“A bőség a világegyetem természetes törvénye. A természet mindenütt
szinte pazarlóan nagyvonalú, körös-körül bőség uralkodik. Ennek ellenére
nyilvánvaló, hogy sokan nem részesülnek ebből a gazdagságból, mert nem ismerik
a belső teljesítőképességüket, vagy legalábbis nem használják ki azt
optimálisan.
A gazdagság nem újraelosztás, hanem tudat kérdése. Ha a világ minden pénzét összegyűjtenénk és kiosztanánk az emberek milliárdjai között, viszonylag rövid időn belül a gazdagok újra gazdagok, a szegények ismét szegények lennének. A gazdagságot önmagunkban kell felfedeznünk és arra kell kérnünk, hogy terjedjen át az életkörülményeinkre is.” (Kurt Tepperwein)
A gazdagság nem újraelosztás, hanem tudat kérdése. Ha a világ minden pénzét összegyűjtenénk és kiosztanánk az emberek milliárdjai között, viszonylag rövid időn belül a gazdagok újra gazdagok, a szegények ismét szegények lennének. A gazdagságot önmagunkban kell felfedeznünk és arra kell kérnünk, hogy terjedjen át az életkörülményeinkre is.” (Kurt Tepperwein)
Nagyon régen írtam már… miközben rengeteg dolog történt a
Szivárvány Falu és a szupervályog területén, olyan dilemmákba ütköztem
(ütköztünk), amelyek igencsak húsbavágóak, és inkább söpörnénk őket a szőnyeg
alá, mintsem szembenézzünk velük.
Kicsi kitérőt tennék tehát a
történetmeséléstől ennek a némileg provokatív és kényes, de nehezen elkerülhető
témának az erejéig.
Ökofalu teremtés… Egyre többen
vágyunk arra az életformára, amit az ökofalu kifejezés magában rejt, vagyis
amit gondolni vélünk róla. ”Lássunk neki!
Hol is van az a Nagy Ökofalu Kézikönyv, lapozzunk
csak bele, melyek a helyes lépések? Hol vannak azok a jól működő ökofalu
közösségek, akiktől lehet tanulni?” Hát… Járatlan útra léptünk, ha nem is egyedül.
Mi is nekiláttunk a konkrét
tervezésnek és megvalósításnak azzal a lelkes kis maggal, amely formálódott
abból a soktucat emberből, aki különböző mélységig belecsöppent a Szivárvány
Falu történetébe.
Elszaladt a fantáziánk, szaladunk
ültetni a magokat, és nem szívesen fecséreljük kevés és drága időnket az
elméleti dolgokra, az alapok lerakásának tervezésére. Pedig a jó kertész is előbb
tervez, megvizsgálja, s ha kell, előkészíti a talajt… az építőmester is gondos
alapozást készít, mert tudja, hogy az szükséges ahhoz, hogy a háza erős és
tartós legyen. Persze-persze, örülünk a nagy tenni akarásnak, de azért valóban
foglalkozni kell az alapozással. No, de miféle alapokat is fektessünk le?
-
Előbb tervezzük
meg jól a lépéseket, mint egy projektet!
-
Kezdjünk
cselekedni! Munka közben ismerszik meg a csapat!
-
Előbb tegyük
rendbe azt, hogy mi van a fejekben!
-
No, hol vannak és
milyenek azok a földek, amiket meg lehet venni, és mennyiért! Terület nélkül
hiába is álmodozunk!
És még sorolhatnám, ki hogyan is
kezdene hozzá. Egy biztos, mindenkinek igaza van valahol, de valahogy mégiscsak
el kell kezdeni. Én is előállok hát a magam teóriájával… legalábbis az egyikkel
a sok közül :).
Amikor új dologba fogunk, két tényező
mindenképpen kell a sikerhez:
1)
Egy erős és életképes elhatározás, azaz egy cél, avagy
vízió, hogy mit is szeretnénk elérni;
2)
Erőforrások és cselekedet, amivel meg is valósítjuk ezt
a célt.
Én abból indultam ki, hogy közös célunk, víziónk van: önellátó ökofalu
és életközösség.
(Abba most nem mennék bele, hogy némi elkeseredés vett
rajtam erőt, amikor rádöbbentem, hogy nem ennyire egyértelmű a helyzet. Vágy az
van az ökofalus életformára, de igen eltérő az, hogy ki mikor és milyen
formában képzeli azt el, és mennyit tesz valóban az álmai megvalósítására,
mennyire kész valóban változtatni. Az én vízióm igen távoli és idealisztikus
ahhoz képest, ami a mi kis csoportunkban körvonalazódni látszik. Ez még rendjén
is volna, de néha az az érzésem, hogy nem is mindenki hisz abban olyan
eltökélten, hogy ez az álom valóra is válhat. Sőt, nem is biztos, hogy álom ez,
inkább egyfajta menekülés abból a rendszerből, életből, ami most van. Szerintem
nagyon nagy a különbség a kétféle motivációban: Építek valamit, mert hiszem,
hogy az a számomra megfelelő cél és jövő, vagy szaladok, mert kerget a
jelenlegi rendszer… jobb ötlet híján az ökofalu irányába. Persze a többség e
két véglet közötti mezsgyén foglal állást.)
No, térjünk vissza a második
pontra: Lássuk az erőforrásokat, milyen
gazdagok is vagyunk. Szándékosan használom a gazdagság kifejezést, mert
ebből hamar kiderül, hogy ezen a téren bizony eléggé deformáltak az értékek
agymosott pénzvilágunkban. Jó lenne, ha meg tudnánk teremteni az egyensúlyt
ebből a szempontból. Mit is értek tehát gazdagság alatt én?
1)
Szellemi
gazdagság, tudatosság, egyfajta teremtő erő, magas energiaszint;
2)
Érzelmi
gazdagság (szakkifejezéssel élve nevezhetem érzelmi intelligenciának is),
azaz hogy hogyan bánunk egymással. Ez alapvetően maghatározza, milyenek a
kapcsolataink, milyen gazdag kapcsolati
tőkével rendelkezünk;
3)
Értelmi,
intellektuális gazdagság: intelligencia, tudás, szaktudás stb.;
4)
Anyagi, fizikai
gazdagság, pénz, eszközök stb.
A sorrend a listában nem
véletlen. Bár mind a négy tényezőre szükségünk van, akárcsak a jobb és a bal
agyféltekénkre, keletre és nyugatra, én úgy gondolom, hogy az első, azaz a
szellemi gazdagság alapvetően befolyásolja a többi szintet is. Magas
tudatossági szinten másként kezeljük az életet, és a gazdagság másik három
területét is. Jelen világunkban egyelőre az alsó fizikai szint, azon belül is a
pénz diktál, mint egyfajta univerzális gazdagság-mérőeszköz.
![]() |
Már megint ez a kép… |
Miért fontos ezzel foglalkozni?
A fenti négy területen általában
eléggé különböző szinten állunk. Hogy hogyan kezeljük okosan és a megfelelő
helyükön ezeket a kincseinket, alapvetően meghatározza a sikerünket. Én úgy
látom, hogyha ezen a négy területen igyekszünk felzárkóztatni, kiegészíteni
egymást, akkor ki tud alakulni egyfajta harmónia, egyensúly a közösségben.
Óhatatlan, hogy nem egyformán
rendelkezünk az erősforrásokkal: idővel, munkaerővel, szaktudással, kapcsolati
tőkével (kapcsolatrendszerrel), pénzzel, eszközökkel, szellemi erővel (teremtő
energiával). Amikor elkezdjük számba venni ezeket az erőforrásainkat,
egykettőre kiderül, hogy az anyagi tételeket valahogy külön kezeljük, más mérce
szerint mérjük. Amikor arra a kérdésre kerül a szó, hogy tegyük bele a
pénzünket, anyagi forrásainkat a célok megvalósításába, a többség rögtön igen
óvatossá válik, garanciákra, biztosítékra vár, természetszerűleg úgy kezeli, hogy
az az ő pénze, tulajdona. Eszébe sem jut, hogy amikor valaki az idejét,
munkáját, tudását stb. adja a többieknek, akkor azt visszavonhatatlanul beleteszi
a közösbe. Ha „mégsem úgy alakulnak a dolgok”, akkor nem mondhatja azt, hogy „hoppá,
nem erre számítottam, kérem vissza”. A gazdagság nem anyagi természetű részei
nem mérhetők olyan könnyen, nem számolhatunk rá kamatot, nem kérhetünk rá
garanciákat, nem tudjuk jogi papírokban lefektetni. (Némi kreativitással persze
tudnánk, de kérdés, ez jó irány lenne-e.) Így aztán nem is vesszük őket olyan
komolyan.
Mai anyagias világunkban így szól
a mondás: „Az idő pénz”. Amíg valaki a munkáját, idejét stb. adja másoknak,
addig egyrészt értéket termel a számukra, másrészt azt az időt nem arra szánja,
hogy a saját pénzét, anyagi javait megtermelje, vagy a saját szeretteivel legyen,
hobbijának éljen, vagy egyszerűen csak pihenjen, töltődjön. (Ebből a
szempontból különösen becsben kellene tartanunk az egymásra, a közösségre
fordított időt.) Ez az egyik legnagyobb kihívás azokban az ökofalu
szerveződésekben, ahol nem egy időben történik a kiköltözés. Milyen
konstrukcióban támogassák a városban maradók a leköltözőket, ha nem tudják sem
az idejüket, sem a munkájukat adni a leköltözőknek, akik helyben építik a
majdani lakó- és életközösséget? Hogyan osszuk el igazságosan a javakat,
terheket? Hogyan kompenzáljuk azokat, akik leköltöznek, és feladják jelenlegi
pénzkereseti lehetőségeiket, sőt lemondanak a komfortjuk nagy részéről is? Mi
legyen a jövő-menőkkel, akik itt is ott is ténykednek, immár behozva a
rendszerbe az utazási költségeket is? A megszokott működési sémáink, a
jelenlegi pénzrendszer kevéssé alkalmas egy ilyen összetett élethelyzet
kezelésére, pláne nem a gazdagság minden elemének a mérésére. Nem is véletlen,
hogy a legtöbb közösségi pénz az idő
alapú elszámolást tartja üdvözítőnek.
Számomra egy ideális átmeneti
megoldásnak tűnik az Magyar Ökotársulás
útja. Miközben a kezdetektől elsősorban közösséget építettek, és nagy hangsúlyt
fektettek a szellemi gazdagságukra, fejlődésükre, mintegy melléktermékként
(azért, hogy létrehozzanak valami kézzelfogható közös „produktumot”) egy igen
praktikus, átlátható és igazságos biotermelési és ellátási konstrukciót hoztak
létre. Közösen vettek területet, amelybe egyforma, a többség számára
előteremthető kezdeti tőkével szálltak be, és a gazdálkodást is közösen,
egyforma havi összeggel tartják fenn. Ebben a konstrukcióban biztonságra leltek
addig is, amíg szükségük van a biztosítékokra. A rendszerben ezenfelül nincs
ezernyi szabályozás, működésképtelen szintű demokrácia. A szakmai döntéseket a
szakemberekre bízzák, akiket a tagok választanak. A minőségbiztosítást pedig a
következőképpen kezelik. „Egymás szemébe néznek”… ebben benne van az adott szó,
a bizalom, a felelősség.
Kétségtelen, hogy ez egy
egyszerűbb rendszer, nincsenek leköltözők, nincs életközösség, senkinek nem
kell lemondania a biztonságáról, kilépnie a komfortzónájából, alapvetően
változtatnia a jelenlegi életén. Nem kell egyfajta belső elszámolási rendszert
létrehozniuk, hiszen a tagok az egyszerű és jól bevált(?) pénzformátumban
szállnak be az erőforrások előteremtésébe, és tulajdonképpen megfizetik valaki
más munkáját, aki intézi az ügyeket, működteti a gazdaságot. Azaz nem kell zsonglőrködniük,
hogy egyensúlyt találjanak abban a vegyes rendszerben, ahol mindenki azon a
gazdagsági szinten száll be, ahol tud (munkával vagy pénzzel, vagy kapcsolatokkal
stb., illetve többnyire ezek keverékével). Nincsenek az egyenlőtlen
erőbedobásból eredő problémák, konfliktusok. Mégis én azt gondolom, hogy ahogy ők haladnak,
ezeken a nehézségeken is túl tudnak majd lépni, ha úgy döntenek, hogy
továbblépnek akár életközösségi szintre is, mert erős szellemi alapra
építkeznek.
Summa-summarum, amikor elkezdjük
lerakni az ökofalunk alapjait, óhatatlanul igen hamar belekerülünk ezekbe a sokkal
kevésbé kellemes témákba, mint annak a tervezgetése, hogy milyen házat fogunk
építeni, vagy hogyan ültessük a növényeket. Fontos, hogy őszintén magunkba
nézzünk, hogyan is állunk mi ezekkel a kérdésekkel, mennyire igazságosan
méricskélünk, milyen félelmek, gyarlóságok mozgatnak. „Nem kunszt bátornak lenni annak, aki nem fél.” – szoktam volt
mostanában ilyetén csavarással megfogalmazni a lényeget. Olyan ez, mintha egy
újfajta társadalmat építenénk… új értékrenddel, új szemlélettel, új „gazdaságtannal”,
hiszen a célunk alapvetően az, hogy változtassunk, másként csináljuk, mint ahogy
a mostani rendszerben szokás. Nem csoda, ha nehéz.
Az én jövőmben, egy tudatos
(magas szellemi energia szinten együtt rezgő) közösségben kialakul majd az az
erkölcsi szint, amelyben magától értetődően fogjuk kezelni a gazdagságunk
különböző összetevőit, és legyőzni a félelmeinket, gyarlóságainkat is. Belülről
fogjuk érezni, automatikusan fog működni. Addig azonban a következőket tehetjük:
1)
Tudatosan
odafigyelünk egymás munkájára, beletett értékeire, észrevesszük, ha kettős
mércével mérjük a gazdagságot, azaz külön becsben kezeljük a pénzt. (Tudom,
hogy nem könnyű, annyira áthatja a jelenlegi világnézetünket a pénzközpontú, anyagias
értékrend, hogy észre sem vesszük, mennyire mélyen gyökerezik, mennyire ott
lapul a gondolataink, cselekedeteink mögött.)
2)
Szem előtt
tartjuk, hogy ha hatékonyan akarunk működni, akkor bizonyos feladatokat és
költségeket vállalnunk kell: „Amit én nem teszek bele, azaz ami hiányzik a
rendszerből a hatékony működéshez, azt bele kell, hogy tegyék a többiek!” Ha ők
sem teszik bele, akkor nem halad, vagy elakad a dolog. „Nem várhatok arra, hogy
majd úgyis lesz valaki eltökélt, eléggé motivált, aki megoldja, megcsinálja,
beleteszi…”
3)
Felelősséget
vállalunk. („A gyermekkornak vége…”) Segítünk egymásnak felzárkózni a gazdagság
minden területén.
4)
Ha probléma,
konfliktus adódik, megvizsgáljuk a helyzeteket, őszintén fel merjük tenni
magunknak a kérdést: „Milyen tükröt mutat számomra az adott helyzet? Mennyiben
szól rólam? Hol van benne az én felelősségem?”
5)
Azaz tudatosodunk,
módszeresen leépítjük a gyarlóságainkat, kezeljük a félelmeinket, fejlesszük az
erényeinket. (Még ha az erény szó divatjamúltnak is tűnik manapság.)
Bizony-bizony, igen hosszú ideje fogalmazom,
rágom ezt a történetet, a mondanivalómat. Hosszú ideig félre is tettem ezt az
irományt, annyira frusztrált a téma. Fontos lenne időt, energiát szánnom arra
is, hogy magam is végignézzem, hogy ami érzelmileg érintett így vagy úgy az
elmúlt pár hét történéseiben, az emberekkel való interakcióimban, az mennyiben
volt az én tudatomnak a visszatükröződése. Mitől
félek én? Miért vagyok türelmetlen? Miért haragszom? Miért vagyok ilyen fáradt?
Miért billentem ki az egyensúlyomból? (Ez utóbbi fontos visszajelzés volt.)
És főképpen, hogyan csinálom én ezt az
egészet? Az egyik legelgondolkodtatóbb üzenet számomra, amit az avatár úton
tanultam, hogy nem mindegy, hogy a „miért”-eket és a „hogyan”-okat mikor
tesszük fel. Általában a múlttal kapcsolatban szoktuk megkérdezni magunktól: „Miért is történt ez meg ez velem?” A jövővel
kapcsolatban pedig a hogyanokon rágódunk. „Hogyan
érjem el ezt meg ezt a célomat? Hogyan is csináljam?” Pedig a bölcs ember
fordítva kérdez: „Hogyan is csináltam ezt
meg ezt (a múltban), hogy ez történt
velem?, illetve „Miért is akarom ezt
vagy azt tenni (a jövőben)? Azaz mi a
célom? Mi motivál?(Látszólag a felszínen, és a háttérben, tudat alatt?) Nem könnyű, a magam részéről a múlt
hogyanjaira már rutinosabban kérdezek rá. A jövő miértjeire is figyelmet
fordítok. De a jövő hogyanjai, na nekem az a fogas kérdés, ettől nem tudok egykönnyen szabadulni, hogy ne agyaljak, hogy mit
is csináljak… de ez már messzire vezet.
Más már régen azt mondta volna,
ugyan, mit kell ezzel ennyit foglalkozni. Inkább csináljuk! Én azonban úgy érzem,
hogy ez is az ökofalunk, az új világunk megszületésének, megszülésének a része,
akár a vajúdás. Olyan belső dolgainkkal kell most szembenéznünk, amit ha
elodázunk, akkor a régi rendszert fogjuk újrateremteni. Ahogy a fenti idézet
mondja a gazdagságról. Ugye, nem ezt akarjuk? Nem kell persze örökké agyalni,
csak időről időre megállni, körülnézni és befelé nézni, némi rendet tenni,
aztán lehet tovább dolgozni a feladatokon, kiválasztani a földet, ültetni a
magokat, építeni a hajlékot.
![]() |
Igazi gazdagság, ami körülvesz: Medvehagyma-virágos Gerecse |
Valahogy ilyen bejegyzésre számítottam a hosszú halgatás után.
VálaszTörlésSok kérdés, sok szempont, sok miért és hogyan.
Elolvasva a korábbiakat, az én gondolatmenetem is itt tart, ahol a tiéd
És igen, előbb szellemi közös nevezőre kell jutni, nem "anyagira", és még így is megan az esélye a szakadároknak, de legalább tisztán lát mindenki, eleinte...
Köszönöm a megjegyzést!
VálaszTörlésHát igen... néha meg is ijed az ember ennyi kérdéstől, sok bizonytalanságtól, és szaladna vissza a biztos megszokotthoz.
Még is el kell indulni, és csinálni.
Sok sikert minden elindulónak, neked is kedves mesezso :)