Képzeld el…

„Nyisd ki bátran a képzeleted titkos ládáját.
Az egyik bátorsága biztatást ad a másiknak is.”

(Paulo Coelho)

Képzeld el, hogy minden áldott reggel szabadon ébredsz. Nem csörög az óra hajnalban, mesterségesen megszakítva édesded álmodat. Nem kell munkába rohannod otthonról, miközben bekaptál valamit, veszekedtél egy sort a gyerekkel, hogy miért utolsó pillanatban szól, hogy ma úszócuccot kell vinni az óvodába. Képzeld el, hogy nem is jár „óvodába” az a gyerkőc, hiszen Te magad jobban meg tudod „óvni”… Képzeld el, hogy minden áldott reggel besurran mellétek az ágyba, és együtt keltek fel elkészíteni a reggelit, de előtte még elmeséltétek egymásnak, ki mit álmodott. Van idő kicsit összebújni, nyújtózkodni, felébredni…

Képzeld el, hogy reggeli után kimentek a veteményesbe kertészkedni egy kicsit… felfedezitek, kibújt-e tegnap óta egy-egy újabb növényke, vagy hízott-e valamicskét az idei első tököcske. Kiengeditek a szárnyasjószágot a gyümölcsösbe, hadd csemegézzenek kedvükre a fák alatt. Macskajancsi és Morzsakutya lelkesen csatlakozik a reggeli sétához...

Szivárvány Falu életérzés

Képzeld el, hogy minden áldott nap együtt vagy a családoddal. Nem csak pár rohanós órát esténként, miután hazasodródtatok a (tömeg)közlekedés arctalan tömegében, és végre mind megérkeztetek munkahelyről, iskolából. Képzeld el, hogy van időtök beszélgetni anélkül, hogy az aznap történt vagy a másnap rátok váró stressz kötné le a figyelmeteket. Hiszen együtt, egymás közelében vagytok egész nap, bár ki-ki végzi a maga napi teendőit… Amikor itt az étkezés ideje, összeharangozod a munkájukba / játékukba temetkezett társaidat, és együtt elkészítitek az ételt… Mi is legyen az ebéd? Kiszaladsz a kertbe, akad ott bőven friss, egészséges, vegyszermentes, szeretettel termelt főznivaló. Hosszú és szabad életükért hálás tyúkjaid bizonyára friss tojással is megajándékoztak. De az erdő is kínálja számodra portékáit, anélkül, hogy magad kellene megtermelned... ha kedved szottyan, kirándulsz egyet és gyűjtesz pár illatos gombát, vitamindús gyümölcsöt…

Képzeld el, hogy magad osztod be az idődet. Persze nem telhet semmittevéssel a napod, ha szeretnél gondoskodni magadról és a családodról. De ez olyan munka, aminek értelme van, amivel a saját és családod jövőjét építed. Sőt, az önellátásod biztosítása mellett időt szánhatsz olyan célok megvalósítására is, amelyek egy szélesebb kör számára is hasznosak, nemcsak a szűk családod számára…

Képzeld el, hogy elkezdhetsz olyasmikkel foglalkozni, amikre mindig is vágytál. Mindenkinek vannak álmai és mindenkinek van tehetsége valamihez, legtöbbször nem is egy dologhoz. Nincs boldogabb ember annál, mint aki abból (vagy azáltal) él, amit szeret csinálni, és amit az életfeladatának érez. Képzeld el, hogy minden nap kiélheted mindazt a kreativitást, jóleső kétkezi vagy szellemi alkotómunka iránti vágyat, amit jelenlegi munkahelyeden félre kell, hogy tegyél. Vagy többé-kevésbé kiélhetsz ugyan, de mások szabályai szerint, mások vállalkozását és nyereségét gyarapítva, miközben te csak minimálbért vagy alig többet kapsz. Esetleg a magad ura vagy, és jól keresel, de ennek nagy az ára: lassan saját vállalkozásod és a pénzkeresés rabjává válsz, miközben családod csak egy „zombit” lát belőled. „Nem baj, legyen meg mindenünk most, majd pihenek a nyugdíjban” – nyugtatod magadat. Ha lesz egyáltalán nyugdíjad és/vagy le nem terít addig valami betegség…

Képzeld el, hogy megteheted, hogy a nap bármely szakában kikapcsolódj. Talán, mert a munka, amivel éppen foglalatoskodsz, maga a tökéletes meditáció… gondozod a növényeket, metszed a fáidat, díszíted a házad falát, varrod a függönyt az ablakra, gyalulod a deszkát a kerti asztalhoz… Vagy, ha elfáradtál, sétálsz egyet a „birtokodon”, legyen az egy városi park, vagy kicsiny házad kertje, udvara, de ha bevállalós vagy, valósi birtok az erdőszélén… a dombtetőről belátni az egész környéket…

Képzelj el bármit…!

Képzeld el… képzelj el bármit, amit jólesik elképzelni, hogy milyennel látnád az életedet…

„Ugyan már, mindez illúzió! Rózsaszín álom! Ideje, hogy felébredj!” – súgja egy hang a fejedben, vagy intenek óva a „szeretteid, barátaid, jóakaróid”, ha esetleg mesélnél nekik a vágyaidról. Én meg amondó vagyok, hogy ők alszanak, és próbálnak Téged is elaltatni! Amondó vagyok, hogy ők álmodnak „álomtalan” vagy rémálmokkal teli álmot. És az általuk látott álmokban annyira hisznek, hogy meg is teremtik azokat maguk köré. Ha nem vagy résen, téged is beszippant ez az „(rém)álom”…

Mondd, nincs igazam?

Az elmúlt években, amióta szakítottunk addigi megszokott életünkkel, és járatlan utakra léptünk, ezek a víziók hajtanak. Nem könnyű követni ezeket az álmokat, a „való világ” minduntalan fel akar ébreszteni bennünk szelídebb vagy gorombább módszerekkel. Mégis haladunk előre, hol gyorsabban, hol csak vánszorogva, sokszor meg-megállva. De „Shambala” ott vár ránk a távolban (vagy talán nem is olyan távol, csak nem merünk eléggé hinni benne)?

Sok nehézséggel jár az út, amin járunk, pláne, ha az ember hátrányos helyzetből, a semmiből, vagy éppen a mínuszból kezdi, ahogy mi tettük. Maga a célért folytatott munka valóban nem rózsaszín ködben lebegés. Mégis, azért mertem leírni a fenti sorokat, mert abból az életérzésből, amit közvetít, nap mint nap nem is egyet megélünk. Bár alig van szabadidőnk és rengeteg a munkánk, magunk találjuk ki, hogy mit csinálunk, és magunk osztjuk be az időnket. Mindig van időnk egy kellemes és bőséges reggelire, ami alatt ráhangolódunk a napi feladatokra. Sokat vagyunk együtt, bár ki-ki teszi a maga dolgát. És szeretjük is, amit csinálunk, kreatív és hasznos, nemcsak nekünk, de mások számára is. A szupervályog építés igazi szellemi és kétkezi alkotómunka, a tapasztás és a mozaikrakás felér egy figyelemösszpontosító (meditációs) gyakorlattal. Ugyanígy a kertészkedés is. De szeretjük a tanítást, az előadástartást is… És bizony előfordul, hogy az ebédfőzéshez kiszaladunk a szomszédos erdőbe egy kis friss őzlábgombáért. Ha úgy tartja kedve, Pintyőke cicánk is velünk tart a sétára. Ha éppen nem egér után jár a kölykeinek. A nap végén pedig, ha csak tehetjük, és nem felejtjük el a munka hevében, 7 órakor, amikor felénk hozza a szél a tarjáni református templom különleges harangjátékát, jelezvén, hogy ideje letenni a munkát, körbejárunk a „birtokunkon”, szemrevételezzük a természet változását, felsétálunk a telek tetejére, igen-igen, a dombtetőről belátni az egész környéket…

Kilátás Szivárvány Faluból

            
            Még sok munka van hátra, hogy a környezetünket kissé komfortosabbá tegyünk, a kert kialítása, az építés is időigényes. Nem minden megy gombnyomásra, nem kaptuk készen a lakáskulcsot a luxus lakóparkba. A sok munka és a szembejövő akadályok közepette azonban fontos tudatosítani ezeket a pillanatokat. Ha elveszik a lendület, bosszús leszek, vagy legyűr a fáradtság, körülnézek a tájon, és azt mondom magamban: „Végül is, igazán nem panaszkodhatok, arany életünk van!” Igen, ez az a szabadság, amiért érdemes küzdeni.

Az elmúlt néhány hétben, amióta behajtott minket a szobába a zordabb időjárás, tervezgetjük a jövő évi célokat, feladatokat. Arra jutottunk, hogy az eddigi szupervályogos-szivárványfalus munkánk egy fontos állomásaként végre megengedjük magunknak azt a víziót, hogy jövőre felépül az első „igazi” kupolás-boltozatos szupervályog lakóház. Szeretnénk, ha az érdeklődőknek meg tudnánk mutatni kézzelfogható módon (láthatóan, tapinthatóan, hallhatóan, szagolhatóan…), hogy milyen érzés egy „igazi” szupervályog otthonban lenni. Hiszen építettünk már ezt-azt, kisebb mintaépítményeket, az interneten is nézegetjük vágyódva a számtalan szépséges zsákvályogos házikót. Itthon azonban még nem volt lehetőségünk egy nagyobb épületet megépíteni.

 Itt van hát az idő. Elképzeltük, megtervezzük, és megépítjük a Szivárvány Ökoházat. Önerőből azonban nem fog menni, csak ha segítenek mindazok, akiknek tetszik ez a dolog és szeretnék elősegíteni, hogy az általunk kitaposott úton járva a jövőben mások is megépíthessék a maguk álomházikóját, és megteremtsék az általuk elképzelt életet.

A Szivárvány Ökoház Projektről részletesen:
http://szivarvanyhaz.szupervalyog.com/

És akit érdekel, hogyan lehet olyan célokat találni és kitűzni, amelyek örömet okoznak a számukra, és hasznosak mások számára is, ajánlom figyelmébe egy korábbi blogbejegyzésemet: Szivárvány Falu… avagy a számodra megfelelő cél (http://szupervalyog.blogspot.hu/2012/02/szivarvany-falu-avagy-szamodra.html)

Közfelháborodás-napi fejfájások és visszatekintés az elmúlt egy évre

„Soha nem tudsz megváltoztatni dolgokat azáltal, hogy harcolsz a létező valóság ellen.
Hogy megváltoztass valamit, építs egy új modellt, ami elavulttá teszi a már létezőt.”
(Buckminster Fuller)

2014. november 17. Ma van a Közfelháborodás napja. Tüntetések országszerte, sőt a határainkon túli magyarok között is. Spanyolóráról hazafelé jövet habozom a villamoson: – „Hazamenjek, vagy leszálljak és odakanyarodjak a Kossuth-térre?” – Bár még kissé korán van, még másfél óra a tüntetésig. Éhes vagyok és fáj a fejem. Rosszul viselem, nem vagyok egy rutinos fejfájós. Már az órán is hasogatott. „Me duele la cabeza” – mondtam fanyarul mosolyogva, és kifejtettem azon a vicces hibrid angol-spanyol-magyar nyelven, amin társalogni szoktunk, hogy valóban fáj a fejem, de főképpen a tanácstalanságtól, hogy mit is tegyek, merre is menjek ebben a széteső, értékvesztett világban.

Miután némi ennivalóra tettem szert, végül visszaszálltam a villamosra, és hazafelé vettem az irányt. Ez nem az a pillanat, amikor beállok a kiabáló tömegbe. Tudom, van úgy, hogy erre van szükség, jómagam is ott vagyok, amikor hitelesnek érzem a szónokokat (pl. Ángyán professzor és a földtörvény), de alapvetően ez nem az én harcmodorom. Inkább az, amit Buckminster Fuller fenti idézete közvetít. És ezzel a tüntetéssel kapcsolatban valahogy rossz érzéseim voltak. Úgy érzem, manipulálják és provokálják a népet. Persze nem igazán lehet átlátni, ki mozgatja a háttérben a szálakat, és mi a valódi célja.

Buckminster Fuller, tervezőmérnök, építész, költő, író, feltaláló:  
Földűrhajó, geodéziai kupola…

Visszatérve a tüntetésre, az is igaz, hogy az emberek, köztük jómagam is, joggal elégedetlenek. Én például, amióta a szupervályog és az építés területére kanyarodtam, folyamatosan azt érzem, hogy ez a rendszer, nemhogy támogatná az embereket, de élni sem hagyja. Meggátol abban, hogy legalább saját magunk tegyünk magunkért, és éljünk az alapvető emberi jogainkkal, pl. hogy hajlékot építsünk saját magunknak, saját kézzel, saját anyagokból, mert amit a rendszer hivatalosan kínál, ma már egy szűk elitrétegtől eltekintve egyre kevesebb embernek megfizethető. Demokrácia és szabadság címszó alatt vadkapitalzmus folyik, az emberek kifosztása, az ország szétrablása. Ami pedig a rossz érzéseimet illeti, nagy bajnak gondolom, hogy ez a bizonytalanság és a vezetésben látott hazugsághegyek, korrupció, kapzsiság és hatalomvágy ennyire gyanakvóvá, bizalmatlanná és tehetetlenné teszi az embereket. Ez az igazi válság, az erkölcsi válság, a lélek válsága.

A Margit-hídon átzötyögve mégsem tudtam megállni, hogy meg ne csodáljam a kivilágított várost, ahogy a Halászbástya és szemben az Országház fényei visszatükröződnek a Dunán. Gyönyörű. „Hogy lehet, hogy ennyi szépség létrehozói mégis még mindig itt tartanak?!” – gondoltam magamban keserűen. 100 éve tört ki az első világháború, hamarosan követte a második. Alig állt talpra az emberiség, és már megint több mint húsz helyszínen folyik háború a Földön. – „A harmadik világháború nem fenyegetés a számunkra” – nyilatkozta nemrégiben a pápa. – „A harmadik világháború már elkezdődött.” – A pénzvilág fantomháborúja még ennél is alattomosabb. Szépen csendben öli ki a lelket, majd a testet, mint valami lassú idegméreg. Itt tartunk. Mégis, vékonyka reménysugár, de valahol hiszem, hogy ez a háború nem reménytelen, és hogy nem a harctéren fog eldőlni, hanem a fejekben. Ahogy a minap mondtam a barátomnak, miután letöröltem a könnyeimet és mosolyogni próbáltam: – „Nem szabad hagynunk, hogy lelkileg lehúzzanak és egymásnak ugrasszanak ezek a dolgok, különben győzedelmesedik a „gonosz”. – Éppen akkor jelentették be a hírekben, hogy a kormány előterjeszti a „devizahitelek” piaci árfolyamon történő forintosítását. Mérhetetlen csalódást éreztem, hogy alig néhány nappal az önkormányzati választások ígéretei után, hogyan árulnak és adnak el minket ismét a választott és fizetett vezetőink.

Az elmúlt időkben ezzel a „gonosszal küzdök”, hogy ne engedjem erőt venni magamon a haragot, a csüggedést, a reménytelenséget… mert ezek a sötét oldal erői (hogy a Star Wars-ot idézzem :-). Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Össze- és ki kell tartanunk. De pont ebben van ennek a méregnek az alattomos hatása, hogy ez a legnehezebb a kiszipolyozott, elbutított és bizalmatlan lelkekben.

Közben az élet megy tovább, „the show must go on”, ahogy számomra sem állt meg az elmúlt több mint egy évben sem, amióta utoljára írtam a naplómat.

Miért pont most folytatom a beszámolót? A legkézenfekvőbb ok az, hogy most lett annyira hideg és esős az időjárás, hogy nem tudok kint dolgozni a kertben. Amíg lehet kint építeni, kertészkedni, addig sajnálom az időt a gép előtt tölteni. Sajnos sokszor még a minimálisan szükségszerű levelezési és honlap frissítési tevékenységeimet is elhanyagolom. A kevésbé kézenfekvő, ám legnyomósabb ok személyesebb és fájóbb, nehezebb mások elé tárni. Súlyos beteg lett, majd meghalt az apám. Ez az, ami elvitte az időmet és a figyelmemet. Mondhatnám, hogy az elmúlt évem zöme erre ment rá. Most nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy újra felelevenítsem és átéljem a történéseket, de annyit mégis segítettek előrelépnem, hogy nyár elején befejezzem azt a naplóregényt, amely az eddigi blogbejegyzéseim összefésülésén és kiegészítésén alapul. (A kiegészítés főleg az ígért kaliforniai szupervályog-sztori befejezését, illetve néhány közzé nem tett naplófeljegyzést tartalmaz.) Remélem, legkésőbb tavaszig eljutok odáig, hogy formailag is pontot tegyek rá, és nyomtatott kiadásban is megjelenjen. Addig azonban nem akarok várni a történet folytatásával. Igaz, hogy akárhány év múltával sem veszítik érvényüket az ember életét alakító fontos események, de egészen más azokat az idő távolából leírni és értékelni, mint benne az események sodrában.

Íme hát a folytatás…

Viszlát Summerhill

Tavaly nyáron, miután a „Gyűrű Szövetsége felbomlott”, némi elkeseredés után végül is úgy döntöttem, hogy semmi sincs veszve. Ha ökofalut nem is építek fel az elkövetkezendő egy-két évben, de azért tartogat még számomra az élet „nemes és nagyszabású” feladatokat. Így töltött el örömmámorral és újult energiákkal a Summerhill iskola terve. Úgy is mondhatnám, hogy a segítségemre sietett az új projekt ötlete. Az univerzum mindig készségesen teljesíti a kívánságainkat. Ha valaki (tudat alatt) éppen önbecsapásra vágyik, hát ahhoz is asszisztál. De mentségemre legyen mondva, hogy sokkal hamarabb leesett a tantusz, mint a korábbi életem során. Van remény a fejlődésre :-). Szóval, nem tartott sokáig a lelkesedés. (Gyorsan előrebocsátom, hogy nem Summerhill-el van baj, azt továbbra is nagyon jónak tartom, csak az én jelenlegi szerepemre gondolok a hazai „Summerhill-mozgalomban”). Kívülről lehet, hogy még nyilvánvalóbb volt ez az önbecsapás, de hát mindig nehezebb saját magunkhoz őszintének lenni. Mivel a Summerhill-es írás óta nem írtam több blog-bejegyzést, bizonyára azt a benyomást kelthettem azok számára, akik követték a szupervályogos-szivárvány-falus eseményeket, hogy a „nagy ötlet” közzététele után kurtán-furcsán eltűntem. Való igaz. Szükségem volt egy kis visszavonulásra, hogy magamba szálljak, hogy hogyan is vannak ezek a dolgok. Nem először fordul elő az életemben, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Sok esetben sikerül is véghezvinnem, amit elterveztem. Máskor azonban meghaladja a feladat az erőmet. Ilyenkor hajlamos vagyok újabb „világmegváltó projektbe” kezdeni, ahelyett, hogy kissé összeszedném a tartalékaimat, és pihennék, illetve leszűrném a tanulságokat. Egyszerűen nem tudok nyugton ülni a fenekemen, annyira lételemem a munka, a valaminek a létrehozása, a kreativitásom kiélése. Ezek nélkül nem tudok mit kezdeni magammal, és elunom magam. A másik probléma az, hogy az a fajta vagyok, akinek mindig sokkal több ötlet van a tarsolyában, mint amennyinek a megvalósítására egy emberöltő elég, és állandóan jönnek az újak. Nagyon nehéz ezzel az áldással (vagy átokkal?) együtt élni, és szépen megmaradni egyszerre egy és csakis egy cél megvalósítása mellett. Hogy irigylem azokat, akik számomra már-már fanatikusnak tűnő módon képesek egy életen át kitartani egy szakma vagy egy életfeladat mellett! De hát én nem ilyen vagyok, és biztos ennek is megvan a maga előnye. Anélkül azonban, hogy ezt túl hosszan elemezgetném, végre egyszer tudatosan ellenálltam a késztetésnek, és kénytelen-kelletlen visszatoltam a fiókba a Summerhill-projektet. (Nem biztos, hogy örökre, és nem biztos, hogy nem lesz valamikor helye ennek is az életemben, ahogy eddig is szépen összeálltak a puzzle-darabkák (l. később). Sőt, úgy tűnik, a hazai „Summerhill-mozgalom” újabb lökést kapott, csinálják mások, köztük olyanok is, akiket valahol mi vontunk be a témába. Szóval volt értelme a dolognak, bizonyos mértékben hozzájárultunk a folyamat katalizálásához. Ez már önmagában is siker és öröm.) A „világmegváltás-mániára” visszatérve, önmagában jó, sőt szerintem fontos, hogy az embernek legyenek a saját kis egóján túlmutató céljai, de azért fontos észrevenni a  tanulságot: Valójában már a Szivárvány Falu kezdeményezéssel is hasonlóan jártam, csak akkor nem vettem magam észre idejében. Belekezdtem a szupervályogba, ami önmagában is igen nagy falat. Erre rátettem még egy lapáttal, hogy nem elég csak a házépítés, legyen akkor már egy egész ökofalu. Nem hülyeség a dolog, összességében értékes és hasznos cél, de ehhez még nem érett meg a helyzet sem számomra, sem a csatlakozni vágyók számára. Ahogy erről már bőségesen írtam. Szóval visszairányítottam a figyelmemet a szupervályogra, és ahogy az lenni szokott, már jöttek is sorra az események.

FUGA és Velencei Biennálé

Cigánykápolna verzió No1. és a FUGA záróesemény

Októberben az építészet hónapja alkalmából Mújdricza Péter építész barátunk szervezett számunkra egy szupervályog kiállítást a FUGA Budapesti Építészeti Központban (http://www.fuga.org.hu/munkakozi-no-20). Fotók, ötletek, a technológia bemutatása, makettek, és Péter szépséges tervei a Mátraverebélyre általa megálmodott cigánykápolnáról. Megint egy klassz kis csapat gyűlt össze, az egész egy szabad asszociáció volt, hogy mi kerül a falra, a gyermekek lelkes rajzaitól a profi tervekig. Majd novemberben igazán nagy megmérettetésre szántuk el magunkat. Jelentkeztünk a 2014. évi Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának berendezésére meghirdetett kurátori pályázatra. A pályázati kiírás fő témája az volt, hogy az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából tekintsük át, merre is ment az elmúlt 100 évben az építészet. Vajon jó irányban haladt-e. Felharmónia – Gyógyító építészet címmel remek pályázati anyagot állítottunk össze arról, hogy az építészet vizeire evező laikus kettős szemszögéből hogyan is látjuk ezt a kérdést, azaz hogy mennyire szolgálja a mai építészet az egészséges és harmonikus lakókörnyezet és élettér kialakítását. (Link: http://epiteszforum.hu/felharmonia-palyamu-a-14-velencei-epiteszeti-biennale-magyar-pavilonjara). Mintha csak nekünk írták volna ki a pályázat fő kérdéskörét: Háború és béke, elidegenedett és megbetegítő terek kontra élhető és ökológikus épületek… Hiszen Nader Khalilinek, a szupervályog atyjának is ez volt az üzenete, hogy hogyan csináljunk a háborúból békét, hogyan használjuk fel a mindenütt elérhető egyszerű anyagokat (akár a háborút szimbolizáló szögesdrótot is) a pusztítás helyett az ép-ítésre. ÉP-ítésre. Igen, mintha csak nekünk írták volna ki a pályázatot. Úgy tűnik, ezt csak mi éreztük így. Lehangoló volt látni azt a szakadékot, ami az építészeti szakma (tisztelet a kivételnek!) és az általa kiszolgálandó hétköznapi ember között húzódik. Nekem úgy tűnt, nem egy nyelvet beszélünk, nem egy bolygóról jöttünk… a szokásos UFO-érzés... Miközben a zsűritagok tovább lelkesedtek a számunkra életidegen, hideg és absztrakt anyagokat és formákat felvonultató installáció-tervek iránt, a mi szupervályogos, egyszerű és „földhözragadt”, természetközeli és emberléptékű víziónk és üzenetünk süket fülekre talált. A nagy tekintélyű öregek megmosolyogták az ifjonti idealista lelkesedést. Miközben arra azért jók voltunk, hogy statisztikai adatként fel lehetett minket használni: Lám-lám, milyen sikeres is a biennálé szervezése, idén olyan gazdag volt a paletta, hogy még orvos is pályázott, nemcsak az építészethez kapcsolódó szakemberek! – jelent meg a cikk az Indexen:

http://index.hu/kultur/2013/12/18/orvosok_es_irok_is_palyaztak_a_velencei_biennale_magyar_kiallitasara/. Miközben azért kívülállók maradtunk. No, sebaj, hallattuk a hangunkat, az idő nekünk dolgozik, és az emberek arra vágynak, amit mi kínálunk, és nem arra, amit trendek, a szakmai elit és a pénz diktál. Ez a tapasztalat is része volt annak az elképzelésnek, hogy hová is tegyem a szupervályog jövőjét. A kiállítás anyagát sem volt hiábavaló összeállítani. Ahhoz képest, hogy későn jött az ötlet, és nagy hajrában készültünk, mégis nagyon inspirálóak az ilyen közös munkák. Hogy a profi igényeknek is eleget tegyünk, az utolsó pillanatban egy számítógépes látványterveket készítő fiatalember, Kellár László sietett a segítségünkre az elképzelés 3D-s megjelenítésében. Miközben egy vizuális kommunikáció és rajz szakot végzett barátunk, Varga Virág is beszállt a pályázatba, és kedves rajzaival és kreatív ötleteivel színesítette tovább a pályázati anyagunkat. (Vigasztaló, hogy egy év után is ott van az ő rajza és a mi pályaművünk az Építészfórumnak a 2014-es biennálét bemutató nyitóoldalán, http://epiteszforum.hu/velencei-epiteszeti-biennale-2014.) Egyszer talán megcsináljuk ezt a kiállítást valahol valamilyen formában.

Kellár László – Felharmónia „kert”

Varga Virág – Felharmónia Kreatív sarok

Januári kiköltözés a „vadonba” – megyünk tovább a járatlan úton

A Biennálés megmérettetés közben novemberben nekiláttunk valamelyest téliesíteni a héregi „tanyánkat”, és elhatároztuk, hogy az év elején tartósan is kiköltözünk. Ez elég nagy kihívás volt, tekintve, hogy még a présház egyetlen használható szobája sem volt készen. Január elején mégiscsak belevágtunk a többé-kevésbé nomád életbe. Karácsonyig, azaz még a fagyok előtt sikerült többé-kevésbé feljavítani a szoba aljzatát, így amikor kiköltöztünk, már tudtuk parkettázni és letenni a padlóburkolót a kályha körüli részre. Előbbihez ajándékba kaptunk bontott szalagparkettát, a járólapozást pedig maradék csempéből oldottuk meg. Érdekes dolog, amikor az ember költözteti az alvásra szolgáló matracát a földön, ahogy halad a parkettázás, mint valami kis úszószigetet az óceánban. A sparhelten kívül ugyanis ez a matrac volt az egyetlen „bútordarab” a szobában. Na jó, még egy szintén vándorló rozoga kis asztal és két szék is hozzájárult a „luxushoz”, hogy legyen min enni. A parkettázás borzalmas volt, mert először csináltunk ilyet, de főleg azért, mert a bontott darabok sehogy sem akartak összepasszolni a rajta maradt ragasztó miatt. Végül a barátom igen kreatívan speciális eszközpárt készített, amivel minden egyes darabot megpucoltunk. Mire azonban rájöttünk a hibákra, már majdnem a végére értünk, így sajna nem lett a legszebb. A járólapozás sem volt az igazi az aljzat egyenetlenségei miatt. Hogy ezt kiküszöböljük, fel kellett volna bontani az előző tulaj által készített betont, ami a problémát okozta. Ennyit azonban nem ért az egész. Végül is az összbenyomás egész jó lett, mindenesetre sokkal szebb és tisztán tarthatóbb, mint az eddigi puszta beton. Így lett a tetőtéri szobánkból hálószoba, nappali, konyha és étkező egyben. Nehéz elképzelni, de egész otthonos és komfortos lett.

Csendélet az étkező-sarokban (Szivárvány Falu présház)

Az enyhe tél kegyes volt hozzánk, mintha csak nem akarta volna, hogy már az első hónapban megfagyjunk. Pedig az előző évi nagy havazások után már készültem a gyönyörű télre. A természet ilyenkor csodálatos, csillog a nap a havon, és már láttam magunkat, amint el vagyunk zárva a civilizációtól a méteres hóban, se ki, se be, és önfeledten szánkózunk a dombunk oldalában távol a világ gondjától-bajától. A telek igen alkalmas szánkópályának. No, majd ezen a télen. Az enyhe tél viszont lehetővé tette, hogy tudjunk kint is dolgozni, fát gyűjteni, terepet rendezni.      

Közben ingáztam haza beteg apámhoz… Február végén azután újra indult a szupervályog szezon, az elméleti, majd ahogy az idő engedte, a gyakorlati tanfolyam.

Aranykalász, mozaik és dimenziókapu

A jó idő beköszöntével a konyhakertemnek is nekiláttam. Gertrud Franck Öngyógyító kiskert c. könyve alapján terveztem meg a kertet. Bár a nyáron már alig maradt rá időm az apám halálát követő intéznivalók miatt, azért termett ez az, és jó tapasztalat volt ez arra, hogy ezen a helyen mi az, ami szeret lenni, és mi az, ami kevésbé. Dolgosan telt ez a nyár is, egyetlen kikapcsolódásunk a Balatonon töltött két nap volt, amikor is hivatalosak voltunk a Balatonkenesei Everness Fesztiválra szupervályog előadással.

A nyarat megspékeltem azzal, hogy hirtelen felindulásból az utolsó pillanatban csatlakoztam egy Aranykalászos gazda tanfolyamra. Hogy nehogy unatkozzam, így aztán még vizsgára is készülhettem egy sor olyan témából, amelyhez nem sokat értek, sőt amellyel számos szempontból egyet sem értek: gondolok itt a nagyüzemi mezőgazdaság és állattartás mikéntjére. „A haszonállatok termelése(!) így és így növelhető…” Ezt a termelés kifejezést (ami a súlynövekedésre, tejelésre, fialásra, tojásrakásra stb. vonatkozik) például sosem fogom elfelejteni, annyira elborzaszt, és annyira jellemzi az alázat és a hála teljes hiányát azoknak az állatoknak az irányában, akik azért élnek majd halnak, hogy a mi táplálékunkká váljanak. Meg is látszik a tartási és a táplálási körülményeiken ez a hozzáállás. A mezőgazdaságról nem is beszélve. Tudtátok például, hogy a teljes napraforgótáblát lepermetezik egy olyan vegyszerrel, amely mesterségesen a növény elszáradását okozza, mert így könnyebben betakarítható a termés?! Pár éve nézem furcsállva, hogy miért is néznek ki olyan borzasztóan a nyár végén az addig szépséges napraforgómezők. Elég lehangoló olyan dolgokat bemagolni, amelyekkel nem értek egyet, és a vizsga után olyan gyorsan el is akarom felejteni, ahogy csak tudom. (No, ez sikerült is…) Miért is kellett akkor nekem ez a tanfolyam? Mert különben nem vehetek 1 hektárnál nagyobb földet, de még kisebb terület megvásárlásakor is hátrányos helyzetbe kerülök, ha nem vagyok regisztrált földműves. Köszönhetően a májusban életbe lépett zseniális földtörvény-módosításnak. A szigorítások célja az volt, hogy csak olyanok jussanak földhöz, akik valóban meg is művelik. Sajnos nem kell hozzá nagy tudomány, hogy rögtön át ne lássuk a visszaélési lehetőségeket, hogy megint azok járhatnak jól, akik már amúgy is megszedték magukat. Ha tavaly nem hozzák meg azt az ominózus, hazaárulással felérő földtörvényt, amely szabad utat adott annak, hogy külföldiek és hazai oligarchák számára lehessen kiárusítani a magyar termőföldet, akkor erre a szigorításra nem lett volna szükség. Ráadásul ez utóbbit nem védi ki, ellenben a kiköltözésre, saját családjuk önellátására vágyó egyszerű emberek földvásárlását igen megnehezíti. Azokkal az emberekkel pedig igencsak kiszúrt a törvény, akik az előző években kényszerűségből külterületi (pl. zártkert besorolású) telkekre költöztek ki, mert csak ott tudtak elérhető áron telket venni. Szó, ami szó, Aranykalászos gazda lettem, „diplomás paraszt?!”, ahogy egyik barátnőm nevetve rákérdezett. Hát valahogy én nem éreztem ezt olyan jó viccnek. Hirtelen fényévekre éreztem magam attól a világtól, amelyben eddig éltem, azoktól a köröktől, amelyben eddig mozogtam. Ufóvá lettem a szemükben, nem tudják, hogy sajnáljanak-e vagy irigyeljenek. Egyszerűen nem értik, mire jó mindaz, amit csinálunk… és tapossák tovább a maguk méretes ökológiai lábnyomát szegény kis Földgolyónk földjébe. (No, ezt szépen megmondtam.)

Azért így félárbóccal dolgozva is haladtunk valamennyit az építéssel is, és köszönhetően a tanfolyami és építőtáboros résztvevőknek, az önkénteseknek és a segítő barátoknak, sikerült többé-kevésbé befejezni és letapasztani a szupervályog mintaépítményünket. A legújabb elképzelések szerint jövőre nyári lak lesz belőle, ahol két piciny, de egy sátornál sokkal kényelmesebb szobácskában alhatnak majd a nálunk vendégeskedők.

Szivárvány Falus Életképek 2014

Valószínűleg készen is lettünk volna a Szuper-Lakkal, ha közben hozzánk nem vezérel a „sors” egy mozaikkal foglalkozó hölgyet, Benő Judit személyében. Önkéntesnek jelentkezett egy-két napra. Az egy-két napból pár hét lett, azaz hétről-hétre visszajött egy-egy napra, hogy készítsük a főkupola mozaikborulatát. Ez a mozaik-ötlet már régóta érlelődött, mint az egyik lehetőség a kupola fedésére úgy, hogy ne takarjuk el tetővel az építmény különleges formáját, domborulatait. A pincénkben két éve ott várt a sorára egy halom csempe, amelyet egy ismerősünktől kaptunk. (Egy csempeüzlet kiselejtezett bemutatókészlete… Csupa különböző darab, mozaikolásra azonban ideális.) Judit mozaik-mesterünk teljesen beleszeretett a „projektbe”, és beleborzongtunk, ahogyan formálódott a minta a kupolán. A formák és színek dinamikája, szakrális töltete, a beletett figyelem és szeretet azt az érzést keltette bennünk, hogy egyfajta „dimenziókaput” hozunk létre. Mindazok, akik beletették kezük munkáját a kupola építésébe, burkolásába és díszítésébe, elnyerik méltó jutalmukat, és átléphetnek egy jobb világba. Valahol ez így is van, hiszen akik részt vesznek egy ilyen közös alkotásban, azok már mindenképpen egy más világ részesei, azok már bepillantást nyertek egy alternatív jövőbe, ahol az önzetlen segítség, a közös munka, a saját kezű otthonépítés újra alapvető értékké válik. A mozaikolás valójában időigényes dolog, különösen egy ilyen többdimenziós, egyenetlen felületre. Olyan ez, mint egyfajta meditáció. Bárkinek ajánlom, akinek akut stressz problémái vannak. Ha elmélyül az ember a folyamatban, szinte magától kezébe kerülnek a megfelelő csempedarabok, és sokszor észrevétlen formálódnak meg az alakok a keze alatt. Én nagyon beleszerettem a mozaikolásba, és szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ilyesmivel tölthettem a napjaimat. Épp a napokban néztem Khalili egy videóját, amiben pont erről beszélt, hogy az építéssel nem kell sietni, ő is pont a meditáció hasonlatot említette. El is gondolkodtam közben, hogy amióta a szupervályoggal foglalkozom, egyre azt tapasztalom, hogy tetszik ez a dolog az embereknek, azoknak is, akik belekóstolnak a saját kezű építés mikéntjébe. Mégis, amikor ráeszmélnek, hogy bármit felépíteni, pláne egy házat, nem egy-két napos munka, már el is megy tőle a kedvük. „Erre sajnos(!) nekem nincs időm” szokták mondogatni. Valóban nincs? Az ember otthona az a hely, ahol talán az egész életét eltölti, ahol a családtagjai is élnek, esetleg több generációnak is hajlékul szolgál, és még sincs rá idő felépíteni?! Amikor a magunk által épített otthonban élünk, a falakból visszasugárzik ránk a beletett figyelem és szeretetenergia, sőt az is biztonságérzettel és örömmel tölt el, hogy (bizonyára) odafigyeltünk rá, hogy ez az épület megfelelő hozzáértéssel legyen elkészítve, megfelelő anyagokat építsünk bele, és nem azon a nemtörődöm módon készült, ahogy sajnos a legtöbb építőiparos végzi a munkáját. Nem feltétlenül rossz szándékból, talán pusztán fásultság és fáradtság miatt, illetve annak az alázatnak és szolgálatnak a hiánya miatt, ami sajnos többnyire kiveszett a szakemberek értékrendjéből a mai pénzvilágban. Tegyük fel, rámegy pár hónapod, Uram bocsá’, egy éved az életedből az építésre. Ez tényleg sok az egész életedhez képest, a fenti előnyökhöz viszonyítva? Tudom-tudom, ezernyi a kifogás: „nem értek hozzá… dolgoznom kell… pénzt kell keresnem… nem hagyhatom ott a munkám ennyi időre… a családommal kell foglalkoznom…  nem ezért tanultam a szakmámat, hogy a vályogot tapasszam…” és sorolhatnám. Nem feltétlenül kell mindenkinek megépítenie a saját hajlékát, (bár szerintem megéri, de ez a magánvéleményem), és nem is megy egy csapásra átzsilipelni a mai többnyire zsúfolt városlakó életformából egy természetközelibb és egészségesebb életmódba, pusztán azt javaslom, hogy legyünk őszinték, amikor a fenti kifogásokat soroljuk, hogy megalapozott és valódi érvek-e, vagy valójában másról szól a dolog.

Mindenesetre a mozaikkészítéssel elszaladtak az év utolsó, kinti munkára alkalmas napjai. Végül be kellett látnunk, hogy a szokatlan felület miatt ez nagyobb falat lett, mint azt előre gondoltuk, és bármennyire is nehéz abbahagyni, nem tudjuk télig befejezni. Így azután a mintaépítmény még egy telet pihen (és mi is), mielőtt végre készen lesz, és használatba tudjuk venni. 

A lazac és bálna motívum (Mozaik, Szuper-Lak, Szivárvány Falu)

Gyógyító építészet újratöltve – visszatérő körök

Az „évadot” a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájának felkért előadásával zártuk. Az „Alkotók – műhelyek” című kurzusra készült előadás számomra egy kicsit olyan volt, mint egyfajta áttekintés, honnan indultunk, hová igyekszünk és jelenleg hol tartunk. Nagyon érdekes volt, ahogy összeállt fejemben a kép, ahogy összerendeződtek életem puzzle-darabkái, hogy minden, látszólag független, a maga idejében fő csapásnak, avagy éppen kitérőnek, mellékes eseménynek, esetleg tévútnak látszó darabkának meglett a helye a jelenlegi képben. Ilyen érdekes példa a visszatérő körökre az életemben az allergia témája. Először ötödéves orvostanhallgató koromban jött velem szembe, amikor is elterveztem, hogy ebben a témában fogok szakdolgozatot írni. Azután másként alakult az életem, és a lélekgyógyászatnál kötöttem ki, s hogy, hogy nem, néhány évre rá újra felbukkant az allergia, de már kiegészülve a lelki háttértényezőkkel. A doktori disszertációmat végül az allergiás betegségek és a pszichés problémák kapcsolatáról írtam. Ami pedig igazán mókás, hogy munkatársammal, Stauder Adriennel, akivel együtt dolgoztunk a kutatási témánkon (és jó barátok is voltunk (vagyunk :-), kaptunk egy felkérést, hogy írjunk egy tanulmányt a következő címmel: „Lakó- és középületek egészségre gyakorolt hatásai. Allergiás tünetekkel összefüggő tényezők – Irodalmi áttekintés és magyar reprezentatív felmérés eredményei”. Amikor készült ez a dolgozat, látszólag egy mellékes szál volt az életemben, és lám-lám, tavaly, amikor pályáztunk a Velencei Biennáléra, eszembe jutott ez a téma, és értelmet kapott a jelenlegi munkámban, a szupervályogban is. Hiszen a vályog éppen az az építőanyag, amit az allergiára hajlamos embereknek (különösen a „beteg épület szindrómában” szenvedőknek) ajánl a szakirodalom. És ezen a ponton összetalálkozott (az életemben) az egészség és az ép-ítés, az élettér és a lakókörnyezet témája, kölcsönös hatása egymásra.

MOME előadás dia

Olyannak tűnik ez a folyamat, mintha egyre komplexebb nézőpontból tekintenék az adott területre, amely valójában az ember testi és lelki egészsége, és amely nem csupaszítható le pusztán a biológiára (ahogy az orvostudomány még ma is hajlamos kezelni). Ezért is kötöttem ki már az orvostudományon belül is a rendszerszemléletet (a test, lélek és környezet egységét) leginkább magába fogadó magatartástudományoknál. Majd nőttem ki magamat teljesen az orvostudomány területéről, és elkezdtem foglalkozni a tágabb környezet egészségével, lásd organikus építészet, amely az ember otthonát harmadik bőrének tekinti (második bőr a ruházat), a házat pedig egyfajta organikus szervezetként kezeli, amelynek ugyanúgy van anyag- és energiacseréje, egyensúlyra (homeosztázisra) törekszik, kommunikál a környezetével stb., ahogyan egy élőlény is teszi.  Egészséges „élő ház” pedig csak egészséges környezetben létezhet, és máris elértünk a környezettudatossághoz és a fenntarthatósághoz. Így jött az életembe a szupervályog után szinte azonnal a permakultúra, majd egy permakultúrás szemléleten alapuló ökofalu gyakorlati megvalósításának az ötlete. És akkor az oktatást, tréningeket, a tudati fejlődés módszereit még nem is említettem, amelyek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy képes is legyek ezt az új, tágabb szemléletű tudást át is adni másoknak.

Így álltak össze a puzzle-darabkák.

Azért is írtam le ezt a folyamatot ilyen részletesen, mert nagyon jó érzés, amikor az ember látja az életének az értelmét, a „küldetésének” az alakulását, fejlődését, a céljainak az összerendeződését. Vezérfonal lehet ez az ilyen vészterhes időkben, amikor az ember hajlamos csüggedni, elveszteni a fonalat, esetleg feladni, ha járatlan, és nehéz útra lépett. És abban is segít, hogy az ember észben tartsa, hogy semmi sem történik véletlenül, minden életeseménynek, tapasztalatnak haszna van vagy lesz később, még akkor is, ha abban a pillanatban mellékesnek, feleslegesnek, ne adj’ isten rossz döntésnek látszik.

            Vicces volt az a pillanat, amikor Judit a mozaikozás közben megjegyezte, hogy „Hozzátok azután tényleg nehéz eljutni, mert az idevezető út jár(hat)atlan!”. Valóban, jó szimbóluma ez a járatlan útnak. Az utunk valóban nehezen járható, nincs kikövezve, teli van kátyúkkal, gödrökkel, de nem lehetetlen járni rajta, csak kitartás kell hozzá, és ügyesség, és akkor megérkezik az ember abba a varázslatos erdőszéli, zöld környezetbe, ahol csend van, jó levegő és nyugalom, és ahol át lehet adni magunkat a kertészkedés, építés avagy a mozaikolás örömeinek, ahol élni és alkotni valódi EGÉSZ-ség.

Hogyan tovább szupervályog?

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján körvonalazódik, hogy hol a helye a szupervályognak, és hogy milyen lépéseket kell tennünk a céljaink megvalósítása érdekében. Az utolsó kint dolgozós napokon már kezdtem törni a fejemet, hogy mi legyen a következő lépés, és hogy megkeresem építész barátunkat, hogy üljünk le ötletelni. A nyár elején tartott SzuperMA Nyílt Nap óta nem találkoztunk, így már éppen aktuális is volt a kapcsolat-újrafelvétel. Mintegy jelként érkezett tőle egy fotókiállítás meghívó, amelynek ő tartotta a nyitó beszédét. Kupolák és mennyezetek volt a kiállítás témája, ez tetszett, hiszen éppen kupolát építettünk, mozaikoltunk. Bár sejtettem, hogy ezen a kiállításon azok a monumentális templomkupolák lesznek láthatók, amelyek méltán nagyszerű alkotásai az építészetnek, és nem a mi súlycsoportunkba tarozó házilagos kézműves alkotások. De sebaj, a kettő nem összemérhető, mégis remekművek a maguk nemében. Örültünk a találkozásnak Péterrel, és megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk.

Folyt. köv. addig is ajándéka küldöm ezt a dalt azoknak, akik kitartottak az olvasásban. A zene az életem egyik legfontosabb része, különösen, amikor a gazdag hangzás összetalálkozik a jó szöveggel, mint ebben a számban is:

http://www.youtube.com/watch?v=fBoYZqmcZuc

Supertramp – The Logical Song

When I was young, it seemed that life was so wonderful,
A miracle, oh it was beautiful, magical.
And all the birds in the trees, well they'd be singing so happily,
Joyfully, playfully watching me.
But then they send me away to teach me how to be sensible,
Logical, responsible, practical.
And they showed me a world where I could be so dependable,
Clinical, intellectual, cynical.

There are times when all the world's asleep,
The questions run too deep
For such a simple man.
Won't you please, please tell me what we've learned
I know it sounds absurd
But please tell me who I am.

Now watch what you say or they'll be calling you a radical,
Liberal, fanatical, criminal.
Won't you sign up your name, we'd like to feel you're
Acceptable, respectable, presentable, a vegetable!

At night, when all the world's asleep,
The questions run so deep
For such a simple man.
Won't you please, please tell me what we've learned
I know it sounds absurd
But please tell me who I am.

Songwriters: DAVIES, RICHARD / HODGSON, ROGER

„Hiteles” gondolatok, azaz miért is közügy a magánügy

Rendhagyó blogbejegyzés a felkavaró országos események tükrében

„Ez a jogállamiság törvényessé tette és végletekig fokozta azt az igazságtalanságot,
ami a jogállamiság előtt létezett, ezt tette a jogállamiság.”

(Matt Damon idéz Howard Zinntől)

A SzuperBLOG nem állt le, csak az azóta történt események sodortak el az írástól az utóbbi egy évben. A szupervályog-történet folytatását is hamarosan közzéteszem, de most kikívánkozik belőlem ez a felkavaró téma, azaz a „devizahiteles” gondolatok (az idézőjel magyarázatát l. később). Bár reményeim szerint a hiteles jelző átvitt értelemben is igaz. Bizony sok-sok ember számára az, akikkel együtt ülünk ebben a mi közös „Földűrhajónkban”, hogy Buckminster Fullert idézzem.

           

Lehet, hogy páran máris befejezik az olvasást – „Ez engem nem érint!”… „Ez nem rám tartozik!”… „Hogy is jön ez a szupervályoghoz?!” stb. stb. – felkiáltással. Bizony-bizony nagyon is ide tartozik.

Hogy a végén, a szupervályognál kezdjem: Amikor annak idején elindultam a szupervályog-technológia hazai bevezetését, majd az alternatív, önellátó és önrendelkező életmód megteremtését célzó „járatlan” utakon, éppen csak hogy gyülekezni kezdtek a sötét fellegek a „devizahitelesek” feje fellett. Az a baljós érzetem támadt akkor, hogy itt hamarosan nagyon komoly problémák lesznek az emberek alapvető létfenntartásával kapcsolatban. Hogy hamarosan igen nagy szüksége lesz az embereknek olyan alternatívákra, lehetőségekre, módszerekre, amelyekkel meg tudják magukat segíteni, ha már a rendszer nem segíti meg őket (sőt inkább gátolja). Az egyik ilyen terület az otthonteremtés: olyan technikák ismerete, amelyekkel hajlékot építhet valaki a saját maga és a családja számára. Úgy gondoltam akkor, hogy van létjogosultsága annak, ha kimegyek Kaliforniába megtanulni a szupervályogot. Igazam volt, sajnos. A gyülekező fellegek azóta hatalmas viharfelhőkké duzzadtak, és a vihar a csúcspontjához közeledik.

Ami az „engem nem érint” kérdését illeti, bizony több szempontból sem csukhatják be a szemüket, fülüket azok sem, akik olyan szerencsés helyzetben voltak, hogy nem kellett hitelhez nyúlniuk ahhoz, hogy lakáshoz vagy autóhoz jussanak, amelyek bizony elég hétköznapi dolgok, és cseppet sem luxusszükségletek a XXI. században. (Azaz elég nagy a baj, ha a technológiának ezen a magas szintjén, amikor már a Holdra is eljutott az ember, luxuscikknek számít a saját lakás vagy az autó.)

Szóval miért is közügy a magánügy?

Ad1) Kezdjük talán a legegyszerűbb érvvel, amit mindenki könnyebben elfogad, mert közvetlenül is érinti: Ennyi ember (a hitelfelvevők családtagjaival együtt több mint 3 millió ember) egzisztenciális ellehetetlenítése az egész ország gazdaságára kihat. Aki ma kereskedelemben dolgozik, vagy bármilyen saját vállalkozása van, biztos, hogy érzi a bőrén, hogy megcsappant a kereslet. Ez nem magyarázható csupán a gazdasági válsággal. Ez a „devizahiteles” 3 millió ember kevesebbet vásárol, sőt sokaknak még azt is meg kell fontolnia, hogy egyen, ruházkodjon, fűtsön, vagy befizesse a törlesztőrészletet. Amit csak lehet, lefarag. Jóformán csak ennivalóra költ, azt is kénytelen Tescós minőségben (és nem azért megy oda, mert a külföldi érdekeltségű multikat szeretné a pénzével támogatni a hazai termelők és kereskedők helyett, hanem mert ezek a multik megfizethetőbb árat kínálnak, még ha ez a minőség rovására megy is, és persze a mi hazai gazdaságunk rovására. Hol van már lehetőség a minőségre figyelni? Hiába tudja az ember, hogy szemetet eszik.) Ez a 3 millió ember kevesebbet vagy alig vásárol, mert a család jövedelme elmegy a tetemesen megnőtt törlesztőrészletekre. Nem futja új ruhára, kozmetikumokra, könyvre, mozira, cukrászdára, pihenésre, szórakozásra, nyaralásra stb. Ez a 3 millió ember kevesebbet vagy egyáltalán nem vásárol TŐLED sem, nem veszi igénybe az általad kínált szolgáltatást! Ez által a TE jövedelmed is csökken, és Te sem vásárolsz a másik kereskedőtől, és így tovább. Ördögi kör. Tévedés ne essék, nem a folytonos gazdasági növekedést és a fogyasztó társadalmat pártolom! Sőt, komoly okozatnak tekintem ennek a jelenlegi globális helyzetnek a kialakulásában, és kerülendőnek a jövő tudatos társadalmában. Csupán azt mutatom be, (ha esetleg valakinek nem lenne nyilvánvaló), hogy hogyan dönti le egyik dominó a másikat.

Nemcsak paródia… valóság

 Ad2): Sokan az egyszerűség kedvéért úgy gondolják, hogy a hitelfelvevők a hibásak. Minek vettek fel hitelt. Biztos, hogy voltak olyanok is, akik spekulációból, ingatlanbefektetési céllal, vagy mohóságból (pl. kivagyiságot jelképező drága autóra) vették fel a hitelüket, de a fejemet teszem rá, hogy a többség egyszerűen nem tudott volna másképpen hozzájutni a számára szükséges és megfelelő otthonhoz, mert nem futotta rá a jövedelméből. Gondolok arra a manapság már szinte teljesen lecsúszó rétegre, akik néhány éve még a középosztályt alkották (egyszerű bérből-fizetésből élő alkalmazottak, tanárok, egészségügyi dolgozók, üzletekben, multikban gürizők és sorolhatnám). Komolyan azt képzeli valaki, hogy egy átlagember szívesen vesz a nyakába egy hitelt, amely (még tisztességes feltételek között is!) hosszú-hosszú évekre komoly havi terhet jelent az amúgy is kevés fizetésből, és a kamatok miatt hosszútávon jelentős veszteséget okoz?! Hogy megtenné ezt bárki, ha lenne annyi tőkéje, amelyből biztosítani tudná az alapszükségleteit ilyen előnytelen anyagi elköteleződés nélkül?! Sokan úgy okoskodhattak: Ha nem telik rá a keresetébőlé, vagy nem örököl egy lakást, élete végéig albérletben lakhat. Hiába tesz félre, ha van esetleg felesleg, egy átlag magyar fizetésből 10-20 évig vagy akár élete végéig is gyűjtögethet, mire összejönne egy lakás ára. Ha ezen közben albérletben kell laknia, akkor viszont nem igazán tud takarékoskodni. Azokban az időkben, amikor a „devizahiteleket” felvettél az emberek, elég drágák voltak a lakások és az albérletek is. Miért ne fizesse ki havonta ugyanazt az összeget egy hitelre, amit az albérletre költene? Akkor legalább évek múlva lesz egy saját lakása, amit majd a gyermekeire hagyhat, hogy legalább nekik ne kelljen hitelhez folyamodniuk. Legalább a megkeresett pénze is a családban marad, ahelyett, hogy élete végéig a szélnek eresztené a pénzét, és a bérbeadótól függene, és azt gazdagítaná tovább, akinek már amúgy is van felesleges, kiadandó ingatlana. Elég egyszerű gondolatmenet, nem? Szó sincs itt nyerészkedésről, amelyet gyakran a devizahitelesek fejéhez vágnak, hogy ilyen-olyan módon jól akartak járni a kedvező kamatozású hitelekkel. Bizonyára azt sem sokan tudják, hogy a hitelfelvevők többségének el sem magyarázták, hogy mit is jelent ez a fajta hitel, hogy van más alternatíva, vagy azt mondták, hogy csak ezt a fajta hitelt veheti fel éppen az alacsony jövedelme miatt.

Ad3): Ki kell mondanom, hogy még azokkal sem lehet egy jogállamban megtenni, hogy becsapják, és a kárára nyerészkednek (ahogy a bankok azt megtették), akik nem igazán voltak rászorulva a hitelre, amikor felvették.

Ez utóbbi miatt mondom, hogy mindenkire tartozik ez az ügy, mert ha ma a „devizahitelesekkel” lehet megtenni, hogy becsapják őket, majd törvényileg kimossák a lopókat-csalókat a helyzetből, ahelyett, hogy igazságot tennének (vagy legalábbis jogot szolgáltatnának) a valódi károsultak számára, akkor holnap bármit megtehetnek.

Kérem, hogy értse meg mindenki! Értsd meg TE is, aki ezt az írást olvasod, és esetleg nem lennél még tisztában ennek az ügynek a fontosságágával: Ha a saját választott vezetőink ma becsapják, majd a törvényt átgázolva az útszélén hagyják a „devizahiteleseket”, akkor holnap VELED fogják ezt megtenni valami más ügy kapcsán. (És íme, máris itt egy másik ügy: a magánnyugdíjpénztárak például.) Az elmúlt években még úgy-ahogy tussolni próbálta a vezetés, azaz a politikai és a pénzügyi hatalmat gyakorlók a korrupciót, a visszaéléseket, a csalásokat. Ma már viszont szinte nyíltan történik minden. Hogy a „devizahiteles” példánál maradjak: pénzügyi, gazdasági és jogi szakértők tucatjai mutatták ki az elkövetett törvénytelenségeket, és ma már erről az emberek (legalábbis a közvetlenül érintettek) tudnak az alternatív média és az internet jóvoltából. Mégis tovább folytatódnak a törvénytelenségek és a visszaélések. Mit is jelent ez? Azt, hogy a hatalmi elitet már nem is érdekli, hogy a tisztességesség látszatát keltsék, hiszen, ha ez a nép tűri mindezt, akkor mit is erőlködjenek, akkor mindezt simán és következmények nélkül meg lehet velük tenni. És ennek így soha nem lesz vége, mert elvesztettek minden mértéket és nincs ami, aki megállítsa őket! Egy újabb ördögi kör.

Ad 4) Ha a lakosság beletörődik a jogállamiság megszűnésébe, a korrupcióba, a fősodrású média hazugságaiba, a szakadékként tátongó társadalmi egyenlőtlenségekbe stb., az komolyan súlyosbítja az amúgy is fennálló erkölcsi válságot, ez pedig katasztrofális egy társadalom jövőjére nézve. Ha a hagyjuk, hogy a gazdasági és pénzügyi hatalom azt is megtehesse velünk, hogy már a látszatát sem tartja fenn a tisztességességnek (ahogy az előbb írtam), és ezzel végképp sárba tiporja a maradék emberi méltóságunkat is, akkor a magyarság szépen közönybe, apátiába és reménytelenségbe süllyed, ami a nemzet halála.

Ad 5) Nem árulok el újat: a fősodrású média folyamatosan megtéveszt, valótlan dolgokat állít, félelmet kelt, miközben fontos információkat elhallgat, elferdít, sőt, kiszolgálva a hatalmi elitet, szemrebbenés nélkül hazugságokat tolmácsol. A legegyszerűbb esetben egy szót sem szól a fontos történésekről. Helyette közli a nagyérdemű közönséggel, hogy Mucsaröcsögén Mici néni beleesett az útszéli árokba a biciklijéről… mint a nap fő hírért. Népbutítás. A fősodrású média nemcsak hiteltelen, de manipulál és megoszt.

Ismétlem, mindezzel nem árulok el újat, de szeretném konkrét példákkal felhívni a figyelmet ezekre a jelenségekre a „devizahitelekkel” kapcsolatban, hátha valaki nem vette volna észre. (Már amire a saját hozzáértésemmel felelősséget vállalhatok, azaz elsősorban a kommunikáció mikéntjével foglalkozom):

1) Kezdjük mindjárt a devizahitel fogalmával, az ominózus idézőjellel. A „devizahiteles”-nek nevezett nagyszámú érintetteknek csak a töredéke vett fel valóban devizát. A többség forintot kapott kölcsönbe és forintot törlesztett, amit devizában tartottak nyilván. Számos szakértő hangsúlyozta, hogy megtévesztő összemosni ezeket a különböző hitelkonstrukciókat, sőt arra is fényt derített számos vizsgálat, hogy kétséges, hogy miféle devizaügyleteket folytattak a bankok a hitelek hátterében, a kölcsönfelvevők tudta és beleegyezése nélkül, sőt, hogy egyáltalán volt-e bármiféle, a hitelhez köthető devizamozgás. (A magam részéről mind a mai napig nem sikerült kibogoznom a rengeteg szakértő megszólalásából, hogy valójában mi is történt. Nem igazán értem, hogy ennyi év alatt hogyan nem lehetett egyértelműen kideríteni az igazságot.) De nem erről akarok most írni, hanem arról, hogy ennek ellenére a média nemes egyszerűséggel következetesen devizahitelt említ. Miért is? Mert így nem kell magyarázkodni, hogy mi is a fő probléma az árfolyamkockázattal, és hogy minek is a forintosítás. Hiszen forintkölcsönt nem kellene forintosítani. Árfolyamkockázatról szintén nem beszélhetnénk forintkölcsönök esetében. Egyszerűbb tehát a devizakölcsönnek álcázás. Így a közvetlenül nem érintett lakosságnak nem tűnik fel, hogy valami (sok minden!) nem stimmel.

2) A média következetesen hangsúlyozza a törvényhozók álláspontját, hogy a Kúria által kimondott állásfoglalás alapján döntöttek a piaci árfolyamon történő forintosításról, miszerint az árfolyamkockázatot az adósoknak kell vállalnia…  A média cinkos módon tartózkodik a Kúria állásfoglalásának pontos idézésétől, azaz hallgat a mondat második feléről: …amennyiben az árfolyamkockázatról szóló tájékoztatás megfelelő volt. (Nem pontosan idéztem a jogi szöveget.) Vajon megfelelő volt??? És különben is, a Kúria egy szóval sem mondta, hogy ebből az következik, hogy „szegény kormány” kénytelen a hiteleket a napi árfolyamon átváltani. A Magyar Nemzeti Bank pedig gálánsan a segítségére sietett a bankoknak, és a rendelkezésükre bocsátja a megfelelő összegű devizát szintén a napi árfolyamon. Ezzel az ügylettel a Nemzeti Bank 150 milliárd forintnyi nyereségre tesz szert! Ha valaki esetleg eddig nem vonta volna kétségbe, hogy a mi nemzeti bankunk sem nem magyar, sem nem nemzeti, akkor most már nem lehetnek illúziói.  

3) A média következetesen hangsúlyozza a törvényhozók álláspontját, hogy azért is döntöttek a piaci árfolyamon történő forintosításról, mert nem akarják, hogy a forinthitelesek rosszabbul járjanak. Hogy jön ez ide?! Azt kell vizsgálni, hogy jogos-e az árfolyamkockázatot egyoldalúan a hitelfelevőkre hárítani, avagy sem, sőt, leginkább azt, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága árfolyamkockázatról beszélni, ha nem kapott devizát a hitelfelvevő. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ehhez képest mi a helyzet a más típusú kölcsönt felvettek esetében. Ha jogtalan az árfolyamkülönbözet felszámolása, akkor törvénytelen azt bármilyen indokkal nem visszatéríteni. Inkább az a célja ennek a magyarázatnak, hogy megosszák az embereket. Hogy ne fogjanak össze a különböző típusú hitelt felvevő becsapott emberek, azt sugallva, hogy az egyikük esetleg jobban járhat, mint a másik. Oszd meg és uralkodj…

4) A legnagyobb hazugság, hogy a média következetesen ismétli a törvényhozók álláspontját, miszerint is a hiteles „mentőcsomagnak” köszönhetően 20-30%-kal fognak csökkenni a hitelek törlesztőrészletei, és a hitelesek több millió forintot fognak nyerni (mondom NYERNI!) ennek következtében. Mindkettő hatalmas átverés. Előbbi egyszerűen számszakilag nem lehetséges, hiszen az a két dolog, amit a rendelkezések rendbe kívánnak tenni, azaz a törvénytelen és indokolatlan kamatemelések és az árfolyamrés alkalmazása, legjobb esetben is pár százalék csökkenést hoz. Több milliót nemhogy nyerni nem fognak az emberek, de a forintosításnak megfelelően sok milliót fognak veszíteni. Ugyanis a jelenlegi, igen magas piaci árfolyamon történő forintosításnak köszönhetően a hitelfelvételkor jóval alacsonyabb devizaárfolyammal számolt kezdőtőke most a tetemes árfolyamkülönbözet miatt megnő. Ez feketén-fehéren azt jelenti, mintha egy új, jóval nagyobb összegű hitelt vennének fel most az emberek, sőt elfelejthetik az eddig években kifizetett törlesztőrészleteket is. Ezzel az új szerződéssel a hitelfelvevő aláírja azt, hogy pl. anno nem 5 MFt-ot kapott kölcsön, hanem 8,5 MFt-t. Valójában ezt a 3,5 MFt különbözetet a hitelfelvevő soha nem látta! És az új szerződést aláírva ebből a rabszolgaságból bizony nem lehet többé szabadulni, mert mostanra tanultak a bankok, és garantáltan kiveszik a szerződésekből az eddigi hibás vagy kétes pontokat. A cél, hogy a korábbi szerződések semmissé nyilvánítását elkerüljék, és egy új hibátlan(!) szerződéssel bebetonozzák a nyerő pozíciójukat.

Ami a „nyerni” szót illeti, szintén súlyos csúsztatás. Ennek az egyetlen szónak a használata egy sor dolgot sugall: Azt, hogy lám-lám, mégiscsak nyernek a devizahitelesek, ugye megmondtuk… és ezzel máris kapnak egy rossz pontot az átlagembertől, aki sajnos általában ferde szemmel nézi, ha valaki más jól jár. Továbbá azt a tényt is elferdíti, hogy nem nyernek a hitelfelvevők, hanem egyszerűen visszakapják, (pontosabban betörlesztik a tőkébe) azt az egyébként pár százalékot kitevő összeget, amit jogtalanul elvettek tőle a bankok (árfolyamrés+kamatemelések összege). Én ezt nem a nyerés kategóriában sorolnám, mert az azt sejteti, hogy valami többletet, valami pluszt kapsz.

5) A média következetesen azt nyilatkozza, hogy az árfolyamrés és a kamatemelések miatt visszajáró összegek olyan eredményre vezetnek, mintha a forintosítás kb. 180 Ft-os árfolyamon történne meg, azaz ugyanazt a kedvezményt kapják az emberek, mint anno a végtörlesztők. Hasonlóan a 3. ponthoz, azaz a forinthitelesek és devizások összemosásához, itt sincs a két dolognak egymáshoz semmi köze. Ez a kis számolási bravúr viszont azt sugallja, mintha a kormány engedett volna az árfolyamkockázat egyoldalú adósokra hárításából az adósok javára. Azt sugallja, hogy lám-lám igyekezett mindkét fél (bank és adós) számára a kompromisszumos megoldásra. A valóságban a kormány egy árva forintot sem engedett az adósok javára, és teljes mértékben eltörölte a bankok felelősségét az árfolyamkockázat hatásait illetően. A kormány csak annyit ismer el, hogy visszajár az adósoknak az árfolyamrés alkalmazása és a kamatemelések során jogtalanul elvett összeg. (Tehát a végtörlesztőkhöz képest semmilyen könnyítést nem kapnak!) A két tétel (árfolyamrés+kamatemelések illetve árfolyamkockázat) között pedig hatalmas számszaki különbség van! Mondjuk inkább úgy, hogy az előző pontbeli hazug ígérettel, azaz hogy a hitelezőkre komoly havi fizetéskönnyítés vár az árfolyamrés és a kamatemelések visszatérítése miatt, elterelték a figyelmet arról a gyilkos alkuról, amit a háttérben bankokkal kötöttek: Kap a nép egy kicsi koncot, ne hogy már azt mondja, hogy teljesen kisemmizték, de a valódi és igazán tetemes összegek, amelyek az árfolyamkockázatból erednek, és sokszorosát elérik az előbbi összegeknek, mind a bankok zsebében maradnak.

6) Mindezt tárgyalási és döntési sorozatot úgy vitte véghez a kormány a bakokkal karöltve, hogy a szerződésekben szereplő másik felet, azaz az adósokat teljesen kihagyták az egyeztetésből. A szemfényvesztés sorozatot pedig megfejelte a kormány a jövőben mindenki számára üdvös megnyugvást hozó fair bank törvénnyel. És a fősodrású média ezt is híven szajkózza tovább. Kicsit olyan érzésem van ettől, mintha a bankokra eddig külön törvények vonatkoztak volna (végül is így is van), ezért külön törvénnyel kell megerősíteni, hogy ugyan már tartsák be a mindenki másra vonatkozó törvényeket. Különben saját maguktól nem természetes, hogy tisztességesen járnak el az ügyfelekkel, és nem lopnak-csalnak-hazudnak?! Azt is bele kellene írni ebbe a törvénybe, hogy ne öljenek embert?! Különben megteszik, ha külön törvényben ezt nem tiltjuk meg nekik?! Ahogy sajnos meg is tették…

7) Sajnos a riporterek többsége meg van félemlítve, többnyire még az olyan műsorokban sem mernek rákérdezni a dolgokra, amikor a megfelelő, nem a pénzügyi és politikai által felbérelt szakértőket hívják meg, és azok egyértelmű törvénytelenségre hívják fel a figyelmet. Ilyenkor a riporterek, műsorvezetők többsége nem meri firtatni, hogy ez esetben akkor hol vannak a jogi következmények, hol vannak a törvényes számonkérések, és a valódi, mindenki által átlátható további vizsgálódások. Inkább mélyen hallgatnak, mintha mindez teljesen természetes és rendjén való volna. Ez azért probléma, mert a közszereplőknek komoly felelősségük van, nemcsak azzal kapcsolatban, hogy hiteles hírforrások-e, azaz valóban megfelelően tájékozatják-e a hallgatóságot, hanem egyben modellek is. Az ő magatartásukat óhatatlanul is követi az emberek: „Ha Ő nem kérdezi meg, akkor nyilván így van ez rendjén. Ha nem meri megkérdezni, akkor nyilván okkal fél, tehát nekünk is szemet kell hunynunk, vagy okunk van félni stb. stb. Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Pedig a média egyik fontos szerepe lenne a közélet és a politika figyelése, féken tartása, oknyomozás, tényfeltárás, leleplezés...

Hát sok mindent lehetne még írni erről a témáról, különösen arról, ami engem szakmailag is komolyan foglalkoztat. Azaz mindaz az egészségügyi és közvetlen és közvetett szociális károsodás, amely mindeközben érte az érintett embereket és a családjukat. A fokozatos elszegényedés, a napi megélhetési gondok, majd a végképp fizetésképtelenné váló emberek folyamatos fenyegetése és egzisztenciális fenyegetettsége, a bizonytalanság stb. nagyon komoly stressztényező. És azt már tudjuk, hogy a tartós és fokozott stressz komoly testi és lelki betegségeket okoz. A folyamatos feszültség kikezdi az emberek lelkiállapotát is, családok mennek tönkre, az emberek nem tudják végezni a mindennapi munkájukat, a testi és lelki betegségeknek köszönhetően akár munkanélkülivé is válhatnak, és máris bekerültek a lefelé vezető spirálba, avagy ördögi körbe. Számosan öngyilkosok lesznek. Az embereknek ez a lassú kivéreztetése attól, hogy suttyomban és látszólag tiszta kézzel, nem szemmel látható fegyverrel történik, az én szememben még „hatalommal való visszaéléssel, csoportosan (bűnszövetkezetben) elkövetett előre megfontolt szándékú, aljas indokból, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosságnak és hatalmas társadalmi károkozásnak” felel meg. A legnagyobb bűnnek, ami elkövethető az emberek és a társadalom ellen. Amint látszik, ez sokkal messzebbre vezet és összetettebb probléma, mint pusztán az anyagi károkozás. Felelősségre kell vonni minden érintettet, és felelniük kell a tetteikért, anyagi és erkölcsi értelemben is.

Értelmes beszéd Matt Damontól a polgári engedelmességről és a mai jogállamiságról. Jó, hogy világszerte ismert emberek is szót emelnek, hiszen őket sokkal többen meghallják, mint a magánembereket.

https://www.youtube.com/watch?v=Zs61Et8x_bk#t=174