlt húsz évben felhalmoztam egy sor hasznos és kevésbé hasznos tudást, és számos hasznos tapasztalatot (ellentétben a tudással, a tapasztalat véleményem szerint többnyire a hasznunkra válik, még a legkellemetlenebb is). Számos buktató és mellékvágány után egyre határozottabb világképem kezdett kialakulni. Már-már kezdtem elégedett lenni, hogy kezd összeállni egy készséggyűjtemény (ha úgy tetszik, nevezhetem életprogramoknak is), amelyekkel a korábbinál hatékonyabban tudom kezelni a világ dolgait, emberi kapcsolatokat, szakmai életemet, munkámat. Úgy 35-40 éves korom között kezdtem jól érezni magam a bőrömben. Ez a sem túl fiatal, sem túl öreg életkor egész kellemes dolog. Az ember már nem olyan elveszett a világban, lazábban kezeli a dolgokat, szerzett már valamennyi életbölcsességet, de még van ideje arra is, hogy a következő évek során ezeket a gyakorlatba is átültesse. Csak az a bökkenő, hogy mire eljutottam idáig, éppen az emberi történelem egyik legfontosabb változásához érkeztünk. Korszak- és paradigmaváltás is egyben. (Paradigma jelentését l. a bejegyzés alján.)
Pech! Pech?
Mindenesetre különösen az elmúlt év során úgy tűnt, egyre kevésbé akarnak működni az eddigi sémáim. Az is megérne egy misét, hogy mennyire voltak valóban működőképesek ezek a sémák, vagy inkább szolgáltak arra, hogy elfedjek velük komolyabb életfeladatokat, leckéket, amelyeket nem akaródzott megtanulni. De most nem erről akarok beszélni, hanem az egyik fontos területről, ahol a legerőteljesebben jelentkeztek a problémák. És ez a pénz. Ezzel kapcsolatban jutottam azután úgy két napja valamifajta „megvilágosodáshoz”, vagyis pontosabban fogalmazva döntéshez. A megvilágosodás inkább abban mutatkozott meg, hogy „Jé, hát dönthetek így is?!” Az a verzió ugyanis, ami most kezdett bennem körvonalazódni, eddig színtiszta képtelenségnek tűnt.

Lássuk, hogy is állok én ezzel a pénz dologgal itt a paradigmaváltás küszöbén.

Biztos, hogy kinő belőle a fa? A mostani rendszerben talán így látjuk…
Elöljáróban azért be kell látnom, hogy a pénzzel kapcsolatban nem voltak olyan kiforrott sémáim, mint az élet többi területén. Alapvetően sehogy sem álltam hozzá. Vagy ha valahogy hozzá is álltam, akkor inkább negatívan. Nem volt számomra fontos szempont. No, nem azért, mert olyan gazdag lennék, hogy nem kellene vele törődnöm. Sokkal inkább, amolyan forradalmár típus vagyok, aki megy előre, csinálja a dolgát, amiben hisz, amit hasznosnak lát, és nem érdekli, hogy azzal pénzt keres-e vagy sem. Másfelől pedig nem vagyok egy megalkuvó típus. Szóval mi tagadás, sosem voltam hajlandó megkötni azt a kompromisszumot, hogy csak a pénzért olyan munkát végezzek, amit nem szeretek, vagy értelmetlennek látok, vagy kétes értékűnek vélek a jövő szempontjából. (Kaptam is emiatt némi kritikát. Igazuk volt-e, vagy éppen irigykedtek, ez más lapra tartozik.) Ez a szemlélet mondjuk úgy-ahogy működött is, amíg egyetemi alkalmazottként éltem, érdekes és értelmes munkát végeztem, ami kompenzálta, hogy a fizetésem csak szűkösen volt elég a megélhetésre. Sok más sorstársammal egyetemben a dolog akkor csúszott el, amikor devizahitelt vettem fel a jelenlegi 40 négyzetméteres lakásom megvásárlásához, és egy Suzuki gépjármű birtoklásához. Az adatokat csak azért írom le, hogy érzékeltessem, nem igazán luxusigényekről van szó, sőt elég elgondolkodtató, hogy egy „tisztes munkát végző, adófizető állampolgár” a XXI. században ilyen alapszükségleteket csak hitelből tudjon fedezni. Valami itt nagyon nincs rendben… No, de visszatérve a hitelre és a pénzre, az akkori döntésnek csak úgy 5 év elteltével kezdtek körvonalazódni a hatásai. Különösen akkor, amikor megfejeltem a dolgot azzal, hogy ilyetén bizonytalan körülmények között otthagyva a biztosat, új vállalkozásba is kezdtem.
Mikor az addig felépített látszat(?)biztonságom kezdett felborulni, észbe kaptam, hogy ezt a pénz dolgot bizony jól elhanyagoltam. Megnéztem a dolgot mindenféle szemszögből, ehhez volt jó pár eszköz a kezemben, tudományos és spirituális is. Mert ma már ugyebár nemcsak közgazdasági, pénzügyi szempontból szokás vizsgálni a pénzhez fűződő viszonyunkat, hanem spirituális szempontból is. Nekiláttam hát az önvizsgálatnak, hogy mi bajom is van nekem ezzel a pénz dologgal, és mit kellene változtatnom ahhoz, hogy barátságba kerüljek vele, és ne legyen vele ennyi problémám.

Hosszúra nyúlna leírnom mindazt a felismerést, látható (azaz, amelyeknek tudatában voltam) és láthatatlan (azaz, amelyek tudat alatt munkáltak bennem) hitemet, viszonyulásomat, véleményemet a pénzzel kapcsolatban. Azt a folyamatot sem kívánom bemutatni, hogy miféle eszközökkel, gyakorlatokkal próbáltam oldani ezeket a negatív hiteket, és pozitívokra kicserélni. Az eredményt viszont egészen röviden le tudom írni:
CSŐD.
Pénzügyi értelemben is, és a hozzáállásomban is. Továbbra sem szeretem a pénzt ebben a mai formájában, és ezek után nincs mit csodálkozni rajta, hogy nem is érkezik meg hozzám olyan mennyiségben, ahogy az üdvös(?) lenne a dolgaim elrendezéséhez és annak a jövőnek a megformálásához, amelyet megálmodtam magamnak és a hozzám csatlakozóknak.

Most aztán fel van adva a lecke. Mit is kezdjek ezzel? Nos, itt jön a képbe a fenti két idézet.

1. idézet: Ugyanazzal a gondolkodásmóddal, ugyanabban a fogalomrendszerben akarom (azaz akarjuk, mert elég feltűnő a párhuzam a személyes életem, mások helyzete és a gazdasági világválság között) megoldani a helyzetet, mint amivel létrehozták a problémát. Például a következő vélekedésekkel: A megélhetéshez, a célok eléréséhez, az élhető jövő biztosításához pénz kell, a pénzkereséshez munkahely vagy vállalkozás, az ország, a gazdaság helyreállításához hitel (mert nincs elég pénz! valóban nincs pénz??? …), és már el is jutottunk az eddig jól bevált fogalmakhoz: gazdasági növekedés, piacgazdálkodás, piaci elemzés, üzleti terv, marketing, kereskedelem, eladás, vásárlás, és sorolhatnám napestig. Nos, ezekben a fogalmakban gondolkodva, valóban nem látszik a kiút. Magyarán fogalmazva, más szemszögből, egy tágabb nézőpontból kell megvizsgálni a kérdéseket, sőt azt is, hogy jó kérdéseket tettünk-e fel.

2. idézet: Egy közgazdász, pénzügyi szakember, üzletember valószínűleg egy perc alatt lesöpör a színről, hogy hülyeségeket beszélek, naiv vagyok, mert „a megélhetéshez, a gazdaság talpra állításához…” l. fenti mondat... Én ezekhez a dolgokhoz valóban nem értek, és valószínűleg már nem is fogok, mert - és ehelyütt elnézést kérek minden fenti foglalkozási körbe tartozó embertől -, de sajnos az én szememben leszerepeltek, a fenti gondolkodásmód egyszerűen már nem működik, recseg-ropog a düledező rendszer. A saját bőrömön is tapasztaltam, hogy mind a lelkes és optimista nekilendülések, mind a kétségbeesett erőlködések, hogy a fenti fogalomkörre támaszkodó, számomra működő, új programokat találjak a helyzet megoldására, nem vezetett eredményre. (Pedig imádok programokat, projekteket kidolgozni, és igen kreatív vagyok benne, hogy a legkülönbözőbb célok mögé frappáns kis projekteket rittyentsek össze. Az olyan célok mögé, amelyekben hiszek… és ez a pénzvilágra nem igaz. Ez itt az egyik kulcs.) Mit tegyünk hát? Daniel Quinn rátapintott a lényegre: Az új szemléletre kell először szert tenni, és akkor a megoldás is magától értetődő lesz. Más fogalomkörök fognak kialakulni, amelyeket az új szemléletmód szül. Ezért nincs értelme a mostani fogalomrendszerre támaszkodva gondolkodni, mert felesleges időpocsékolás, elveszi az erőnket, és eredmény hiányában végül feladjuk.

Ez utóbbinak is lehet értelme. Így jártam például én. Addig erőlködtem, próbáltam a régi eszemmel kitalálni az új programokat, amíg egyszerűen elfogyott az erőm. Egyre kevesebb energiám volt megfutni a szokásos gondolatköröket, és lassan kezdett derengeni, hogy a figyelmemet, energiáimat arra érdemes fordítani, hogy kiürítsem a fejemből a szokásos sémákat, hiteket, és egyszerűen helyet adjak az újnak.
Indiana Jones jutott eszembe, amikor egy barlangban menekül az üldözők elől (Utolsó kereszteslovag). Aztán egyszer csak ott tátong előtte a szakadék. Áll a szélén, és döntenie kell, hogy vagy lelép a szakadékba annak ellenére, hogy szemmel láthatólag nincs ott híd, amely átvezetne a túloldalra, vagy utolérik az üldözői. Végül is az is elég motiváló dolog, ha az embernek nincs ideje túl sokat töprengeni. Nos, neki nem volt, és lépett. Azaz bízott benne, hogy ott lesz a híd, amikor kell, annak ellenére, hogy most még nem látja. És amint lelépett, íme, valóban ott volt a híd. Ha az ember mer lépni, elengedni a félelmeit, és bízni, hogy minden jóra fordul, akkor azonnal megkapja a megoldást.



Valahogy így érzem én is: Most, ebben a rendszerben még nincsenek válaszok, azaz nincsenek kidolgozott programok arra, hogy hogyan oldjuk meg például a pénzügyi válságot. (Még nem látjuk a hidat.) De a paradigmaváltás meghozza az új rendszert, és az új rendszerben majd lesznek válaszok. Sőt, elég valószínű, hogy a kérdések sem ugyanazok lesznek… Például biztos, hogy a pénzügyi válságot kell megoldani?! Mostanában egyre több problémával kapcsolatban tapasztalom azt, hogy körvonalazódik valamiféle megoldás, de valahogy nem kerek a dolog. Ilyenkor gyakran az segít, ha még egy lépést hátralépek (az ok-okozati láncolatban, vagy úgy is fogalmazhatok, hogy a problémakört tágabb rendszerben szemlélem), és onnan egészen mást látok. Másképpen fest a probléma, sőt akár az is kiderül, hogy nem is az a probléma, amit korábban láttunk, hanem máshol kell keresgélni.
Lássunk erre is egy példát. Az elmúlt egy évben egyre terjednek az alternatív, helyi, közösségi pénzek. Miközben lelkesen csatlakoztam a legtöbbjükhöz, sőt, a saját vállalkozásunkhoz is kitaláltam egy ilyen rendszert, valahogy belül még mindig azt súgja egy hang, hogy mint átmeneti megoldás, ez hasznos lehet, de még mindig nem az igazi, nem ez a hosszútávú, valódi cél. Az biztos, hogy a helyi pénzeknek számos előnyük van a jelenlegi hivatalos és uralkodó pénzrendszerrel szemben, mégis valahol a jelenlegi rendszert akarjuk vele toldozni-foltozni, és végső soron fenntartani. Bár nem mélyedtem el teljes mértékben az alternatív pénzrendszerekben, ahhoz azonban nem kell nagy tudomány, hogy lássam, alapvetően ezek is a csererendszeren alapulnak. Azaz adok-kapok, az ellenszolgáltatás a lényeg. Eszünkbe sem jut - ahogy azt Géczy Gábor is megfogalmazta egy előadásában -, hogy elvonatkoztassunk attól a gondolkodásmódtól, hogy muszáj cserélni, és a csere ellenértékét valamilyen módon mérhetővé tenni, mert különben hogyan is kapom meg, amire nekem szükségem van?! Eszünkbe sem jut az a magától értetődő és végtelenül egyszerű verzió, hogy azért adok neked valamit, mert abból nekem fölösleg van (legyen az kézzelfogható dolog, vagy egy tudás, szakértelem, segítség stb., amit át tudok adni másoknak). Azaz a felesleget beteszem a közösbe, és mindenki kiveszi belőle azt, amire szüksége van. Ha eszünkbe is jut ilyesmi, rögtön leszavazzuk „Á, az ember nem ilyen, az ember önző, aztán majd hoppon maradok a nagy adakozásommal.” Vagy „Na jó, tegyük fel… de hogyan is fog működni ez a rendszer a gyakorlatban?!” És máris bölcs közgazdasági elemzésnek vetjük alá a rendszert (ugyebár a jelenlegi, azaz régi gondolkodásmódunkkal), és percek készen leszünk az érvek egész sorával, hogy ez az ötlet miért is nem fog működni. Félünk, így aztán sosem engedjük meg, hogy kipróbáljunk valami újat, hátha működik. Persze szemléletváltás nélkül nem is megy, ezt újfent hangsúlyozom. Amíg csak egy jobb, igazságosabb, kevésbé manipulálható, valós fedezettel rendelkező új pénzt próbálunk létrehozni, addig nem léptünk eggyel hátrébb. Elégedettek vagyunk az új pénzrendszerünkkel, hiszen máris százszor jobb az eddiginél. De ez is csak egy pénzrendszer, és mint ilyen, a működtetését bizonyos szakmai háttérrel, készségekkel kell biztosítani, és ez esetben ezek biztosítására fordítjuk az erőinket. Azonban ebben nincs meg a paradigmaváltás, így nem tudunk újfajta megoldásokat találni, olyanokat, amelyekben lehet, hogy az égvilágon semmilyen szerepe nincs a pénznek vagy bármilyen más csereeszköznek. Például, ha a fenti „adok, mert nekem van, neked meg nincs, és nem várok ellenszolgáltatást” rendszert akarjuk működtetni, az már azt mutatja, hogy eggyel hátrébb léptünk a szemlélődésben. Mert miért is van szükség a pénzre? Véleményem szerint azért, mert az emberek félnek, hogyha nem kapnak azonnali ellenszolgáltatást azért, amit adtak, akkor hoppon maradhatnak, félnek, hogy nem teljesülnek be a szükségleteik, alapvető életfeltételeik, azaz összességében nem bíznak sem mások, sem önmaguk eredendő erkölcsi érzékében. Máris látjuk, hogy ebből a nézőpontból nézve teljességgel más kérdések, problémák vetődnek fel, és ahhoz, hogy ezeken változtassunk, az emberek tudatosodását, félelmeinek oldását kell célul tűznünk. Ez utóbbiak egészen más feladatokat rónak ránk, és más készségeket igényelnek, mint amelyek az új pénzügyi rendszerünkhöz kellenek. Arra akarok tehát kilyukadni, hogy a második esetben egy teljesen más úton indulunk el, teljesen más dolgokra kell fordítanunk a figyelmet, olyasmikre, amelyek az első esetben fel sem merültek.

Tévedés ne essék, nem támadni akarom az alternatíva pénzrendszereket, hiszen sokkal jobb út máris, mint bármi eddigi megoldás. Csak ez a példa kívánkozott ide, ha már a pénzről beszélek. Az is elgondolkodtató, hogyha már ennyire látjuk a jelenlegi gazdasági rendszer problémáit, talán ideje volna kicsit alaposabban megvizsgálni a probléma gyökereit. Érdemes fontolóra venni, hogy hosszútávon megéri-e egy félmegoldásba fektetni az energiánkat, ami ráadásul azzal is fenyeget, hogy el sem indulunk azon az úton, hogy feltérképezzük a problémák valódi gyökerét, és megtaláljuk a valós megoldásokat. Általában türelmetlenek is vagyunk. A jelenlegi szemünkkel látható megoldás egyszerűbbnek, gyorsabbnak tűnik, az alternatíva meg esetleg túl távoli és homályos. (Nincs ott a híd ugyebár, vagy a jelenlegi nézőpontunkból nem látjuk!) Rövidtávon az új verzió esetleg több áldozattal jár. Bár ez utóbbi vélekedés igazságát nem is tudhatjuk valójában, hiszen meg sem próbáltuk az alternatív megoldást. És valóban lehet, hogy a változáshoz most le kellene mondanunk dolgokról, én azonban fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy  melyiket választanám: Azt, hogy mondjuk egy-két-három évig nehezebb lesz, mert át kell állnom egy új rendszerre, változtatnom kell bizonyos szokásaimon, ki kell lépnem a komfortzónámból stb., annak reményében, hogy valódi eredménye lesz a változtatásnak? Vagy azt, hogy maradok így, és a hátralévő 40 évet is így élem le, ebben a folyamatosan hanyatló rendszerben, amelyben úgy tűnik, sokaknak egyre rövidebbre kell húzni a nadrágszíjat, másokra pedig a teljes ellehetetlenedés vár?

Ó, nem ítélkezem én, meg nem is a spanyolviaszt fedeztem fel. Dehogy is, hiszen a saját hasonlatos ellenérveimmel küzdök egy éve, vagy ki tudja, mióta. Jó ideje dolgozom a magam félmegoldásain, és hessegetem el azokat az őrült gondolatokat, hogy láthatatlan hidakra lépjek.
Az én egyik fő dilemmám az „átzsilipelés” a jelenlegi életemből a jövőbelibe. (Gondolom, ezzel sem vagyok egyedül.) Azaz, ahogy legutóbb írtam, látom magamat azon a szivárványos gyönyörű helyen az önellátó közösségünkben… No, de addig hogyan jutok el? Az ökofalut létrehozni, például csak egy területre szert tenni? Vagy a szükséges feltételeket, eszközöket beszerezni? Addig is élni valamiből, amíg önellátóak nem leszünk? Mindjárt meg is van a válasza szinte az összes embernek, akivel eddig beszéltem a témáról: „No, látod, hogy az idealizmus, meg az álmok az egy dolog, de addig, amíg megvalósíthatod, nem kerülheted meg a pénzrendszert! Szóval kénytelen vagy megbarátkozni vele.”

Mégis az a makacs kisördög azt mondatja velem belül, hogy nincsen egészen igazuk. Nem akarok megbarátkozni valamivel, ami számomra valahol az alapjaiban hibádzik (lásd fenti gondolatmenet a csereberéről). Eszembe jut néhány párhuzam, pl. nem fogom megszeretni a bűnözést, a csalást, a szemet-szemért hozzáállást, csak azért, mert a jelenlegi világban rövidtávon sikeresebb túlélést jelenthet. Így nem fogom a pénzrendszer leghumánusabb módját sem ünnepelni, mert az egészen egyszerűen azon alapul, hogy csak akkor adok, ha kapok, és már meg is indult a méricskélés, és szépen bele is törődtünk, hogy az ember már csak ilyen. És előáll az a szomorú helyzet, hogy az ember gazdagságát ma már szinte csak a vagyonában mérjük, semmi egyébben. Ráadásul én ezt érzem alapvető problémának abban is, hogy egy sor lelkesen induló közösség (tisztelet a kivételnek) nem jut el a valódi és működő életközösség kialakításáig. Mert újat, változást akarnak, de a régi sémáikkal gondolkodnak, a régi rendszerbe akarják belepréselni, pl. nem engedik el a pénzzel, csereberével kapcsolatos elvárásaikat, elindul a „ki mit tesz bele” méricske… Azok tudnának szerintem működni, akik előbb tudati szinten kovácsoldónak össze, de ennek az alapvető és kikerülhetetlen voltát csak ritkán ismerik fel, vagy veszik kellően komolyan a közös, önellátó élet után áhítozók. A „ki mit tesz bele” kérdésnek szerintem inkább praktikus, és cseppet sem pénzben mérhető jelentősége van: azaz mire van szüksége a közösségnek, és ki mit tud beletenni a közösbe, tárgyakban, eszközökben, munkában, szaktudásban, erőforrásban stb. Ezek működtetik az életet, és nem a pénz. Ebből a szempontból pedig inkább előny, mint hátrány, ha különböző „javakkal” és háttérrel rendelkező emberek alkotnak egy közösséget. (Az élővilágban ezt diverzitásnak, azaz sokféleségnek, több lábon állásnak hívják, és az életközösség túlélésének záloga.) Mire is menne egy életközösség pl. csupa jól szituált fehér-galléros felsővezetővel? Lehet, hogy jól egyetértenének bizonyos témákban, és az is valószínű, hogy meg tudnák oldani azt is, hogy kb. egyforma mennyiségű pénzt tegyenek a közösbe, hogy ne kelljen méricskélni. Ebben tehát nem lenne vita :). Végül is, hátha a pénzecskékből kinő az élelmet adó növényke?  Na, jó, beismerem, most ironikus voltam. 

(Reményébresztőnek érdemes megnézni a következő filmet, Dr. Wayne Dyer: Az ambíciótól az értelemig – A fordulópont http://www.youtube.com/watch?v=MKD4Wv3TXcg, az 1:09 pertől beszél arról, hogy hogyan változik meg a férfiak és a nők értékrendje, miután átmennek egyfajta belső felismerésen, amit kvantumpillanatnak nevez. Alulra másoltam a kutatás eredményét, igen tanulságos.)

Van még itt egy fontos szempont, a negatív érzések elengedése. Kétségtelen, hogy amíg ezekkel viszonyulunk a pénzhez vagy bármi máshoz, addig mindig is az utunkban fog állni, és nem fogjuk tudni elérni azt, amire vágyunk: az élhető, harmonikus, boldog, valódi szükségleteinkben hiányt nem szenvedő életet. (Mert ugye jól tippelek, hogy nem magára a pénzre vágyunk, csak a jelenlegi gondolkodásmódunkkal a pénzt látjuk a leginkább megfelelő eszköznek ahhoz, hogy megvalósítsuk a kívánt életformát?) Azonban apró csúsztatással már össze is mostuk a negatív érzelmek elengedését azzal, hogy átessünk a ló túloldalára, azaz pozitívokkal ruházzuk fel. Hajlamosak vagyunk fekete-fehérben gondolkodni. Pedig az igazi elengedés az, ahogy pl. az avatár fogalmaz: „engedd el minden ítélet nélkül” (azaz semlegesen, érzelemmentesen tudjam szemlélni az adott dolgot). Minden egyéb címke – akár pozitív, akár negatív – kötődést jelent az adott dologhoz, azaz pszichológia nyelvén, a negatív érzelmeket kiváltó dolgokat kerüljük, a pozitívokra pedig vágyunk, azokat birtokolni akarjuk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy fentiek tükrében mit is gondoljunk azokról a siker-tréningekről, amelyek - haladva a kor igényeivel - spirituális eszközök felhasználásával tanítják meg számodra, hogy hogyan építsd le a korlátaidat, negatív hozzáállásodat és hogyan cseréld ki ezeket pozitív vágyakra a pénz és az anyagi javak iránt, hogyan vonzzad azután ezeket be az életedbe. Remélem érthető, hogy nem az előbbi céllal, azaz a korlátok és a negatívumok leépítésével van a gondom…)

Visszatérve a saját viszonyulásomra… Hát lehet, hogy másnak már hamarabb leesett volna a tantusz, de nekem elég sok időbe került, hogy beismerjem, hogy nem voltam őszinte magamhoz, amikor el akartam hitetni magammal, hogy hosszútávon a „pénzbe kívánom ültetni az életet adó növénykéimet, azaz elfogadom, hogy a pénz a megfelelő eszköz a boldoguláshoz. (A növénykéket földbe kell ültetni, és táplálni, gondozni kell őket, vagy butaságokat beszélek? Azért ennyire nem vagyok városi ember!) Hogy felismerjem, a cél nem a pénz megszeretése, és akkor majd sok lesz nekem belőle, és egy csapásra minden problémám megoldódik. Ez jelenthet ugyan átmeneti megoldást, de a problémák gyökerét (pl. a fenti Géczy Gábor féle gondolatmenet) egyéni és társadalmi szinten is inkább csak elfedi. A cél az, hogy az ítéleteket, korlátozó hiteket leépítsem, nemcsak a pénzzel, hanem az egész vállalkozásunk működtetésével kapcsolatban, lásd az elején felsorolt kulcsszavakat, mint kereskedelem, marketing stb., és persze ha változtatni akarok az életemen, akkor a jelenlegi életfelfogásommal kapcsolatban is.  A cél az, hogy a lehető legtöbb fogalmat kipucoljam a fejemből, és legyen egyfajta légüres tér, ahol megfoganhat az az új szemlélet, amely meghozza a megoldást.

Már önmagában a fentiek felismerése, azaz pusztán annak a megengedése, hogy legalább gondolatban le merjek lépni a hídról, annak ellenére, hogy még nem látom a lábam alatt az utat, fantasztikus érzés. Máris megszülettek új elképzelések a fejemben arról, hogy mit is akarok én a szupervályog és permakultúra vállalkozással, és mit nem. Kezd egy teljesen új rendszer formálódni a fejemben. Még csak a csírái vannak meg, és van még vele dolog bőven. Hiszen a változtatás szükségességének a felismerése csak az első lépés a folyamatban. Másrészt egy sok ezer éves rendszer áll a változás küszöbén, de a magunk évtizedekben mérhető élete is elég jól bebetonozta a gondolkodási sémáinkat, van mit kitakarítani. Mellesleg a szó szerinti fizikai rendrakás, takarítás a környezetünkben jól előkészíti, segíti a belső tisztánlátást. Én már január eleje óta rendezkedem itthon. Úgy tervezem, hogy tavaszig, vagy még inkább február végéig befejezem a takarítást kívül-belül, és életteret változtatok, illetve útjára engedem a megújult Szupervályog és Permakultúra „küldetést” is.


Azért is írtam le mindezeket, hogy magamat is, másokat is erősítsek, ne hagyjuk magunkat lebeszélni sem saját magunk (sokszor mi magunk vagyunk a legnagyobb szabotőrök saját magunkkal szemben), sem mások által az új gondolatokról. Inkább tartsuk szem előtt a mondást: “Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.” Még mielőtt elmerülnénk az aggodalomban, hogy milyen nehéz is levetni a régi sémákat, és fog-e sikerülni, érdemes azt is szem előtt tartani, hogy ez a folyamat már világméretekben megindult, és egyszerűen benne vagyunk ebben az áramlatban. Csak hagyjuk magunkat vitetni vele. (No, ez nem is olyan könnyű :)). A szombati békemenet Magyarországért jó példa volt erre. Az ottani többszázezres tömeg hangulata, pozitív kisugárzása páratlan élmény volt… már csak hab a tortán, hogy összefutottunk jó néhány társunkkal abból a közösségből, akikkel együtt tervezgetjük az új életforma alapjait. Anélkül, hogy előre megbeszéltük, megterveztük volna, hogy találkozunk. Semmi sem véletlen. Mert  
"Nincs erősebb hadsereg az egész világon, mint egy eszme, amelynek eljött az ideje." (Victor Hugo)

***
Paradigma:
Egy tudományterület általánosan elfogadott nézeteit, fogalom meghatározásait jelenti, egy adott korszakban, egy adott időpontban. 
A paradigma a gondolkodásoknak, vélekedéseknek, értékeknek és módszereknek egy adott társadalom vagy szűkebben egy tudományos közösség minden tagja által elfogadott összegzését jelenti.
***
Wayne Dyer: Az értékeidet felfordító pillanat (Értékek fontossági sorrendben a kvantumpillanat előtt és után)

4 megjegyzés:

  1. Gratulálok Mónika

    Tetszett ez a mély belső takaritás, paradigmaváltás.

    csak igy tovább és ki fog sütni a nap, és lesz híd is

    áldás
    Tivadar

    VálaszTörlés
  2. “Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.”
    Ahogy végigolvastam, átmentem a levelezésembe és mit látok? Géczy Gábor levelét, "vitorlát fel!" címmel! :))
    Ez se véletlen :)
    Mónika sokat segítettél megint! Pont ezekkel a gondokkal küzdöttem, "küzdök". Dolgoztam egy ilyen saját pénzes közösségben. Ez szépen leépült az évek alatt, csomó "pénzem" ott is maradt. Igen, ez sem a megoldás... :)
    de már épül a híd, takarítunk :)
    Áldás

    VálaszTörlés
  3. A paradigmavaltas jo dolog lehet de ketelu dolog. Mindenkeppen mielott fejest ugranank ilyesmibe fontos, hogy alaposan felterkepezzuk a lehetosegeket es kitalaljuk a megoldasokat elore a majdan felbukkanhato problemakra. Nem szabad fejest ugrani egy medencebe csak azert, hogy megnezzuk, hogy van-e benne viz. Maskepp fogalmazva: a paradigmat ki kell dolgozni.

    “hogy csak akkor adok, ha kapok, és már meg is indult a méricskélés, és szépen bele is törődtünk, hogy az ember már csak ilyen”
    Ennek ellenkezojet megprobaltak megvalositani de nem ment: kommunizmus ami legtovabb talan a kibuc rendszerben jutott de ott is erosen repedeznek a falak. Nezzuk csak meg a kozos legelok problemajat!

    A dologgal az a baj, hogy nem vagyunk egyformak, nem egyforma a hozzallasunk sem. Van aki elvan a langyos vizben, van aki viteti magat a tobbiekkel es van aki joval tobbet csinal mint a masikak. Raadasul az elvegzett munka idoben valtozik. Van aki egy evig vegetal, aztan mondjuk belehuz valamiert.
    Az adok valamit mert nekem folosleg van az a szomszedok es a csalad eseteben teljesen jol mukodik.
    Szerintem egy szinten valami termek/munka ertek meronek es kredit tarozonak lennie kell mert konnyiti az arumozgast es atlathatobba teszi a munkamegosztast.
    1. az aruk kozotti konverziot oldja meg es igy osszekapcsolja a paradicsomtermelest a szivsebeszettel ezaltal lehetove valik a nagyfoku egyeni specializalodas amely vegso soron a civilizaciofejlodes egyik motorja.
    2. munkatarozokent mukodik.
    Vannak olyan termekek amelyek eloallitasa tobb munkat igenyel. Ezek a termekek dragabbak es ezekre gyujteni kell. Krumplit nem lehet gyujteni mert az tonkremegy egy ido utan.

    A jelenlegi rendszer:
    Ha megnezzuk, hogy a luxustermekek iranti kereslet nemhogy csokkent volna a valsag eveiben hanem eppen hogy nott, konnyen belathatjuk, hogy a vagyonkoncentracio abnormalis. A nyugati orszagokban a felso 1% kezeben oszpontosul a vagyon 40%-a.

    Manaus egy brazil varos az oserdoben, a fogyo partjan. A kaucsukbol igen jol eltek miutan Braziliaban volt oshonos noveny es Dunlop kitalalta, hogy bizony a kerekekre gumit kell tenni mert az jo. Beindult a bolt. Olyan nagyon jol, hogy az ultetvenyesek akiknek palotaik voltak Manausban, Europabol hozattak a ruhaikat es Parizsba kuldtek kimosatni. Es ez nem vicc. Aztan persze vegeszakadt a kiralysagnak amikor kicsempesztek a kaucsuktoveket es mashol is elkezdtek termeszteni vegul az tette be a kaput, hogy kitalaltak a tudosok, hogy mas anyaggal is tudnak helyettesiteni a kaucsukot.

    Megoldasok:
    A penz felhalmozasa karos dolog ezert szimpatikus nekem a negativ kamat intezmenye.
    Ez egy erdekes elgondolas ami azon alapszik, hogy a penz az koztulajdon ezert forognia kell. Aki stoppolja annak fizetnie kell erte. Teszem azt amelyik szamlan a penz van tobb mint egy napig ott levonnak belole x%-ot es ezt minden nap megcsinaljak.
    Ha pldul hazat szeretnek venni es ahhoz a penzt ossze kell gyujteni akkor szolok a szamlakezelonek, hogy a szamlamon levo penz nem kell nekem 1 evig mert most gyujtenem kell. A szamlakezelo ezt tudomasul veszi, mentesit a negativ kamat alol es kihelyezi egy evre a gazdasagba. „Gyerekek itt van 1 millio ft egy evre. Ki is akarta azt a pekseget nyitni ahova hitel kellene?“
    Ehhez tulajdonkepp egy kliringmechanizmus es egy krediteket nyilvantarto adatbazis kell.

    A takarekszovetkezeti rendszer is kivanatos ahol a hitelezes a betetekbol tortenik. Itt nem krealnak penzt a levegobol mint azt a bankok teszik.

    Helyi penz kibocsajtasa ami zsilipkent mukodik es nem engedi a penzt elszivarogni.

    Szerintem egymas mellett tobbfele rendszer is letezhet de a fentebb emlitett ket funkcio miatt a penzt megkerulni nem erdemes.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Hozzászólók!

    Nagyon örülök, hogy írtok, köszönöm a soraitokat!
    Ez jó, mert így nemcsak elszállnak a gondolataim az éterben, hanem vissza is érkezik, ami mások számára leszűrődött belőle, kiegészülve új szempontokkal, gondolatokkal. Így fejlődünk, Ti is, én is.

    További gondolataimat is elkezdtem ide írni, aztán olyan hosszúra nyúlt, hogy gondoltam, legyen belőle egy következő blogbejegyzés... hamarosan közzéteszem :)

    Addig is szép napokat kívánok!

    Mónika

    VálaszTörlés