„Mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy a dolgok felszíne
alá nézzek, mert egy virág nem csupán virág: eső és szivárvány, felhők, föld és az űr mérhetetlensége.”
(Deepak Chopra)
(Deepak Chopra)
Kedves Olvasóim!
Boldog új esztendőt kívánok − így a tavasz első napjaiban... Jobb későn, mint soha :-).
Nagyon régi adósságom a tavalyi Szupervályog-Szivfalu "évad" lezárása. Hamarosan folytatom a történetmesélést, hiszen azóta is sok víz lefolyt a Dunán... és a héregi domboldalon.
***
Nyári beszámolómat legutóbb az ágyi
poloskás rémálommal zártam. Nos, itt az idő, hogy vonzóbb pillanatokat is
kiemeljek az elmúlt hónapok szupervályog-szivárvány történetből, nehogy a végén
elvegyem a kedvét a kiköltözésre vágyóknak. Amúgy is ezer indok van, amivel az
ember (vagy a környezete) lebeszéli magát az effajta lépésekről.
A kaktusz virága… és Szivárvány Falu is megmutatja magát
Nyár derekán jártunk. Az előző héten kipakolt és
rovarirtóval beszórt szobát szombaton alaposan kitakarítottam. Helyre állt a
rend, újra tettre készen álltunk, hogy folytassuk a nyári munkálatokat. Valami
lehetett a levegőben azon a hévégén, mert a véráldozatok után sorra
gyönyörűséges jutalmakban részesültünk. 15-ére virradó éjszaka kinyílt a
kaktuszom virága. Önmagában nem egy nagy szenzáció, de ez a kaktusz már 13 éve
megvolt, és még sohasem virágzott. (Fiam születése táján kaptam a két kis
kaktuszt az erdélyi nagyszülőktől. Amúgy az ő szülinapja éppen másnap, július
16-án volt.) Megértek vagy három költözést, nevelgettem őket, igyekeztem szép
napos helyet találni nekik kicsiny lakásunkban, többször megóvtam őket a
likvidálástól, párom ui. rendre üldözte őket a szúrósságuk miatt. Azóta a két
kis kaktusz szépen fiadzott, növögetett. Más különlegeset nem is mondhatnék el
róluk, hacsak azt nem, hogy „jó tett helyébe jót várj” alapon engem is rendre
összeszurkáltak. Most viszont gondoltak egyet, hogy mégiscsak meghálálják a
törődést. Az egyiken egy, a másikon kettő bimbócska kezdett növekedni. Hetekig
lestem a bimbók növekedését, a nagy pillanatot, amikor végre megpillanthatom,
miféle virágokat is hoznak. A bimbók sokat sejtetően hatalmasra nőttek. A
kétbimbós kaktusztól egy utolsó szurkát azért még kaptam: Virágja nem átallt
akkor kinyílni, amikor lementen Héregre arra a pár napra. Tenyérnyi,
gyönyörűséges, rózsaszín, illatos virágról számolt be a párom. A tökéletes műalkotás,
amin jó néhány hetet dolgozott a művész, mindössze egy napig pompázott. Így
aztán, amikor a másik (egybimbós) kaktusz is „mindennaposnak” tűnt, azaz fent
nevezett hétvégén, fogtam őkegyelmét, és bepakoltam az autóba. Éjjel időnként
felkeltem hozzá, hogy ne mulasszam el a nagy pillanatot. És valóban, még aznap
éjjel kinyílt. Micsoda egy virág volt az! Virágban a virág! Le is fotóztam azon
frissiben.
Reggel azután diadalmas mosollyal vittem ki a gyönyörűséget
a teraszra, hogy mielőtt elhervadna, még egy kis napsütést is kapjon. Közben
azonban eleredt az eső, bár a reggeli nap is sütött még. Amint tudatosítottam
magamban a jelenséget, szaladtam a fényképezőért.
− Esik és süt! –
kiabáltam a páromnak. Ez azt jelenti, hogy szivárvány lesz! Éppen itt az ideje
Szivárvány Faluban. Néztem körbe az égen, hogy merre is kell keresni a
szivárványt. Ha keletről süt a nap, akkor éppen szemben. Kezemben a kamerával futottam
körbe a házat, amely eltakarta a nyugati kilátást, és néztem az égre, hogy a
szivárványt is születőben elkapjam. Az ég azonban továbbra is üresen kéklett.
És akkor mit látok?!
− Ezt nézd meg!
– süvöltöttem, mint aki aranyat talált. − Ilyet
még életemben nem láttam! − A szivárvány nem az égen volt, hanem a
szemközt zöldellő domboldalon. Azokon a lankákon a szántón túl, amelyek
látványa oly kedves a szememnek. Olyan lágyan ívelnek, olyan hívogatóan szépek.
Egy falusi bácsi azt mondta egyszer, hogy Héreg falu eredetileg azon a
domboldalon volt. Hirtelen eszembe jutott egy régi filmjelenet. Nox bolygó,
Csillagkapu. Az erdő szélén álldogált egy maroknyi ember, ruhájuk alapján
ítélve egyszeri erdőlakók:
− Nem minden az,
aminek látszik… − mondta az egyikük sejtelmes mosollyal. Azzal az égre
mutatott, ahol a felhők közül egyszer csak előbukkant egy magasan fejlett
technikai civilizációt sejtető város, majd újra el is tűnt. Nem mindenki kész
arra, hogy megpillanthassa Nox városát, és megértse lakóinak szellemiségét. Így
bukkant fel a mi szivárványunk is, aztán köddé is vált. A leendő Szivárvány
Falu megmutatta magát néhány pillanatra... Hát jó helyen vagyunk :-)!
Nem arra utalok a Nox példával, hogy mi lennénk a kiválasztottak,
vagy valami különleges dolgot képviselnénk. Hanem inkább arra, hogy minket sem
értenek sokan, mit is akarunk, miért akarunk kiköltözni. Sokan azzal
azonosítják a kiköltözést, az egyszerűségre, kétkezi életformára való
törekvést, hogy „vissza a természethez,
le a technológiával”. Pedig alapvetően egyfajta magasan fejlett
technológiát képzelünk el leendő élőhelyünkön. Viszont számomra csak az lehet
magasan fejlett, ami nem a föld és mások kizsákmányolásán alapul, ami
összhangban van a természettel. Szeretek a városban lenni, igaz szerelemmel
csüggök Budapesten, de túl sok az ember, túl sok a szenny, túl sok a zaj. Néha
jól esik megmártózni ebben a nyüzsgésben, de hosszútávon eléggé neurotizáló.
Nem hiszem, hogy az emberi szervezet ilyen gyorsan alkalmazkodni tudott volna
ehhez a rohamos változáshoz, felgyorsuláshoz, ennyi ingerhez, káros behatáshoz,
amely az elmúlt száz év során kialakult életformával együtt jár. Valóban
szükségünk van visszavonulni a természetbe, a zöldbe, a tisztaságba, a
nyugalomba. (Értem ez alatt nemcsak a tiszta levegőt, csendet, de az
elektroszmog hiányát is. Amikor Pesten vagyok, estére zúg a fejem-fülem.)
Ugyanakkor nem célunk, hogy egésznap robotolnunk kelljen ahhoz, hogy
megteremtsük a mindennapi életfeltételeinket. Olyasmit képzelek el, mint
Shambhala. Magasan fejlett, tiszta technológia biztosítja a szükségleteinket,
hogy az időnket az tölthesse ki, ami igazán fontos:
- Növelni a földön a tudatossági szintet. Emberekkel együtt lenni. Mindenféle korosztállyal! Nemcsak arra a néhány órára, ami a jelenlegi életformára jellemző. Ugyanis az ember többnyire a hasonló, aktív korosztállyal van együtt a munkahelyén, és keveset van a gyerekeivel, és még kevesebbet az idősekkel. Tanulni az előző generációtól, és tanítani a következőt.
- Értelmes, értékes, valódi szükségletek kielégítését célzó munkát végezni. Nem mosni és mosogatni akarok egész nap, nem is baltával-fűrésszel összevágni az egész évre szükséges tűzifát. Ez rengeteg idő. Egyébként is, a fafűtés (pl. tömegkályha) mellett több lábon álló, megújuló energiákon alapuló rendszert szeretnénk kiépíteni. Mikor melyiknek a működése a legoptimálisabb: süt a nap, fúj a szél, vagy éppen egyik sem. Akkor jöhet a tűzifa, a föld hője vagy a komposztkazán. Viszont van néhány olyan terület, ahol a kétkezi munkának fontos szerepe van. Ilyen a növények, állatok gondozása, a táplálékunk, közvetlen használati tárgyaink elkészítése, élőhelyünk, hajlékunk, kertünk felépítése, gondozása. Amelyekbe az elkészítéskor, gondozáskor beépül a figyelmünk, a szeretetenergiánk. És azt visszakapjuk, amikor megesszük azt az ételt, használjuk azt a tárgyat, élünk abban a környezetben. Nem is beszélve az ilyen jellegű alkotótevékenység öröméről.
- Többet szemlélődni, jelenben lenni, többet élvezni a természet és az ember művészi alkotásait. A zenét, az irodalmat, a filmeket és sorolhatnám. Többet játszani, táncolni, sportolni.
Ehhez az életformához azonban szükséges az is, hogy leegyszerűsítsük
az életünket, letisztuljanak azok a dolgok, amelyekkel foglalkozni akarunk,
amire szükségünk van. A mostani életforma túl sokféle módot (tárgyat,
tevékenységet) kínál arra, hogy boldogok legyünk, és ezeknek a többsége mégsem
nyújtja a várt eredményt. Így hát még többet dolgozunk, hogy megvehessük a
következő tárgyat, szórakozást stb. a csalogató lehetőségek közül… és még
kevesebb időnk marad arra, amiben talán valódi harmóniára lelnénk. Másrészt túl nagy a kényelem, túl szűk a
komfortzónánk. Ennek azonban nagyon nagy az ára, pénzben, időben, egészségben,
környezetrombolásban.
Nem menekülni
akarunk ebből a rendszerből, hanem egy alternatív életet élni, amely valóban
bennünket szolgál. Nem az mozgat, hogy
„jaj, mi lesz, itt a világvége, el innen, amíg nem késő”. Egyszerűen látom
magam előtt, ahogy a csapatunk gyarapszik, a közösség formálódik, fejlődik,
Szivárvány Falu épül, a környezetünk szépül. Látom a szőlőhegyen a színes,
gömbölyded dombházakat, jurtákat, tavacskákat, játszótereket, permakultúrás
kerteket, fürdőt. Látom a domb tetején a szélerőművet, a szupervályog kilátót,
ahonnan éjszaka az alig fényszennyezett környezetben ezernyi csillag tárul a
szemünk elé. Látom magam előtt a mostani monokultúrás, egyhangú szántót, amint
patakkal, tóval, fákkal, sétányokkal tarkított ligetté alakul, ahol állatok
legelésznek, és terem nekünk sok minden finomság. És látom az embereket, családtagokat,
barátokat, amint jönnek-mennek, teszik a dolgukat, a szaladgáló gyerekeket,
akik játszva tanulnak valóban fontos és érdekes dolgokat, és látom az idős
szülőket üldögélni a portájuk előtt, amint éppen valamelyik gyerkőcnek mesélnek
régmúlt történeteket.
Ez a vízió éltet, hajt előre. Az már csak a bónusz, ha
menet közben egyre inkább függetlenedni tudunk ettől az élhetetlen,
rabszolgatartó világtól…
„Borz-alom” tanfolyam(ok), avagy ezer tipp arra, hogy hogyan készítsünk
ki egy hétpróbás csoportvezetőt
Július végén újabb örömteli pillanatnak örvendhettem.
Végre kezembe vehettem a várva várt szupervályog tankönyvet. Aki valaha írt
és/vagy szerkesztett könyvet, tudja, milyen az, amikor az ember
huszonnyolcadszor olvassa végig a szöveget, böngészi át a sorokat, képeket,
hogy nem maradt-e benne még hiba, minden a helyén van-e. A megírás után még a
végtelenségig lehetne javítani, szépíteni a művet, mert mindig akad még valami.
Aztán eljön a pillanat, amikor az ember megelégeli a dolgot, és úgy dönt, most
már szülessen meg a mű, mondván, még ha nem is tökéletes, de az én gyermekem,
útjára kell engedni. Még egyszer ezúton is köszönöm mindenkinek, aki hozzáadott
valamit, hogy megszülethessem. A szupervályog-technológia csínja-bínja immár magyar
nyelven, írásos formában is elérhető vált kis hazánkban! Sok mindent beleírtam
a könyvbe, amit már az első hazai építők fejlesztettek tovább a rendszeren.
Sőt, a könyv olyan területekre is kitér, amelyek nemcsak a szupervályog, de mindenféle
vályog és egyéb alternatív építő számára is hasznos lehet. Például, hogy hogyan
tervezzünk és építsünk gazdaságosan és környezettudatos módon, ellesve a
természetben található példákat.
Most már igazán következhetett volna a jól megérdemelt
nyaralás és pihenés. Csak hát most van jó idő, most lehet tanulni és építeni.
Így aztán még egy sor tanfolyam volt kitűzve ősz végéig.
Július végén végre megtartottuk az oly régóta tervezett
saját belső továbbképzésünket is, amelynek az volt a célja, hogy a közösségformáló
munka mellett egy kicsit célzottan is dolgozzunk magunkon, egyénileg, és mint
csoport is. Ha már annyi eszközünk van a tudatosság fejlesztésére, miért is ne
használnánk ezt ki a saját épülésünkre is. Mivel ezt a belső tréninget
alapvetően mi (Szivárvány alapító tagok) szorgalmaztuk, és nem akartunk pénzt
kérni a saját csapattársainktól, a képzést önköltségi áron hirdettük meg
csoporttagoknak, azaz csak a tréningen használt könyv és a munkafüzet árát
kellett kifizetniük. A májusban letesztelt, szerintem jól összeszedett eszköztárral,
a Szivárvány Tréninggel a tarsolyomban lelkesen, bár némi fenntartással indultam
neki a hétvégének. A fenntartás a következőknek szólt:
- Ad1) Nem jó saját "családot" kezelni, közelálló személyeknek tréninget tartani. Ez még önmagában nem tántorított volna el. Magam már többször megcáfoltam ezt a szakmai aranyszabályt, mert több családtagom is volt a csoportjaimon, és én is a párommal mentem az Avatar-tanfolyamokra. De az mégsem ugyanaz, mint amikor az egész csoport a "mi kis családunk"!
- Ad2) Nem jó tréninget tartani olyanoknak, akik nem teljes odaadással jönnek a csoportra. Odaadás alatt azt értem, hogy saját maguk választják ki a számukra szimpatikus módszert, és önként és dalolva szánják rá az idejüket és a bizony a pénzüket is.
- Ad3) Előbbiből következik, hogy az ingyen kapott dolgokat nem veszik olyan komolyan az emberek, nem becsülik meg annyira, hiszen nem kellett áldozatot hozniuk érte.
- Ad4) Magam is a csapattag vagyok, számos témában személyesen és érzelmileg is érintett, így nagyon nehéz (ha nem lehetetlen) kívülállóként és objektíven szemlélni a helyzeteket.
Mindezek ellenére szorgalmaztam és bevállaltam a csoportot,
mert ez volt a kisebbik rossz, mint az, hogy a csoportunk alapvetően megoldható
emberi konfliktusokon és kommunikációs problémákon hulljon szét, mint annyi más
szerveződés, és ahogy velünk is megtörtént tavasszal. Azt meg végképp elengedte
a füle mellett a társaság, hogy menjünk el egy külsős „lelki vezetőhöz”, mert
az persze pénzbe kerül.
Fenntartásaim sajnos igazolást nyertek, életem egyik legnehezebb
tréningje volt, sőt az egyetlen, amit nem is tudtam befejezni. Remélem, nem
szándékosan, de kedves csapattársaim (tisztelet a kivételnek) mindent
elkövettek, hogy kikészítsék a csoportvezetőt, és szabotálják a csoportot.
Egyikük rendre átvette a szót és az irányítást, mintha ő lenne a csoportvezető.
A másik mindegyre bizonygatta, hogy bezzeg az ő céges(multis) csapatépítő
tréningjeiken csupa játékos gyakorlat van, és különben is, mi az, hogy nem
lehet nassolni a tréning alatt (nem a szünetekre gondolt). Amikor pedig valami
érzékeny ponthoz értünk, leállt vitatkozni, és ismételt kérésre, majd a
legszigorúbb csoportvezetői utasításra, amit csak extrém csoportbomlasztó
esetekben alkalmaz a csoportvezető, sem lehetett leállítani. (Egy ilyen
strukturált tréningen nincs lehetőség arra, hogy részletesen és hosszasan
belemenjünk valamilyen személyes problémába. Ez alapvetően készségfejlesztő és
nem pszichoterápiás csoport.) A harmadik társunk, nem különösebben
teketóriázott, hanem egyszerűen kerekperec kijelentette az egyik gyakorlatra,
hogy „ez egy marhaság”. A többiért sem
ugrott ki a bőréből. Nem sorolom tovább. Nem extrém esetek ezek egyenként.
Lehet olyan módszer, gyakorlat, ami nem jön be valakinek. Az már más kérdés, hogy
ezt hogyan kommunikálja a csoportvezető felé, ha egyáltalán van értelme ezt
közölni. Mert ettől még a többi résztvevőnek lehet, hogy nagyon is hasznos.
(Azt már csak nagyon zárójelben jegyzem meg, mert nem akarok itt sokat „pszichologizálni”,
hogy amikor valami nagyon nem tetszik nekünk, az sokszor tükröt mutat, vagy valamilyen
mélyen rejtegetett érzékeny pontunkra tapint rá.) Egy szokványos tréningen a
résztvevők elfogadják, hogy a csoportvezető vezeti a csoportot, és nem szólnak
be neki, vagy nem kezdenek vele vitázni. Másrészt egy külsős csoportvezető sem
veszi úgy a lelkére, ezért jobban tudja kezelni az ilyen eseteket, mert nincs
személyes kapcsolata az érintett személyekkel.
Mégsem bántam meg, hogy megcsináltuk ezt a
csoportot. Azóta azt érzékelem, hogy nem feltétlenül kevesebb konfliktussal, de
valahogy nagyobb összetartással működik kis csapatunk, és egy kivételével
mindenki szorgalmazta, hogy fejezzük be a tréninget, sőt, hogy rendszeresen
gyakoroljunk majd ezekkel a módszerekkel. Nekem is nagyon tanulságos volt, sok
dolgot másként kezelnék hasonló helyzetben. Több száz diák
és tréning résztvevő „okítási” tapasztalatai ellenére ilyen
helyzetben még nem voltam, és akkor váratlanul érintettek a csoport ilyetén
fordulatai. Másodjára már nem lennék ilyen készületlen. Azt is leszűrtem, hogy
a nagy igyekezetben, hogy a lehető legteljesebb, legátfogóbb legyen a tréning,
túl sokat akartam két napba belesűríteni. Azóta két részre bontottam a Szivárvány
Tréninget, 2x2 naposra.
A saját képzésünk utáni napokban azonban még nem voltam
ilyen optimista, illetve a túlzsúfolt nyár hátulütői is kezdtek megmutatkozni.
Egy másik önellátós közösséggel tervezett tóépítős hétvégénk elmaradt, mert az
ötletgazda és szervező csapattagunk, aki a másik közösséggel tartotta a
kapcsolatot, kissé másként gondolta a szervezés mikéntjét, és néhány nappal a
program előtt még semmit sem tudtunk a részletekről. Ráadásul napokig el sem
tudtuk érni. Így aztán átbeszéltük a csapattal, hogy mi legyen, és arra
jutottunk, hogy ezt a programot halasszuk jövő tavaszra. Az érintett csapattársunk sajnos úgy tűnik,
megorrolt ránk, de reméljük, ő is leszűrte a tanulságokat. Én igen, ami a közös
szervezést illeti, legközelebb én is jobban odafigyelek.
Ezután következett a mélypont. Fáradtságunk, és néminemű
fásultságunk is a tetőpontjára hágott, és sikerült eddigi legrosszabb szupervályog
tanfolyamunkat megtartani. Igazából azt is le kellett volna mondani, de
valahogy az már eleve rossz érzése lett volna. Minden összejött. Kevés
jelentkező, nem volt segítőnk, így minden szervezői, házigazdai és oktatói
feladat ránk hárult. Párommal is elegünk volt már az egészből és egymásból is,
és alig értettünk szót. Szervezetlenek voltunk, és még a „hab a tortán”, hogy a
teljes tekercs tömlőnkről is kiderült, hogy selejt. Ahogy tekertük le, egyszer
csak azt láttuk, hogy teljes hosszában ketté van hasadva, azaz nem tömlő többé,
építésre használhatatlan. Rögtönöznünk kellett, hogy egy jóval keskenyebb
tömlővel hogyan is építsünk tovább, mert csak az volt kéznél. A tömlő pedig nem
az a dolog, amit az ember egy-kettőre pótolni tud. Raktárkészletekre pedig
egyelőre nem futja. Kész. Kiakadtunk, és a résztvevőink is feladták. Ami persze
nagy kár, mert rendes
emberek voltak. Én meg csak ültem magam elé meredve és
elkeseredetten, mert az átlagnál lelkiismeretesebb vagyok a dolgaimban, és
nagyon bántott a résztvevőink csalódottsága. A katasztrofális tanfolyamot mindenesetre
pótoljuk, legközelebb, reméljük, nem okozunk nekik csalódást. A következő hétvégére
tervezett permakultúra tanfolyamot már szinte örömmel mondtuk le, azaz
halasztottuk őszre. Egy kis lazításra, összerendeződésre vágytam.
Ja, hogy miért is „borz-alom” tanfolyam? Az a folytatásból
kiderül.
Újra kisüt a nap, még ha közeleg is a tél
A nyár mégis jól végződött. Köszönet érte többeknek is.
Egyik „távolból” támogató csapattagunktól kaptuk sok-sok kerti szerszámot, sőt
egy komplett faipari gépet is, amit még az édesapja készített saját magának.
Mindenfélét lehet vele csinálni. Majd, ha lesz áramunk…
Meglátogatott minket a HírTV. Bár mondanivalójában kevésbé
jól sikerült, de képileg klassz kis összeállítást készítettek az épülő
szupervályog kerti zuhanyról és kemencéről.
Ezt követően egyik csapattagunk szintén nem várt meglepetést
okozott. Ahogy arról már beszámoltam, tavasszal a szomszédos présházas telek
tulajdonosával megállapodtunk, hogy bővíteni tudjuk a területünket. A házat már
szóbeli engedélye alapján használhattuk. Az árban is megegyeztünk, már csak az
volt hátra, hogy milyen formában is tudjuk megkötni a szerződést, ugyanis a
teljes összeg nem volt a birtokunkban. Sőt, még a foglalóra való sem. A nyár
végi tanfolyamokból számítottunk a szükséges összegre, de ez ugye sajnos nem
jött be. Már azon voltam, hogy el kell halasztani az egyezséget. Ez eléggé
elkeserített. A házikóra és a területre is nagyon számítottunk. Ez az a
kategória volt, amikor már csak a csodák segíthettek. Ekkor, az elmaradt
permatanfolyam előtt hívott a csapattagunk. Miután hallotta, hogy milyen
lelombozott vagyok vigasztalt:
– Sebaj, jövünk a
hétvégén, és majd felvidítunk!
– Ez nem
kétséges, – gondoltam magamban – hiszen
jó
kedélyű, jó humorú család. – Ilyen jó
hírekre azonban nem
számítottam. Azzal érkezett ugyanis, hogy gratulál az új telektulajdonosoknak,
és elénk tette az adás-vételi szerződést aláírásra! Mivel ügyvéd, vállalta,
hogy segít nekünk a telekügyekben, és egyeztettük is vele, hogy milyen
konstrukcióban tudnánk fizetni, de azt nem gondoltuk, hogy el is készíti a
szerződést, és le is tárgyalja a részleteket az eladóval. Sőt, a szükséges
összeget is kifizette, ami nekünk hiányzott, azt kölcsönként kipótolta. Két
telekről volt szó. A kisebbiket arra szántuk, hogy összevonva a mostani kis telkünkkel,
már elég nagy lesz ahhoz, hogy megépíthessük rá a tervezett Szivárvány
bölcsőházat. A másik pedig a présházas telek, amire szükségünk van átmeneti
főhadiszállásnak. Előbbit kifizettük, szóval lehet intézni a telekösszevonást.
A másikra foglalót fizetünk, és két évünk van a teljes összeg megfizetésére.
Addig is bizonyos kikötésekkel használatba vehetjük, azaz a tulajdoni lapra is
bejegyzésre kerültünk.
Nagyon boldogok voltunk! Újra megerősödött a hitünk az
emberekben, magunkban, és abban, amit csinálunk. Az őszi események,
programjaink újra sikeresek, jó hangulatúak voltak. Vidám kemenceépítő
tanfolyamot tartottunk, és kipróbáltuk a hipervályogot is (l. honlapunkon). Elégedettek
voltunk ezzel a szupervályog alternatívával is. Ja, a borz-alom kifejezés ezen
a hétvégén született. Homokra volt szükségünk a kemenceépítéshez, és a szőlőhegy
túloldalán találtunk látszólag megfelelő anyagot. Menet közben azonban kiderült,
hogy mégsem az igazi a homok.
– Ez meg mi?
Olyan, mint valami alom. Borz alom. Borzalom vele dolgozni :-)! – faragta a szóviccet a tanfolyamot vezető
kemenceépítő-keramikus srác. Így vált szállóigévé a borz-alom kifejezés. A
kemence pedig szuper lett (naná, mert az alapja szupervályog, pontosabban
hipervályog). Azóta sütjük benne a finom kenyereket, bár a külső burkolatát,
díszítését még nem kapta meg. Következő héten igen családias létszámú, de
fergeteges hangulatú szupervályog mini-tanfolyamot tartottunk. Október elején
pedig pótoltuk, immáron szép létszámban az augusztusban elmaradt permakultúra
tanfolyamot.
![]() |
Búbos, a Kemence, és az építőcsapat (egy része) |
Programokban, rendezvényekben gazdag szezont tudunk magunk
mögött. Sok jó emberrel találkoztunk. Igaz az építés és a kertművelés alig
haladt, de úgy érzem, sok fontos dolgot megalapoztunk Szivárvány Falu és a
szupervályog jövőjét illetően. Igaz, nem olyan látványosak, mintha
felépítettünk volna egy épületet, vagy megműveltük volna a kertet. Mégis ezek
nélkülözhetetlenek a siker szempontjából. Próbáljuk még az utolsó hétvégéket kihasználni,
mielőtt beköszöntenek a fagyok, haladni a területtel, előkészülni a télre, de
már lassan be kell fejeznünk.
És szinte a „finisben”, hogy, hogy nem, a párom könyökízületi
sérülése és fájdalma egyre kínzóbbá vált, hogy már alig tudta a karját
használni. Én pedig az utolsó építős hétvégén némi esti lazítós borozgatás és
beszélgetés közben szivárványos jókedvemben trappoltam lefelé a lépcsőn a
sötétben. Ahol máskor úgy figyelek, most gyanútlanul melléléptem, és teljesen
kifordult a bokám. (Erre mondják, hogy ne igyon, aki nem bírja…) Ezt a szezont
én már így bicebóca zárom.
Hát így jelezte felénk a testünk, hogy most már elég, itt
az ideje a téli visszavonulásnak, lelassulásnak, rekreációnak. Lezárult hát a
második szupervályog szezonunk.
NOT THE END! A történet folytatódik 2013-ban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése