„Ha Isten becsuk egy ajtót, valahol máshol kinyit egy ablakot…”
Az én (intézményes vallásoktól
független, de spiritualitástól nem mentes) világomban ez úgy jelentkezik,
hogyha valami lezárul, és jó szívvel, megbékéléssel el is tudjuk engedni, akkor
mindig kisüt a nap, és feltárulnak az új lehetőségek, meglátjuk az új utakat.
Szinte azonnal. Kiküldünk egy üzenetet az univerzumba, hogy készen állunk
valami újra, valami másra. Vagy ha éppen úgy tetszik, készen állunk
megteremteni a magunk számára egy új valóságot, mert a figyelmünk felszabadul,
leválik arról a problémától, ami gúzsba kötötte, és megfosztotta a tudatunkat a
teremtő energiától.
A Gyűrű Szövetsége felbomlik
Ez a kis bevezető már sejteti,
hogy itt valami bizony véget ért a számomra. Aki követte a korábbi írásaimat,
már érezhette az elbizonytalanodásomat, a kitartásom hanyatlását, a kimerülést…
Egy szó mint száz, Szivárvány Falu parkolópályára került, és ezúttal én voltam
az, aki kimondta, hogy vége, nekem most már valóban nem megy tovább.
Nem
akarom dramatizálni és túlrészletezni a dolgot, éppen elég volt az a sok-sok
betű, amit eddig erre fordítottam. Elég hosszú volt az az időszak, amíg azt
tudtam mondani magamnak, hogy elengedem a dolgot, mert már olyan erőmbe kerül
tolni ezt a szekeret, ami meghaladja az én szívós „Kovács” mivoltomat is.
Elfogytunk a forrásokból mindenféle értelemben, de ami a legrosszabb, hogy engem
már csak a kötelességtudat hajtott (valóban rossz, ha erőből működtetünk
valamit), meg persze az a belső hit, hogy ez egy jó dolog, és nem szabad
feladni. Ez utóbbit most is így gondolom. Környezettudatos közösséget formálni,
ökofalut létrehozni jó dolog, és érdemes a folytatásra. De majd csak akkor, ha
alkalmasak leszünk rá, mi magunk is, akik elindítottuk, és azok is, akik
csatlakoztak hozzánk hosszabb-rövidebb időre. Én jelenleg nem érzem magam
alkalmasnak egy ekkora feladathoz. Legalábbis jelenlegi állapotomban nem. Az
elmúlt három évben feléltem az energiáimat anélkül, hogy visszatöltöttem volna.
Már egy éve tavasszal jelzett a szervezetem, hogy elég, és erre még ráhúztam
szinte pihenés nélkül egy évet. Az utóbbi hónapokban már nem tudtam kifelé,
másokra figyelni, és adni. Mert már nem volt mit. Ahogy az imént írtam, szinte
minden figyelmemet lekötötte a „nemes” cél megvalósítása, és főképpen a
kezdeményezés szervezése, életben tartása. Persze az is lehet, hogy ment volna
magától is, bár a tapasztalatok nem ezt mutatták… Mindenesetre idő kell hozzá,
hogy leülepedjenek, helyükre kerüljenek ezek a dolgok, és tisztán, ítélkezés
mentesem tudjam látni a tanulságokat.
![]() |
A Gyűrű szövetsége felbomlik |
Nem véletlenül ugrottak be a Gyűrűk Ura trilógia első részének utolsó képsorai. Mert úgy érzem, nem váltunk el örökre, továbbra is a felé a cél felé haladunk, amit eredendően kitűztünk, csak más-más utakon, más-más részfeladatokkal. Így hát nem vagyok csüggedt. Annak ellenére, hogy valóban nehéz döntés volt a leállás, hogy mégiscsak átmeneti kudarc és elválás. Sőt egy darabig újabb nehézségekkel is jár ez az új helyzet, de mégiscsak valamifajta felszabadulás. Úgy érzem, mázsás kövek gördültek le a vállamról, a hátamról. Nem is véletlen, hogy a júliusi szupervályog minitanfolyam előtti héten úgy megrántottam a derekamat (csak egy rossz mozdulat volt, ennyi az egész), hogy napokig nem tudtam felegyenesedni és normálisan járni. Nem kell hozzá nagy tudomány, mit is üzen a hátgerinc pszichoszomatikája.
Szóval július
végén hoztam meg magamban végre a döntést, aminek a lényege, hogy szeretném
visszanyerni azt a lelkes és tetterős énemet, aki három éve elindult egy új
úton. Egyébként cseppet sem bántam meg, hogy elindultam rajta, és hogy
belekezdtünk a szupervályogba, majd az ökofalu kezdeményezésbe. Bár mindkettőre
sokan már az elején azt mondták, hogy nem érdemes, túl nehéz. Rengeteget
tanultunk, rengeteg jó emberrel ismerkedtünk meg, és részesei lettünk annak a
változásnak, folyamatnak, csendes forradalomnak, amiről az előző
naplófejezetben írtam. Hihetetlen belső fejlődésre ad ez lehetőséget, hiszen
ezen a nehezített pályán előbújt minden olyan saját szabotőröm, gyenge pontom,
amin szükséges változtatnom ahhoz, hogy „felnőjek a feladathoz”.
Ezen fogok
most dolgozni a következő időkben, és bízom benne, hogy hamarosan újra
visszanyerem a belső harmóniámat, és akkor menni fog újra a kifelé nyitás és a közösségalapítás
is. Most szeretnék kicsit visszahúzódni, kissé visszaevezni olyan vizekre, ahol
jártasabb vagyok, azaz olyan célokhoz, amelyek megvalósításához felkészültebb,
tapasztaltabb vagyok. A visszahúzódás teljesen úgy sem megy, hiszen itt van
nekünk az első gyermekünk, a szupervályog, és kistestvére a permakultúra. (Ami
ugyan nagytestvér, hiszen a permakultúra az átfogóbb fogalom, amelynek egy ága
az ökoépítészet. Nekünk azonban egyelőre a szupervályogon van a fókusz.) Az a
célunk továbbra is él, hogy Héregen, a jelenlegi területünkön egy szupervályog
és önellátás modellterületet és oktató központot alakítsunk ki. Meg aztán itt
van számos elrendezendő saját külső és belső ügyem.
Visszatérő körök
Visszatérve az idézetre… Miközben
érlelődött bennem az ökofalu kezdeményezés „parkoltatása”, szinte varázsütésre
megjelent az életemben valami, ami mellett nehéz lenne csak úgy elmenni. Az a
bizonyos ablak, ami megnyílt. Nem először történik meg velem az életben, hogy
valami dolog (küldetés?) többször megkísért, azaz addig tér vissza újra és újra
az életembe, amíg észre nem veszem, hogy dolgom van vele. Így volt ez annak
idején a biológiával, a növényekkel, avagy a gyógyítással. Most például a
permakultúrás tudományom fejlesztése során, amennyire időmből telik, fokozatosan
fedezem fel a területünkön és a környékünkön burjánzó ehető vadnövényeket,
illetve a gyógyfüveket és azok hatásait. Amerre csak járok, tálcán kínálja őket
a természet. Igazi meditáció és öröm számomra tanulmányozni és megismerni újabb
és újabb fajokat. Azután ilyen visszatérő kör volt számomra az allergiás
betegségek tanulmányozása. Először immunológiával akartam foglalkozni, csak
azután vonzott magához a lélek tudománya. Azután mit ad Isten? Azon kapom
magam, hogy az allergiás betegségek pszichés vonatkozásaiból írok
disszertációt.
Legutóbbi példa pedig az oktatás… Mindig is tanítottam különböző dolgokat, különböző szinteken: diáktársaimat még az általános iskolában, kisdiákokat a gimnáziumban, orvostanhallgatókat és PhD hallgatókat (doktoranduszokat) a SOTE Magatartástudományi Intézet keretén belül. Nem beszélve a számtalan előadásról, tréningről a lelki egészség, a stressz, a kommunikációs és az önfejlesztés témában. Majd, miután „szakmát váltottam”, kis hazánkban elsőként kidolgoztam a szupervályog-technológia oktatási anyagát, és azóta számos tanfolyamot tartottunk.
Kicsit
elidőztem itt a felsorolásnál, de valójában jól esett egy kis számvetés az
elmúlt évekről. Olyan ez, mintha egy számomra még ismeretlen világból, ahol még
csak totyogó gyermek vagyok (l. kiköltözés, önellátás), visszacsöppentem volna
a számomra ismerős terepre. „Maradjon a suszter a kaptafánál?” Hmmm… egy újabb
szólás-mondás, amin el lehet gondolkodni, vajon mennyire is érdemes kőbevésett
szabálynak tekinteni. Továbbra sem gondolom, hogy ne merészkedjünk új vizekre,
vagy, hogy ne tudnánk alapvetően bármit megtanulni, ha motiváltak és kitartóak
vagyunk. Azonban nem árt kihasználni az eddigi tudásunkat sem, és alkalmazni
azokat a készségeket, amelyekben jók vagyunk. Számomra ilyen az új projektek
kitalálása, elindítása, majd útjukra engedése, ha már önjáróvá váltak, a
szervezés, a tanítás…
Mielőtt
eljöttem a munkahelyemről, lelkes kis csoportot hívtunk életre elsősorban a
kollégákkal, bár számos más szakterületről is csatlakoztak hozzánk.
Kezdeményezésünk egyik fő csapása az volt, hogy hogyan lehetne a magyar emberek
– gyerekektől az idősekig – szemléletét megváltoztatni, hogy tudatosabbak,
pozitívabbak, nyitottabbak legyenek, hogy kezükbe vegyék a saját sorsuk
irányítását. Végül ez a csapat lassan fellazult, majd feloszlott. A magam
részéről leginkább abban láttam ennek az okát, hogy a nagy lelkes ötletelés és tenni
akarás ellenére valahogy nem sikerült egy konkrét, kézzelfogható közös célt
találni, aminek a mentén a tettek mezején is elindulhattunk volna.
Abban a
pillanatban, hogy kinyílt számomra ez az új ajtó, gondolatban visszaröppentem
pár évet, és eszembe jutott ez a kezdeményezés, a lelkes csapattársak. (Talán
éppen ez az új dolog lesz az, ami újra összehozza az akkori csapat néhány
tagját?! Bármi megtörténhet :-)
No, most már
ne kerülgessem, mint macska a forró kását, hogy miről is van szó.
Summerhill
Úgy egy éve láttam először a
Summerhill demokratikus iskoláról szóló filmet. Meg is mutattuk jó pár
ismerősnek. Tavaly elolvastam Fóti Péter könyvét a témában, idén tavasszal
pedig végre magát a Summerhill alapítójának a könyvét is. Szerelem második
látásra… Írtam is róla az előző blogban. Most nyár elején kezdett mocorogni a
fejemben a gondolat, a belső késztetés. A végső lökést az adta, hogy
rákerestem, mi van a neten magyarul erről, és mit találtam? Egy megkezdett honlapot,
ami most parkolópályán van, és a honlap készítői várják azokat, akik
tartalommal töltik meg. Olyan volt ez, mint valami „égi jel”. Akkor már ki
mertem engedni a szellemet a palackból, és megírtam a júliusi SzuperMA
Hírlevélben, hogy van egy álmunk: Megalakítani (felépíteni!) Magyarország első
Summerhill Iskoláját Héreg Hosszúhegy (Longhill :-) közelében.
Az már csak a
hab a tortán, hogy miután kiengedtem a magam üzenetét az univerzumba, mit látok
a Facebookon? Hogy szeptember elején Pécsett Summerhill találkozót szervez egy
kint tanító oktató (a Fecbook esemény linkje) . Azt, hiszem, itt az idő…
Summerhill-es
elképzeléseimről részletesebben legközelebb írok. Arról, hogy milyen ötleteim
vannak arra, hogy ne kelljen a jelenlegi oktatási rendszerrel megküzdenünk (mert
az évekre kitolná egy ilyen kezdeményezés megvalósítását). Illetve arról, hogy
hogyan ötvözhető benne mindaz, amit eddig csináltunk, képviseltünk, hiszen azok
mind-mind értékes eszközök ennek a célnak az eléréséhez is. Nem volt tehát
hiábavaló a szupervályog?! Persze, hogy nem! Hiszen a kezünkben van egy tudás,
amellyel a gyakorlatban mi magunk is építhetjük (akár a gyerekekkel együtt) az
iskolánkat, és az sem mindegy, hogy miből és milyen áron. A permakultúra?!
Csakis a természettel összhangban, környezettudatos módon érdemes a környezetünket
formálni, a gyerekeinket nevelni, ideértve az iskolát is, ahol a gyerekek
tanulnak. Akár úgy, hogy az iskola saját kis telkein gazdálkodunk, kertészkedünk
(például a közeli Hosszúhegyen, ahol a SzuperMa Központot is építjük). Nem volt
hiábavaló az ökofalu kezdeményezés, a közösségformálás?! Soha ennyit nem
tanultam (nem könyvből, hanem a saját bőrömön tapasztalva) arról, hogy hogyan
is lehet jól és rosszul vezetni, szervezni dolgokat, hogy mi az, ami hiányzott
ahhoz, hogy sikerüljön kivitelezni az „átzsilipelést” a városból vidékre, mint
ez alatt a másfél év alatt, amióta Szivárvány Falut elindítottuk.
![]() |
Szupervályog homokozót építünk a gyerekekkel Gárdonyban |
Akit addig is
érdekel, a holnapunkra összegyűjtöttünk néhány alapinformációt Summerhillről és
annak szellemiségéről (http://www.szupervalyog.com/summerhill), illetve a Facebookon elindított közösségünkhöz is
csatlakozhat.
A Summerhill film
már jó ideje fent van a honlapunkon. Igazi szívet melengető történet, ajánlom
mindenkinek, annak is, akit nem érint közvetlenül a téma. A.S. Neill könyve
pedig zseniális. Aki elolvassa, bizonyára úgy lesz vele, mint én: „Hogyan is lehet az, hogy nincs még tele a
világ ilyen iskolákkal?! Hogy lehet, hogy nem adjuk meg a gyerekeinknek ezt a
lehetőséget?! Hogyan lehet egyáltalán másféle szellemben nevelni a gyerekeket, mint
amit Summerhill képvisel?!”
Izgatottan várom
a jövő hétfői Summerhill találkozót. Remélem, összeáll egy csapat, aki elindítja
és életre hívja ezt az álmot.
Kedves Mónika,
VálaszTörléstalán hallottál már a Balaton-felvidéki Életiskoláról, hasonló eszmék és célok mentén jött létre, tőlük biztosan sokat megtudhatsz arról, hogy hogyan lehet ebbe belevágni akár még állami keretek között is. Itt a facebook linkje:
https://www.facebook.com/iskolaeselet?fref=ts
és weboldala:
http://www.abaigimnazium.hu/bemutatkozas.html
Üdv,
Ági
Kedves Ági!
VálaszTörlésAz abai gimázium jó hírét már hallottam, a barátom volt ott egy előadáson.
Köszönöm szépen, utánanézek.
Üdv.
Mónika
Szívesen csatlakoznék a kezdeményezéshez.Már nagyon régóta vágyom egy ilyen lehetőségre. Renitens tanár vagyok, de tudom hogy jó úton járok.
VálaszTörlésKedves Kovacs Monika Erika,
VálaszTörlésdecember vegen megkerestem egy email-ben, melyben arra kertem, hogy ha ideje engedne, konzultaljunk kozossegepitesi tapasztalatok dolgaban. Azota tovabb olvastam a korabbi bejegyzeseket es tanulsagos tapasztalatok egesz tarhazara bukkantam. Koszonom az oszinteseget es hogy megosztotta vivodasait es "kudarcait" is!
Udvozlettel:
Kiss Feri
Kedves Kovacs Monika Erika,
VálaszTörlésKernek szepen tajekoztatast a kisfiam szamara akit ilyen iskolaba szeretnek beiratni.Hogyan müködne ez a dolog?
elöre is köszönöm.
katt336@gmail.com
kati