44-23-9-2012 – „Második Évad”

„Mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy a dolgok felszíne alá nézzek, mert egy virág nem csupán virág: eső és szivárvány, felhők, föld és az űr mérhetetlensége.”
(Deepak Chopra)

Kedves Olvasóim!

Boldog új esztendőt kívánok − így a tavasz első napjaiban... Jobb későn, mint soha :-).

Nagyon régi adósságom a tavalyi Szupervályog-Szivfalu "évad" lezárása. Hamarosan folytatom a történetmesélést, hiszen azóta is sok víz lefolyt a Dunán... és a héregi domboldalon.

***

Nyári beszámolómat legutóbb az ágyi poloskás rémálommal zártam. Nos, itt az idő, hogy vonzóbb pillanatokat is kiemeljek az elmúlt hónapok szupervályog-szivárvány történetből, nehogy a végén elvegyem a kedvét a kiköltözésre vágyóknak. Amúgy is ezer indok van, amivel az ember (vagy a környezete) lebeszéli magát az effajta lépésekről.

A kaktusz virága… és Szivárvány Falu is megmutatja magát

Nyár derekán jártunk. Az előző héten kipakolt és rovarirtóval beszórt szobát szombaton alaposan kitakarítottam. Helyre állt a rend, újra tettre készen álltunk, hogy folytassuk a nyári munkálatokat. Valami lehetett a levegőben azon a hévégén, mert a véráldozatok után sorra gyönyörűséges jutalmakban részesültünk. 15-ére virradó éjszaka kinyílt a kaktuszom virága. Önmagában nem egy nagy szenzáció, de ez a kaktusz már 13 éve megvolt, és még sohasem virágzott. (Fiam születése táján kaptam a két kis kaktuszt az erdélyi nagyszülőktől. Amúgy az ő szülinapja éppen másnap, július 16-án volt.) Megértek vagy három költözést, nevelgettem őket, igyekeztem szép napos helyet találni nekik kicsiny lakásunkban, többször megóvtam őket a likvidálástól, párom ui. rendre üldözte őket a szúrósságuk miatt. Azóta a két kis kaktusz szépen fiadzott, növögetett. Más különlegeset nem is mondhatnék el róluk, hacsak azt nem, hogy „jó tett helyébe jót várj” alapon engem is rendre összeszurkáltak. Most viszont gondoltak egyet, hogy mégiscsak meghálálják a törődést. Az egyiken egy, a másikon kettő bimbócska kezdett növekedni. Hetekig lestem a bimbók növekedését, a nagy pillanatot, amikor végre megpillanthatom, miféle virágokat is hoznak. A bimbók sokat sejtetően hatalmasra nőttek. A kétbimbós kaktusztól egy utolsó szurkát azért még kaptam: Virágja nem átallt akkor kinyílni, amikor lementen Héregre arra a pár napra. Tenyérnyi, gyönyörűséges, rózsaszín, illatos virágról számolt be a párom. A tökéletes műalkotás, amin jó néhány hetet dolgozott a művész, mindössze egy napig pompázott. Így aztán, amikor a másik (egybimbós) kaktusz is „mindennaposnak” tűnt, azaz fent nevezett hétvégén, fogtam őkegyelmét, és bepakoltam az autóba. Éjjel időnként felkeltem hozzá, hogy ne mulasszam el a nagy pillanatot. És valóban, még aznap éjjel kinyílt. Micsoda egy virág volt az! Virágban a virág! Le is fotóztam azon frissiben.

 

      Reggel azután diadalmas mosollyal vittem ki a gyönyörűséget a teraszra, hogy mielőtt elhervadna, még egy kis napsütést is kapjon. Közben azonban eleredt az eső, bár a reggeli nap is sütött még. Amint tudatosítottam magamban a jelenséget, szaladtam a fényképezőért.

      − Esik és süt! – kiabáltam a páromnak. Ez azt jelenti, hogy szivárvány lesz! Éppen itt az ideje Szivárvány Faluban. Néztem körbe az égen, hogy merre is kell keresni a szivárványt. Ha keletről süt a nap, akkor éppen szemben. Kezemben a kamerával futottam körbe a házat, amely eltakarta a nyugati kilátást, és néztem az égre, hogy a szivárványt is születőben elkapjam. Az ég azonban továbbra is üresen kéklett. És akkor mit látok?!

     − Ezt nézd meg! – süvöltöttem, mint aki aranyat talált. − Ilyet még életemben nem láttam! ­− A szivárvány nem az égen volt, hanem a szemközt zöldellő domboldalon. Azokon a lankákon a szántón túl, amelyek látványa oly kedves a szememnek. Olyan lágyan ívelnek, olyan hívogatóan szépek. Egy falusi bácsi azt mondta egyszer, hogy Héreg falu eredetileg azon a domboldalon volt. Hirtelen eszembe jutott egy régi filmjelenet. Nox bolygó, Csillagkapu. Az erdő szélén álldogált egy maroknyi ember, ruhájuk alapján ítélve egyszeri erdőlakók:

       − Nem minden az, aminek látszik… − mondta az egyikük sejtelmes mosollyal. Azzal az égre mutatott, ahol a felhők közül egyszer csak előbukkant egy magasan fejlett technikai civilizációt sejtető város, majd újra el is tűnt. Nem mindenki kész arra, hogy megpillanthassa Nox városát, és megértse lakóinak szellemiségét. Így bukkant fel a mi szivárványunk is, aztán köddé is vált. A leendő Szivárvány Falu megmutatta magát néhány pillanatra... Hát jó helyen vagyunk :-)!

      Nem arra utalok a Nox példával, hogy mi lennénk a kiválasztottak, vagy valami különleges dolgot képviselnénk. Hanem inkább arra, hogy minket sem értenek sokan, mit is akarunk, miért akarunk kiköltözni. Sokan azzal azonosítják a kiköltözést, az egyszerűségre, kétkezi életformára való törekvést, hogy „vissza a természethez, le a technológiával”. Pedig alapvetően egyfajta magasan fejlett technológiát képzelünk el leendő élőhelyünkön. Viszont számomra csak az lehet magasan fejlett, ami nem a föld és mások kizsákmányolásán alapul, ami összhangban van a természettel. Szeretek a városban lenni, igaz szerelemmel csüggök Budapesten, de túl sok az ember, túl sok a szenny, túl sok a zaj. Néha jól esik megmártózni ebben a nyüzsgésben, de hosszútávon eléggé neurotizáló. Nem hiszem, hogy az emberi szervezet ilyen gyorsan alkalmazkodni tudott volna ehhez a rohamos változáshoz, felgyorsuláshoz, ennyi ingerhez, káros behatáshoz, amely az elmúlt száz év során kialakult életformával együtt jár. Valóban szükségünk van visszavonulni a természetbe, a zöldbe, a tisztaságba, a nyugalomba. (Értem ez alatt nemcsak a tiszta levegőt, csendet, de az elektroszmog hiányát is. Amikor Pesten vagyok, estére zúg a fejem-fülem.) Ugyanakkor nem célunk, hogy egésznap robotolnunk kelljen ahhoz, hogy megteremtsük a mindennapi életfeltételeinket. Olyasmit képzelek el, mint Shambhala. Magasan fejlett, tiszta technológia biztosítja a szükségleteinket, hogy az időnket az tölthesse ki, ami igazán fontos:

• Növelni a földön a tudatossági szintet. Emberekkel együtt lenni. Mindenféle korosztállyal! Nemcsak arra a néhány órára, ami a jelenlegi életformára jellemző. Ugyanis az ember többnyire a hasonló, aktív korosztállyal van együtt a munkahelyén, és keveset van a gyerekeivel, és még kevesebbet az idősekkel. Tanulni az előző generációtól, és tanítani a következőt.
• Értelmes, értékes, valódi szükségletek kielégítését célzó munkát végezni. Nem mosni és mosogatni akarok egész nap, nem is baltával-fűrésszel összevágni az egész évre szükséges tűzifát. Ez rengeteg idő. Egyébként is, a fafűtés (pl. tömegkályha) mellett több lábon álló, megújuló energiákon alapuló rendszert szeretnénk kiépíteni. Mikor melyiknek a működése a legoptimálisabb: süt a nap, fúj a szél, vagy éppen egyik sem. Akkor jöhet a tűzifa, a föld hője vagy a komposztkazán. Viszont van néhány olyan terület, ahol a kétkezi munkának fontos szerepe van. Ilyen a növények, állatok gondozása, a táplálékunk, közvetlen használati tárgyaink elkészítése, élőhelyünk, hajlékunk, kertünk felépítése, gondozása. Amelyekbe az elkészítéskor, gondozáskor beépül a figyelmünk, a szeretetenergiánk. És azt visszakapjuk, amikor megesszük azt az ételt, használjuk azt a tárgyat, élünk abban a környezetben. Nem is beszélve az ilyen jellegű alkotótevékenység öröméről.
• Többet szemlélődni, jelenben lenni, többet élvezni a természet és az ember művészi alkotásait. A zenét, az irodalmat, a filmeket és sorolhatnám. Többet játszani, táncolni, sportolni.

       Ehhez az életformához azonban szükséges az is, hogy leegyszerűsítsük az életünket, letisztuljanak azok a dolgok, amelyekkel foglalkozni akarunk, amire szükségünk van. A mostani életforma túl sokféle módot (tárgyat, tevékenységet) kínál arra, hogy boldogok legyünk, és ezeknek a többsége mégsem nyújtja a várt eredményt. Így hát még többet dolgozunk, hogy megvehessük a következő tárgyat, szórakozást stb. a csalogató lehetőségek közül… és még kevesebb időnk marad arra, amiben talán valódi harmóniára lelnénk.  Másrészt túl nagy a kényelem, túl szűk a komfortzónánk. Ennek azonban nagyon nagy az ára, pénzben, időben, egészségben, környezetrombolásban.

       Nem menekülni akarunk ebből a rendszerből, hanem egy alternatív életet élni, amely valóban bennünket szolgál. Nem az mozgat, hogy „jaj, mi lesz, itt a világvége, el innen, amíg nem késő”. Egyszerűen látom magam előtt, ahogy a csapatunk gyarapszik, a közösség formálódik, fejlődik, Szivárvány Falu épül, a környezetünk szépül. Látom a szőlőhegyen a színes, gömbölyded dombházakat, jurtákat, tavacskákat, játszótereket, permakultúrás kerteket, fürdőt. Látom a domb tetején a szélerőművet, a szupervályog kilátót, ahonnan éjszaka az alig fényszennyezett környezetben ezernyi csillag tárul a szemünk elé. Látom magam előtt a mostani monokultúrás, egyhangú szántót, amint patakkal, tóval, fákkal, sétányokkal tarkított ligetté alakul, ahol állatok legelésznek, és terem nekünk sok minden finomság. És látom az embereket, családtagokat, barátokat, amint jönnek-mennek, teszik a dolgukat, a szaladgáló gyerekeket, akik játszva tanulnak valóban fontos és érdekes dolgokat, és látom az idős szülőket üldögélni a portájuk előtt, amint éppen valamelyik gyerkőcnek mesélnek régmúlt történeteket.

       Ez a vízió éltet, hajt előre. Az már csak a bónusz, ha menet közben egyre inkább függetlenedni tudunk ettől az élhetetlen, rabszolgatartó világtól…

„Borz-alom” tanfolyam(ok), avagy ezer tipp arra, hogy hogyan készítsünk ki egy hétpróbás csoportvezetőt

Július végén újabb örömteli pillanatnak örvendhettem. Végre kezembe vehettem a várva várt szupervályog tankönyvet. Aki valaha írt és/vagy szerkesztett könyvet, tudja, milyen az, amikor az ember huszonnyolcadszor olvassa végig a szöveget, böngészi át a sorokat, képeket, hogy nem maradt-e benne még hiba, minden a helyén van-e. A megírás után még a végtelenségig lehetne javítani, szépíteni a művet, mert mindig akad még valami. Aztán eljön a pillanat, amikor az ember megelégeli a dolgot, és úgy dönt, most már szülessen meg a mű, mondván, még ha nem is tökéletes, de az én gyermekem, útjára kell engedni. Még egyszer ezúton is köszönöm mindenkinek, aki hozzáadott valamit, hogy megszülethessem. A szupervályog-technológia csínja-bínja immár magyar nyelven, írásos formában is elérhető vált kis hazánkban! Sok mindent beleírtam a könyvbe, amit már az első hazai építők fejlesztettek tovább a rendszeren. Sőt, a könyv olyan területekre is kitér, amelyek nemcsak a szupervályog, de mindenféle vályog és egyéb alternatív építő számára is hasznos lehet. Például, hogy hogyan tervezzünk és építsünk gazdaságosan és környezettudatos módon, ellesve a természetben található példákat.

       Most már igazán következhetett volna a jól megérdemelt nyaralás és pihenés. Csak hát most van jó idő, most lehet tanulni és építeni. Így aztán még egy sor tanfolyam volt kitűzve ősz végéig.

     

      Július végén végre megtartottuk az oly régóta tervezett saját belső továbbképzésünket is, amelynek az volt a célja, hogy a közösségformáló munka mellett egy kicsit célzottan is dolgozzunk magunkon, egyénileg, és mint csoport is. Ha már annyi eszközünk van a tudatosság fejlesztésére, miért is ne használnánk ezt ki a saját épülésünkre is. Mivel ezt a belső tréninget alapvetően mi (Szivárvány alapító tagok) szorgalmaztuk, és nem akartunk pénzt kérni a saját csapattársainktól, a képzést önköltségi áron hirdettük meg csoporttagoknak, azaz csak a tréningen használt könyv és a munkafüzet árát kellett kifizetniük. A májusban letesztelt, szerintem jól összeszedett eszköztárral, a Szivárvány Tréninggel a tarsolyomban lelkesen, bár némi fenntartással indultam neki a hétvégének. A fenntartás a következőknek szólt:

1. Ad1) Nem jó saját "családot" kezelni, közelálló személyeknek tréninget tartani. Ez még önmagában nem tántorított volna el. Magam már többször megcáfoltam ezt a szakmai aranyszabályt, mert több családtagom is volt a csoportjaimon, és én is a párommal mentem az Avatar-tanfolyamokra. De az mégsem ugyanaz, mint amikor az egész csoport a "mi kis családunk"!
2. Ad2) Nem jó tréninget tartani olyanoknak, akik nem teljes odaadással jönnek a csoportra. Odaadás alatt azt értem, hogy saját maguk választják ki a számukra szimpatikus módszert, és önként és dalolva szánják rá az idejüket és a bizony a pénzüket is.
3. Ad3) Előbbiből következik, hogy az ingyen kapott dolgokat nem veszik olyan komolyan az emberek, nem becsülik meg annyira, hiszen nem kellett áldozatot hozniuk érte.
4. Ad4) Magam is a csapattag vagyok, számos témában személyesen és érzelmileg is érintett, így nagyon nehéz (ha nem lehetetlen) kívülállóként és objektíven szemlélni a helyzeteket.

      Mindezek ellenére szorgalmaztam és bevállaltam a csoportot, mert ez volt a kisebbik rossz, mint az, hogy a csoportunk alapvetően megoldható emberi konfliktusokon és kommunikációs problémákon hulljon szét, mint annyi más szerveződés, és ahogy velünk is megtörtént tavasszal. Azt meg végképp elengedte a füle mellett a társaság, hogy menjünk el egy külsős „lelki vezetőhöz”, mert az persze pénzbe kerül.

     Fenntartásaim sajnos igazolást nyertek, életem egyik legnehezebb tréningje volt, sőt az egyetlen, amit nem is tudtam befejezni. Remélem, nem szándékosan, de kedves csapattársaim (tisztelet a kivételnek) mindent elkövettek, hogy kikészítsék a csoportvezetőt, és szabotálják a csoportot. Egyikük rendre átvette a szót és az irányítást, mintha ő lenne a csoportvezető. A másik mindegyre bizonygatta, hogy bezzeg az ő céges(multis) csapatépítő tréningjeiken csupa játékos gyakorlat van, és különben is, mi az, hogy nem lehet nassolni a tréning alatt (nem a szünetekre gondolt). Amikor pedig valami érzékeny ponthoz értünk, leállt vitatkozni, és ismételt kérésre, majd a legszigorúbb csoportvezetői utasításra, amit csak extrém csoportbomlasztó esetekben alkalmaz a csoportvezető, sem lehetett leállítani. (Egy ilyen strukturált tréningen nincs lehetőség arra, hogy részletesen és hosszasan belemenjünk valamilyen személyes problémába. Ez alapvetően készségfejlesztő és nem pszichoterápiás csoport.) A harmadik társunk, nem különösebben teketóriázott, hanem egyszerűen kerekperec kijelentette az egyik gyakorlatra, hogy „ez egy marhaság”.  A többiért sem ugrott ki a bőréből. Nem sorolom tovább. Nem extrém esetek ezek egyenként. Lehet olyan módszer, gyakorlat, ami nem jön be valakinek. Az már más kérdés, hogy ezt hogyan kommunikálja a csoportvezető felé, ha egyáltalán van értelme ezt közölni. Mert ettől még a többi résztvevőnek lehet, hogy nagyon is hasznos. (Azt már csak nagyon zárójelben jegyzem meg, mert nem akarok itt sokat „pszichologizálni”, hogy amikor valami nagyon nem tetszik nekünk, az sokszor tükröt mutat, vagy valamilyen mélyen rejtegetett érzékeny pontunkra tapint rá.) Egy szokványos tréningen a résztvevők elfogadják, hogy a csoportvezető vezeti a csoportot, és nem szólnak be neki, vagy nem kezdenek vele vitázni. Másrészt egy külsős csoportvezető sem veszi úgy a lelkére, ezért jobban tudja kezelni az ilyen eseteket, mert nincs személyes kapcsolata az érintett személyekkel.

      Mégsem bántam meg, hogy megcsináltuk ezt a csoportot. Azóta azt érzékelem, hogy nem feltétlenül kevesebb konfliktussal, de valahogy nagyobb összetartással működik kis csapatunk, és egy kivételével mindenki szorgalmazta, hogy fejezzük be a tréninget, sőt, hogy rendszeresen gyakoroljunk majd ezekkel a módszerekkel. Nekem is nagyon tanulságos volt, sok dolgot másként kezelnék hasonló helyzetben. Több száz diák és tréning résztvevő „okítási” tapasztalatai ellenére ilyen helyzetben még nem voltam, és akkor váratlanul érintettek a csoport ilyetén fordulatai. Másodjára már nem lennék ilyen készületlen. Azt is leszűrtem, hogy a nagy igyekezetben, hogy a lehető legteljesebb, legátfogóbb legyen a tréning, túl sokat akartam két napba belesűríteni. Azóta két részre bontottam a Szivárvány Tréninget, 2x2 naposra.

     

    A saját képzésünk utáni napokban azonban még nem voltam ilyen optimista, illetve a túlzsúfolt nyár hátulütői is kezdtek megmutatkozni. Egy másik önellátós közösséggel tervezett tóépítős hétvégénk elmaradt, mert az ötletgazda és szervező csapattagunk, aki a másik közösséggel tartotta a kapcsolatot, kissé másként gondolta a szervezés mikéntjét, és néhány nappal a program előtt még semmit sem tudtunk a részletekről. Ráadásul napokig el sem tudtuk érni. Így aztán átbeszéltük a csapattal, hogy mi legyen, és arra jutottunk, hogy ezt a programot halasszuk jövő tavaszra.  Az érintett csapattársunk sajnos úgy tűnik, megorrolt ránk, de reméljük, ő is leszűrte a tanulságokat. Én igen, ami a közös szervezést illeti, legközelebb én is jobban odafigyelek.

    Ezután következett a mélypont. Fáradtságunk, és néminemű fásultságunk is a tetőpontjára hágott, és sikerült eddigi legrosszabb szupervályog tanfolyamunkat megtartani. Igazából azt is le kellett volna mondani, de valahogy az már eleve rossz érzése lett volna. Minden összejött. Kevés jelentkező, nem volt segítőnk, így minden szervezői, házigazdai és oktatói feladat ránk hárult. Párommal is elegünk volt már az egészből és egymásból is, és alig értettünk szót. Szervezetlenek voltunk, és még a „hab a tortán”, hogy a teljes tekercs tömlőnkről is kiderült, hogy selejt. Ahogy tekertük le, egyszer csak azt láttuk, hogy teljes hosszában ketté van hasadva, azaz nem tömlő többé, építésre használhatatlan. Rögtönöznünk kellett, hogy egy jóval keskenyebb tömlővel hogyan is építsünk tovább, mert csak az volt kéznél. A tömlő pedig nem az a dolog, amit az ember egy-kettőre pótolni tud. Raktárkészletekre pedig egyelőre nem futja. Kész. Kiakadtunk, és a résztvevőink is feladták. Ami persze nagy kár, mert rendes emberek voltak. Én meg csak ültem magam elé meredve és elkeseredetten, mert az átlagnál lelkiismeretesebb vagyok a dolgaimban, és nagyon bántott a résztvevőink csalódottsága. A katasztrofális tanfolyamot mindenesetre pótoljuk, legközelebb, reméljük, nem okozunk nekik csalódást. A következő hétvégére tervezett permakultúra tanfolyamot már szinte örömmel mondtuk le, azaz halasztottuk őszre. Egy kis lazításra, összerendeződésre vágytam.

       Ja, hogy miért is „borz-alom” tanfolyam? Az a folytatásból kiderül.

Újra kisüt a nap, még ha közeleg is a tél

A nyár mégis jól végződött. Köszönet érte többeknek is. Egyik „távolból” támogató csapattagunktól kaptuk sok-sok kerti szerszámot, sőt egy komplett faipari gépet is, amit még az édesapja készített saját magának. Mindenfélét lehet vele csinálni. Majd, ha lesz áramunk…

    Meglátogatott minket a HírTV. Bár mondanivalójában kevésbé jól sikerült, de képileg klassz kis összeállítást készítettek az épülő szupervályog kerti zuhanyról és kemencéről.

      Ezt követően egyik csapattagunk szintén nem várt meglepetést okozott. Ahogy arról már beszámoltam, tavasszal a szomszédos présházas telek tulajdonosával megállapodtunk, hogy bővíteni tudjuk a területünket. A házat már szóbeli engedélye alapján használhattuk. Az árban is megegyeztünk, már csak az volt hátra, hogy milyen formában is tudjuk megkötni a szerződést, ugyanis a teljes összeg nem volt a birtokunkban. Sőt, még a foglalóra való sem. A nyár végi tanfolyamokból számítottunk a szükséges összegre, de ez ugye sajnos nem jött be. Már azon voltam, hogy el kell halasztani az egyezséget. Ez eléggé elkeserített. A házikóra és a területre is nagyon számítottunk. Ez az a kategória volt, amikor már csak a csodák segíthettek. Ekkor, az elmaradt permatanfolyam előtt hívott a csapattagunk. Miután hallotta, hogy milyen lelombozott vagyok vigasztalt:

    – Sebaj, jövünk a hétvégén, és majd felvidítunk!

   – Ez nem kétséges, – gondoltam magamban – hiszen jó kedélyű, jó humorú család. – Ilyen jó hírekre azonban nem számítottam. Azzal érkezett ugyanis, hogy gratulál az új telektulajdonosoknak, és elénk tette az adás-vételi szerződést aláírásra! Mivel ügyvéd, vállalta, hogy segít nekünk a telekügyekben, és egyeztettük is vele, hogy milyen konstrukcióban tudnánk fizetni, de azt nem gondoltuk, hogy el is készíti a szerződést, és le is tárgyalja a részleteket az eladóval. Sőt, a szükséges összeget is kifizette, ami nekünk hiányzott, azt kölcsönként kipótolta. Két telekről volt szó. A kisebbiket arra szántuk, hogy összevonva a mostani kis telkünkkel, már elég nagy lesz ahhoz, hogy megépíthessük rá a tervezett Szivárvány bölcsőházat. A másik pedig a présházas telek, amire szükségünk van átmeneti főhadiszállásnak. Előbbit kifizettük, szóval lehet intézni a telekösszevonást. A másikra foglalót fizetünk, és két évünk van a teljes összeg megfizetésére. Addig is bizonyos kikötésekkel használatba vehetjük, azaz a tulajdoni lapra is bejegyzésre kerültünk.

     

     Nagyon boldogok voltunk! Újra megerősödött a hitünk az emberekben, magunkban, és abban, amit csinálunk. Az őszi események, programjaink újra sikeresek, jó hangulatúak voltak. Vidám kemenceépítő tanfolyamot tartottunk, és kipróbáltuk a hipervályogot is (l. honlapunkon). Elégedettek voltunk ezzel a szupervályog alternatívával is. Ja, a borz-alom kifejezés ezen a hétvégén született. Homokra volt szükségünk a kemenceépítéshez, és a szőlőhegy túloldalán találtunk látszólag megfelelő anyagot. Menet közben azonban kiderült, hogy mégsem az igazi a homok.

     – Ez meg mi? Olyan, mint valami alom. Borz alom. Borzalom vele dolgozni :-)! – faragta a szóviccet a tanfolyamot vezető kemenceépítő-keramikus srác. Így vált szállóigévé a borz-alom kifejezés. A kemence pedig szuper lett (naná, mert az alapja szupervályog, pontosabban hipervályog). Azóta sütjük benne a finom kenyereket, bár a külső burkolatát, díszítését még nem kapta meg. Következő héten igen családias létszámú, de fergeteges hangulatú szupervályog mini-tanfolyamot tartottunk. Október elején pedig pótoltuk, immáron szép létszámban az augusztusban elmaradt permakultúra tanfolyamot.

Búbos, a Kemence, és az építőcsapat (egy része)

        Programokban, rendezvényekben gazdag szezont tudunk magunk mögött. Sok jó emberrel találkoztunk. Igaz az építés és a kertművelés alig haladt, de úgy érzem, sok fontos dolgot megalapoztunk Szivárvány Falu és a szupervályog jövőjét illetően. Igaz, nem olyan látványosak, mintha felépítettünk volna egy épületet, vagy megműveltük volna a kertet. Mégis ezek nélkülözhetetlenek a siker szempontjából. Próbáljuk még az utolsó hétvégéket kihasználni, mielőtt beköszöntenek a fagyok, haladni a területtel, előkészülni a télre, de már lassan be kell fejeznünk.

      És szinte a „finisben”, hogy, hogy nem, a párom könyökízületi sérülése és fájdalma egyre kínzóbbá vált, hogy már alig tudta a karját használni. Én pedig az utolsó építős hétvégén némi esti lazítós borozgatás és beszélgetés közben szivárványos jókedvemben trappoltam lefelé a lépcsőn a sötétben. Ahol máskor úgy figyelek, most gyanútlanul melléléptem, és teljesen kifordult a bokám. (Erre mondják, hogy ne igyon, aki nem bírja…) Ezt a szezont én már így bicebóca zárom.

      Hát így jelezte felénk a testünk, hogy most már elég, itt az ideje a téli visszavonulásnak, lelassulásnak, rekreációnak. Lezárult hát a második szupervályog szezonunk.

NOT THE END! A történet folytatódik 2013-ban!