„Soha nem tudsz
megváltoztatni dolgokat azáltal, hogy harcolsz a létező valóság ellen.
Hogy megváltoztass valamit, építs egy új modellt, ami elavulttá teszi a már
létezőt.”
(Buckminster Fuller)
2014. november 17. Ma van a
Közfelháborodás napja. Tüntetések országszerte, sőt a határainkon túli magyarok
között is. Spanyolóráról hazafelé jövet habozom a villamoson: – „Hazamenjek, vagy leszálljak és odakanyarodjak
a Kossuth-térre?” – Bár még kissé korán van, még másfél óra a tüntetésig. Éhes
vagyok és fáj a fejem. Rosszul viselem, nem vagyok egy rutinos fejfájós. Már az
órán is hasogatott. „Me duele la cabeza”
– mondtam fanyarul mosolyogva, és kifejtettem azon a vicces hibrid
angol-spanyol-magyar nyelven, amin társalogni szoktunk, hogy valóban fáj a
fejem, de főképpen a tanácstalanságtól, hogy mit is tegyek, merre is menjek
ebben a széteső, értékvesztett világban.
Miután némi
ennivalóra tettem szert, végül visszaszálltam a villamosra, és hazafelé vettem
az irányt. Ez nem az a pillanat, amikor beállok a kiabáló tömegbe. Tudom, van
úgy, hogy erre van szükség, jómagam is ott vagyok, amikor hitelesnek érzem a
szónokokat (pl. Ángyán professzor és a földtörvény), de alapvetően ez nem az én
harcmodorom. Inkább az, amit Buckminster Fuller fenti idézete közvetít. És
ezzel a tüntetéssel kapcsolatban valahogy rossz érzéseim voltak. Úgy érzem,
manipulálják és provokálják a népet. Persze nem igazán lehet átlátni, ki
mozgatja a háttérben a szálakat, és mi a valódi célja.
Visszatérve a
tüntetésre, az is igaz, hogy az emberek, köztük jómagam is, joggal
elégedetlenek. Én például, amióta a szupervályog és az építés területére kanyarodtam,
folyamatosan azt érzem, hogy ez a rendszer, nemhogy támogatná az embereket, de
élni sem hagyja. Meggátol abban, hogy legalább saját magunk tegyünk magunkért,
és éljünk az alapvető emberi jogainkkal, pl. hogy hajlékot építsünk saját
magunknak, saját kézzel, saját anyagokból, mert amit a rendszer hivatalosan
kínál, ma már egy szűk elitrétegtől eltekintve egyre kevesebb embernek
megfizethető. Demokrácia és szabadság címszó alatt vadkapitalzmus folyik, az emberek
kifosztása, az ország szétrablása. Ami pedig a rossz érzéseimet illeti, nagy
bajnak gondolom, hogy ez a bizonytalanság és a vezetésben látott
hazugsághegyek, korrupció, kapzsiság és hatalomvágy ennyire gyanakvóvá, bizalmatlanná
és tehetetlenné teszi az embereket. Ez az igazi válság, az erkölcsi válság, a
lélek válsága.
A Margit-hídon
átzötyögve mégsem tudtam megállni, hogy meg ne csodáljam a kivilágított várost,
ahogy a Halászbástya és szemben az Országház fényei visszatükröződnek a Dunán.
Gyönyörű. „Hogy lehet, hogy ennyi szépség
létrehozói mégis még mindig itt tartanak?!” – gondoltam magamban keserűen.
100 éve tört ki az első világháború, hamarosan követte a második. Alig állt
talpra az emberiség, és már megint több mint húsz helyszínen folyik háború a
Földön. – „A harmadik világháború nem
fenyegetés a számunkra” – nyilatkozta nemrégiben a pápa. – „A harmadik világháború már elkezdődött.”
– A pénzvilág fantomháborúja még ennél is alattomosabb. Szépen csendben öli ki
a lelket, majd a testet, mint valami lassú idegméreg. Itt tartunk. Mégis,
vékonyka reménysugár, de valahol hiszem, hogy ez a háború nem reménytelen, és
hogy nem a harctéren fog eldőlni, hanem a fejekben. Ahogy a minap mondtam a barátomnak,
miután letöröltem a könnyeimet és mosolyogni próbáltam: – „Nem szabad hagynunk, hogy lelkileg lehúzzanak és egymásnak ugrasszanak
ezek a dolgok, különben győzedelmesedik a „gonosz”. – Éppen akkor
jelentették be a hírekben, hogy a kormány előterjeszti a „devizahitelek” piaci
árfolyamon történő forintosítását. Mérhetetlen csalódást éreztem, hogy alig néhány
nappal az önkormányzati választások ígéretei után, hogyan árulnak és adnak el
minket ismét a választott és fizetett vezetőink.
Az elmúlt
időkben ezzel a „gonosszal küzdök”, hogy ne engedjem erőt venni magamon a
haragot, a csüggedést, a reménytelenséget… mert ezek a sötét oldal erői (hogy a
Star Wars-ot idézzem :-). Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Össze- és ki kell
tartanunk. De pont ebben van ennek a méregnek az alattomos hatása, hogy ez a
legnehezebb a kiszipolyozott, elbutított és bizalmatlan lelkekben.
Közben az élet
megy tovább, „the show must go on”, ahogy számomra sem állt meg az elmúlt több
mint egy évben sem, amióta utoljára írtam a naplómat.
Miért pont most
folytatom a beszámolót? A legkézenfekvőbb ok az, hogy most lett annyira hideg
és esős az időjárás, hogy nem tudok kint dolgozni a kertben. Amíg lehet kint
építeni, kertészkedni, addig sajnálom az időt a gép előtt tölteni. Sajnos
sokszor még a minimálisan szükségszerű levelezési és honlap frissítési
tevékenységeimet is elhanyagolom. A kevésbé kézenfekvő, ám legnyomósabb ok
személyesebb és fájóbb, nehezebb mások elé tárni. Súlyos beteg lett, majd
meghalt az apám. Ez az, ami elvitte az időmet és a figyelmemet. Mondhatnám,
hogy az elmúlt évem zöme erre ment rá. Most nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy
újra felelevenítsem és átéljem a történéseket, de annyit mégis segítettek
előrelépnem, hogy nyár elején befejezzem azt a naplóregényt, amely az eddigi
blogbejegyzéseim összefésülésén és kiegészítésén alapul. (A kiegészítés főleg
az ígért kaliforniai szupervályog-sztori befejezését, illetve néhány közzé nem
tett naplófeljegyzést tartalmaz.) Remélem, legkésőbb tavaszig eljutok odáig,
hogy formailag is pontot tegyek rá, és nyomtatott kiadásban is megjelenjen.
Addig azonban nem akarok várni a történet folytatásával. Igaz, hogy akárhány év
múltával sem veszítik érvényüket az ember életét alakító fontos események, de
egészen más azokat az idő távolából leírni és értékelni, mint benne az
események sodrában.
Íme hát a
folytatás…
Viszlát Summerhill
Tavaly nyáron, miután a „Gyűrű
Szövetsége felbomlott”, némi elkeseredés után végül is úgy döntöttem, hogy semmi
sincs veszve. Ha ökofalut nem is építek fel az elkövetkezendő egy-két évben, de
azért tartogat még számomra az élet „nemes és nagyszabású” feladatokat. Így
töltött el örömmámorral és újult energiákkal a Summerhill iskola terve. Úgy is
mondhatnám, hogy a segítségemre sietett az új projekt ötlete. Az univerzum
mindig készségesen teljesíti a kívánságainkat. Ha valaki (tudat alatt) éppen
önbecsapásra vágyik, hát ahhoz is asszisztál. De mentségemre legyen mondva,
hogy sokkal hamarabb leesett a tantusz, mint a korábbi életem során. Van remény
a fejlődésre :-). Szóval, nem tartott sokáig a lelkesedés. (Gyorsan
előrebocsátom, hogy nem Summerhill-el van baj, azt továbbra is nagyon jónak
tartom, csak az én jelenlegi szerepemre gondolok a hazai
„Summerhill-mozgalomban”). Kívülről lehet, hogy még nyilvánvalóbb volt ez az
önbecsapás, de hát mindig nehezebb saját magunkhoz őszintének lenni. Mivel a
Summerhill-es írás óta nem írtam több blog-bejegyzést, bizonyára azt a
benyomást kelthettem azok számára, akik követték a
szupervályogos-szivárvány-falus eseményeket, hogy a „nagy ötlet” közzététele
után kurtán-furcsán eltűntem. Való igaz. Szükségem volt egy kis
visszavonulásra, hogy magamba szálljak, hogy hogyan is vannak ezek a dolgok.
Nem először fordul elő az életemben, hogy nagy fába vágom a fejszémet. Sok
esetben sikerül is véghezvinnem, amit elterveztem. Máskor azonban meghaladja a
feladat az erőmet. Ilyenkor hajlamos vagyok újabb „világmegváltó projektbe”
kezdeni, ahelyett, hogy kissé összeszedném a tartalékaimat, és pihennék,
illetve leszűrném a tanulságokat. Egyszerűen nem tudok nyugton ülni a fenekemen,
annyira lételemem a munka, a valaminek a létrehozása, a kreativitásom kiélése. Ezek
nélkül nem tudok mit kezdeni magammal, és elunom magam. A másik probléma az,
hogy az a fajta vagyok, akinek mindig sokkal több ötlet van a tarsolyában, mint
amennyinek a megvalósítására egy emberöltő elég, és állandóan jönnek az újak.
Nagyon nehéz ezzel az áldással (vagy átokkal?) együtt élni, és szépen
megmaradni egyszerre egy és csakis egy cél megvalósítása mellett. Hogy irigylem
azokat, akik számomra már-már fanatikusnak tűnő módon képesek egy életen át kitartani
egy szakma vagy egy életfeladat mellett! De hát én nem ilyen vagyok, és biztos
ennek is megvan a maga előnye. Anélkül azonban, hogy ezt túl hosszan
elemezgetném, végre egyszer tudatosan ellenálltam a késztetésnek, és kénytelen-kelletlen
visszatoltam a fiókba a Summerhill-projektet. (Nem biztos, hogy örökre, és nem
biztos, hogy nem lesz valamikor helye ennek is az életemben, ahogy eddig is
szépen összeálltak a puzzle-darabkák (l. később). Sőt, úgy tűnik, a hazai
„Summerhill-mozgalom” újabb lökést kapott, csinálják mások, köztük olyanok is,
akiket valahol mi vontunk be a témába. Szóval volt értelme a dolognak, bizonyos
mértékben hozzájárultunk a folyamat katalizálásához. Ez már önmagában is siker
és öröm.) A „világmegváltás-mániára” visszatérve, önmagában jó, sőt szerintem
fontos, hogy az embernek legyenek a saját kis egóján túlmutató céljai, de azért
fontos észrevenni a tanulságot: Valójában
már a Szivárvány Falu kezdeményezéssel is hasonlóan jártam, csak akkor nem
vettem magam észre idejében. Belekezdtem a szupervályogba, ami önmagában is
igen nagy falat. Erre rátettem még egy lapáttal, hogy nem elég csak a
házépítés, legyen akkor már egy egész ökofalu. Nem hülyeség a dolog, összességében
értékes és hasznos cél, de ehhez még nem érett meg a helyzet sem számomra, sem
a csatlakozni vágyók számára. Ahogy erről már bőségesen írtam. Szóval visszairányítottam
a figyelmemet a szupervályogra, és ahogy az lenni szokott, már jöttek is sorra
az események.
FUGA és Velencei Biennálé
 |
Cigánykápolna verzió No1. és a FUGA záróesemény |
Októberben az építészet hónapja
alkalmából Mújdricza Péter építész barátunk szervezett számunkra egy
szupervályog kiállítást a FUGA Budapesti Építészeti Központban (
http://www.fuga.org.hu/munkakozi-no-20).
Fotók, ötletek, a technológia bemutatása, makettek, és Péter szépséges tervei a
Mátraverebélyre általa megálmodott cigánykápolnáról. Megint egy klassz kis
csapat gyűlt össze, az egész egy szabad asszociáció volt, hogy mi kerül a
falra, a gyermekek lelkes rajzaitól a profi tervekig. Majd novemberben igazán
nagy megmérettetésre szántuk el magunkat. Jelentkeztünk a 2014. évi Velencei
Építészeti Biennálé magyar pavilonjának berendezésére meghirdetett kurátori
pályázatra. A pályázati kiírás fő témája az volt, hogy az első világháború
kitörésének 100. évfordulója alkalmából tekintsük át, merre is ment az elmúlt
100 évben az építészet. Vajon jó irányban haladt-e. Felharmónia – Gyógyító
építészet címmel remek pályázati anyagot állítottunk össze arról, hogy az
építészet vizeire evező laikus kettős szemszögéből hogyan is látjuk ezt a
kérdést, azaz hogy mennyire szolgálja a mai építészet az egészséges és harmonikus
lakókörnyezet és élettér kialakítását. (Link:
http://epiteszforum.hu/felharmonia-palyamu-a-14-velencei-epiteszeti-biennale-magyar-pavilonjara).
Mintha csak nekünk írták volna ki a pályázat fő kérdéskörét: Háború és béke, elidegenedett
és megbetegítő terek kontra élhető és ökológikus épületek… Hiszen Nader Khalilinek,
a szupervályog atyjának is ez volt az üzenete, hogy hogyan csináljunk a
háborúból békét, hogyan használjuk fel a mindenütt elérhető egyszerű anyagokat
(akár a háborút szimbolizáló szögesdrótot is) a pusztítás helyett az ép-ítésre.
ÉP-ítésre. Igen, mintha csak nekünk írták volna ki a pályázatot. Úgy tűnik, ezt
csak mi éreztük így. Lehangoló volt látni azt a szakadékot, ami az építészeti
szakma (tisztelet a kivételnek!) és az általa kiszolgálandó hétköznapi ember
között húzódik. Nekem úgy tűnt, nem egy nyelvet beszélünk, nem egy bolygóról
jöttünk… a szokásos UFO-érzés... Miközben a zsűritagok tovább lelkesedtek a
számunkra életidegen, hideg és absztrakt anyagokat és formákat felvonultató
installáció-tervek iránt, a mi szupervályogos, egyszerű és „földhözragadt”,
természetközeli és emberléptékű víziónk és üzenetünk süket fülekre talált. A
nagy tekintélyű öregek megmosolyogták az ifjonti idealista lelkesedést. Miközben
arra azért jók voltunk, hogy statisztikai adatként fel lehetett minket
használni: Lám-lám, milyen sikeres is a biennálé szervezése, idén olyan gazdag
volt a paletta, hogy még orvos is pályázott, nemcsak az építészethez kapcsolódó
szakemberek! – jelent meg a cikk az Indexen:
http://index.hu/kultur/2013/12/18/orvosok_es_irok_is_palyaztak_a_velencei_biennale_magyar_kiallitasara/.
Miközben azért kívülállók maradtunk. No, sebaj, hallattuk a hangunkat, az idő
nekünk dolgozik, és az emberek arra vágynak, amit mi kínálunk, és nem arra,
amit trendek, a szakmai elit és a pénz diktál. Ez a tapasztalat is része volt annak
az elképzelésnek, hogy hová is tegyem a szupervályog jövőjét. A kiállítás
anyagát sem volt hiábavaló összeállítani. Ahhoz képest, hogy későn jött az
ötlet, és nagy hajrában készültünk, mégis nagyon inspirálóak az ilyen közös
munkák. Hogy a profi igényeknek is eleget tegyünk, az utolsó pillanatban egy
számítógépes látványterveket készítő fiatalember, Kellár László sietett a
segítségünkre az elképzelés 3D-s megjelenítésében. Miközben egy vizuális
kommunikáció és rajz szakot végzett barátunk, Varga Virág is beszállt a
pályázatba, és kedves rajzaival és kreatív ötleteivel színesítette tovább a
pályázati anyagunkat. (Vigasztaló, hogy egy év után is ott van az ő rajza és a
mi pályaművünk az Építészfórumnak a 2014-es biennálét bemutató nyitóoldalán,
http://epiteszforum.hu/velencei-epiteszeti-biennale-2014.)
Egyszer talán megcsináljuk ezt a kiállítást valahol valamilyen formában.
 |
Kellár László – Felharmónia „kert” |
.jpg) |
Varga Virág – Felharmónia Kreatív sarok |
Januári kiköltözés a „vadonba” – megyünk tovább a járatlan úton
A Biennálés megmérettetés közben
novemberben nekiláttunk valamelyest téliesíteni a héregi „tanyánkat”, és
elhatároztuk, hogy az év elején tartósan is kiköltözünk. Ez elég nagy kihívás
volt, tekintve, hogy még a présház egyetlen használható szobája sem volt
készen. Január elején mégiscsak belevágtunk a többé-kevésbé nomád életbe.
Karácsonyig, azaz még a fagyok előtt sikerült többé-kevésbé feljavítani a szoba
aljzatát, így amikor kiköltöztünk, már tudtuk parkettázni és letenni a
padlóburkolót a kályha körüli részre. Előbbihez ajándékba kaptunk bontott
szalagparkettát, a járólapozást pedig maradék csempéből oldottuk meg. Érdekes
dolog, amikor az ember költözteti az alvásra szolgáló matracát a földön, ahogy
halad a parkettázás, mint valami kis úszószigetet az óceánban. A sparhelten
kívül ugyanis ez a matrac volt az egyetlen „bútordarab” a szobában. Na jó, még
egy szintén vándorló rozoga kis asztal és két szék is hozzájárult a „luxushoz”,
hogy legyen min enni. A parkettázás borzalmas volt, mert először csináltunk
ilyet, de főleg azért, mert a bontott darabok sehogy sem akartak összepasszolni
a rajta maradt ragasztó miatt. Végül a barátom igen kreatívan speciális eszközpárt
készített, amivel minden egyes darabot megpucoltunk. Mire azonban rájöttünk a
hibákra, már majdnem a végére értünk, így sajna nem lett a legszebb. A
járólapozás sem volt az igazi az aljzat egyenetlenségei miatt. Hogy ezt
kiküszöböljük, fel kellett volna bontani az előző tulaj által készített betont,
ami a problémát okozta. Ennyit azonban nem ért az egész. Végül is az
összbenyomás egész jó lett, mindenesetre sokkal szebb és tisztán tarthatóbb,
mint az eddigi puszta beton. Így lett a tetőtéri szobánkból hálószoba, nappali,
konyha és étkező egyben. Nehéz elképzelni, de egész otthonos és komfortos lett.
 |
Csendélet az étkező-sarokban (Szivárvány Falu présház) |
Az enyhe tél
kegyes volt hozzánk, mintha csak nem akarta volna, hogy már az első hónapban megfagyjunk.
Pedig az előző évi nagy havazások után már készültem a gyönyörű télre. A
természet ilyenkor csodálatos, csillog a nap a havon, és már láttam magunkat,
amint el vagyunk zárva a civilizációtól a méteres hóban, se ki, se be, és önfeledten
szánkózunk a dombunk oldalában távol a világ gondjától-bajától. A telek igen
alkalmas szánkópályának. No, majd ezen a télen. Az enyhe tél viszont lehetővé
tette, hogy tudjunk kint is dolgozni, fát gyűjteni, terepet rendezni.
Közben
ingáztam haza beteg apámhoz… Február végén azután újra indult a szupervályog
szezon, az elméleti, majd ahogy az idő engedte, a gyakorlati tanfolyam.
Aranykalász, mozaik és dimenziókapu
A jó idő beköszöntével a
konyhakertemnek is nekiláttam. Gertrud Franck Öngyógyító kiskert c. könyve
alapján terveztem meg a kertet. Bár a nyáron már alig maradt rá időm az apám halálát
követő intéznivalók miatt, azért termett ez az, és jó tapasztalat volt ez arra,
hogy ezen a helyen mi az, ami szeret lenni, és mi az, ami kevésbé. Dolgosan
telt ez a nyár is, egyetlen kikapcsolódásunk a Balatonon töltött két nap volt,
amikor is hivatalosak voltunk a Balatonkenesei
Everness
Fesztiválra szupervályog előadással.
A nyarat
megspékeltem azzal, hogy hirtelen felindulásból az utolsó pillanatban
csatlakoztam egy Aranykalászos gazda tanfolyamra. Hogy nehogy unatkozzam, így
aztán még vizsgára is készülhettem egy sor olyan témából, amelyhez nem sokat
értek, sőt amellyel számos szempontból egyet sem értek: gondolok itt a
nagyüzemi mezőgazdaság és állattartás mikéntjére. „A haszonállatok termelése(!) így és így növelhető…” Ezt a termelés
kifejezést (ami a súlynövekedésre, tejelésre, fialásra, tojásrakásra stb.
vonatkozik) például sosem fogom elfelejteni, annyira elborzaszt, és annyira
jellemzi az alázat és a hála teljes hiányát azoknak az állatoknak az irányában,
akik azért élnek majd halnak, hogy a mi táplálékunkká váljanak. Meg is látszik
a tartási és a táplálási körülményeiken ez a hozzáállás. A mezőgazdaságról nem
is beszélve. Tudtátok például, hogy a teljes napraforgótáblát lepermetezik egy
olyan vegyszerrel, amely mesterségesen a növény elszáradását okozza, mert így
könnyebben betakarítható a termés?! Pár éve nézem furcsállva, hogy miért is
néznek ki olyan borzasztóan a nyár végén az addig szépséges napraforgómezők.
Elég lehangoló olyan dolgokat bemagolni, amelyekkel nem értek egyet, és a
vizsga után olyan gyorsan el is akarom felejteni, ahogy csak tudom. (No, ez
sikerült is…) Miért is kellett akkor nekem ez a tanfolyam? Mert különben nem
vehetek 1 hektárnál nagyobb földet, de még kisebb terület megvásárlásakor is
hátrányos helyzetbe kerülök, ha nem vagyok regisztrált földműves. Köszönhetően
a májusban életbe lépett zseniális földtörvény-módosításnak. A szigorítások célja
az volt, hogy csak olyanok jussanak földhöz, akik valóban meg is művelik. Sajnos
nem kell hozzá nagy tudomány, hogy rögtön át ne lássuk a visszaélési
lehetőségeket, hogy megint azok járhatnak jól, akik már amúgy is megszedték
magukat. Ha tavaly nem hozzák meg azt az ominózus, hazaárulással felérő
földtörvényt, amely szabad utat adott annak, hogy külföldiek és hazai
oligarchák számára lehessen kiárusítani a magyar termőföldet, akkor erre a
szigorításra nem lett volna szükség. Ráadásul ez utóbbit nem védi ki, ellenben
a kiköltözésre, saját családjuk önellátására vágyó egyszerű emberek földvásárlását
igen megnehezíti. Azokkal az emberekkel pedig igencsak kiszúrt a törvény, akik
az előző években kényszerűségből külterületi (pl. zártkert besorolású) telkekre
költöztek ki, mert csak ott tudtak elérhető áron telket venni. Szó, ami szó,
Aranykalászos gazda lettem, „diplomás
paraszt?!”, ahogy egyik barátnőm nevetve rákérdezett. Hát valahogy én nem
éreztem ezt olyan jó viccnek. Hirtelen fényévekre éreztem magam attól a
világtól, amelyben eddig éltem, azoktól a köröktől, amelyben eddig mozogtam.
Ufóvá lettem a szemükben, nem tudják, hogy sajnáljanak-e vagy irigyeljenek. Egyszerűen
nem értik, mire jó mindaz, amit csinálunk… és tapossák tovább a maguk méretes
ökológiai lábnyomát szegény kis Földgolyónk földjébe. (No, ezt szépen megmondtam.)
Azért így félárbóccal
dolgozva is haladtunk valamennyit az építéssel is, és köszönhetően a tanfolyami
és építőtáboros résztvevőknek, az önkénteseknek és a segítő barátoknak,
sikerült többé-kevésbé befejezni és letapasztani a szupervályog
mintaépítményünket. A legújabb elképzelések szerint jövőre nyári lak lesz
belőle, ahol két piciny, de egy sátornál sokkal kényelmesebb szobácskában
alhatnak majd a nálunk vendégeskedők.
 |
Szivárvány Falus Életképek 2014 |
Valószínűleg
készen is lettünk volna a Szuper-Lakkal, ha közben hozzánk nem vezérel a „sors”
egy mozaikkal foglalkozó hölgyet, Benő Judit személyében. Önkéntesnek
jelentkezett egy-két napra. Az egy-két napból pár hét lett, azaz hétről-hétre
visszajött egy-egy napra, hogy készítsük a főkupola mozaikborulatát. Ez a
mozaik-ötlet már régóta érlelődött, mint az egyik lehetőség a kupola fedésére
úgy, hogy ne takarjuk el tetővel az építmény különleges formáját,
domborulatait. A pincénkben két éve ott várt a sorára egy halom csempe, amelyet
egy ismerősünktől kaptunk. (Egy csempeüzlet kiselejtezett bemutatókészlete… Csupa
különböző darab, mozaikolásra azonban ideális.) Judit mozaik-mesterünk teljesen
beleszeretett a „projektbe”, és beleborzongtunk, ahogyan formálódott a minta a
kupolán. A formák és színek dinamikája, szakrális töltete, a beletett figyelem
és szeretet azt az érzést keltette bennünk, hogy egyfajta „dimenziókaput”
hozunk létre. Mindazok, akik beletették kezük munkáját a kupola építésébe,
burkolásába és díszítésébe, elnyerik méltó jutalmukat, és átléphetnek egy jobb
világba. Valahol ez így is van, hiszen akik részt vesznek egy ilyen közös
alkotásban, azok már mindenképpen egy más világ részesei, azok már bepillantást
nyertek egy alternatív jövőbe, ahol az önzetlen segítség, a közös munka, a
saját kezű otthonépítés újra alapvető értékké válik. A mozaikolás valójában
időigényes dolog, különösen egy ilyen többdimenziós, egyenetlen felületre.
Olyan ez, mint egyfajta meditáció. Bárkinek ajánlom, akinek akut stressz
problémái vannak. Ha elmélyül az ember a folyamatban, szinte magától kezébe
kerülnek a megfelelő csempedarabok, és sokszor észrevétlen formálódnak meg az
alakok a keze alatt. Én nagyon beleszerettem a mozaikolásba, és szerencsésnek
mondhatom magamat, hogy ilyesmivel tölthettem a napjaimat. Épp a napokban
néztem Khalili egy videóját, amiben pont erről beszélt, hogy az építéssel nem
kell sietni, ő is pont a meditáció hasonlatot említette. El is gondolkodtam
közben, hogy amióta a szupervályoggal foglalkozom, egyre azt tapasztalom, hogy
tetszik ez a dolog az embereknek, azoknak is, akik belekóstolnak a saját kezű
építés mikéntjébe. Mégis, amikor ráeszmélnek, hogy bármit felépíteni, pláne egy
házat, nem egy-két napos munka, már el is megy tőle a kedvük. „Erre sajnos(!) nekem nincs időm”
szokták mondogatni. Valóban nincs? Az ember otthona az a hely, ahol talán az
egész életét eltölti, ahol a családtagjai is élnek, esetleg több generációnak
is hajlékul szolgál, és még sincs rá idő felépíteni?! Amikor a magunk által
épített otthonban élünk, a falakból visszasugárzik ránk a beletett figyelem és
szeretetenergia, sőt az is biztonságérzettel és örömmel tölt el, hogy (bizonyára)
odafigyeltünk rá, hogy ez az épület megfelelő hozzáértéssel legyen elkészítve,
megfelelő anyagokat építsünk bele, és nem azon a nemtörődöm módon készült,
ahogy sajnos a legtöbb építőiparos végzi a munkáját. Nem feltétlenül rossz
szándékból, talán pusztán fásultság és fáradtság miatt, illetve annak az
alázatnak és szolgálatnak a hiánya miatt, ami sajnos többnyire kiveszett a
szakemberek értékrendjéből a mai pénzvilágban. Tegyük fel, rámegy pár hónapod,
Uram bocsá’, egy éved az életedből az építésre. Ez tényleg sok az egész
életedhez képest, a fenti előnyökhöz viszonyítva? Tudom-tudom, ezernyi a
kifogás: „nem értek hozzá… dolgoznom
kell… pénzt kell keresnem… nem hagyhatom ott a munkám ennyi időre… a
családommal kell foglalkoznom… nem ezért
tanultam a szakmámat, hogy a vályogot tapasszam…” és sorolhatnám. Nem feltétlenül
kell mindenkinek megépítenie a saját hajlékát, (bár szerintem megéri, de ez a
magánvéleményem), és nem is megy egy csapásra átzsilipelni a mai többnyire
zsúfolt városlakó életformából egy természetközelibb és egészségesebb
életmódba, pusztán azt javaslom, hogy legyünk őszinték, amikor a fenti
kifogásokat soroljuk, hogy megalapozott és valódi érvek-e, vagy valójában
másról szól a dolog.
Mindenesetre a
mozaikkészítéssel elszaladtak az év utolsó, kinti munkára alkalmas napjai.
Végül be kellett látnunk, hogy a szokatlan felület miatt ez nagyobb falat lett,
mint azt előre gondoltuk, és bármennyire is nehéz abbahagyni, nem tudjuk télig
befejezni. Így azután a mintaépítmény még egy telet pihen (és mi is), mielőtt
végre készen lesz, és használatba tudjuk venni.
_lazacb%C3%A1lna.jpg) |
A lazac és bálna motívum (Mozaik, Szuper-Lak, Szivárvány Falu) |
Gyógyító építészet újratöltve – visszatérő körök
Az „évadot” a Moholy-Nagy
Művészeti Egyetem Doktori Iskolájának felkért előadásával zártuk. Az „Alkotók –
műhelyek” című kurzusra készült előadás számomra egy kicsit olyan volt, mint
egyfajta áttekintés, honnan indultunk, hová igyekszünk és jelenleg hol tartunk.
Nagyon érdekes volt, ahogy összeállt fejemben a kép, ahogy összerendeződtek életem
puzzle-darabkái, hogy minden, látszólag független, a maga idejében fő
csapásnak, avagy éppen kitérőnek, mellékes eseménynek, esetleg tévútnak látszó
darabkának meglett a helye a jelenlegi képben. Ilyen érdekes példa a visszatérő
körökre az életemben az allergia témája. Először ötödéves orvostanhallgató
koromban jött velem szembe, amikor is elterveztem, hogy ebben a témában fogok
szakdolgozatot írni. Azután másként alakult az életem, és a lélekgyógyászatnál
kötöttem ki, s hogy, hogy nem, néhány évre rá újra felbukkant az allergia, de
már kiegészülve a lelki háttértényezőkkel. A doktori disszertációmat végül az
allergiás betegségek és a pszichés problémák kapcsolatáról írtam. Ami pedig igazán
mókás, hogy munkatársammal, Stauder Adriennel, akivel együtt dolgoztunk a
kutatási témánkon (és jó barátok is voltunk (vagyunk :-), kaptunk egy
felkérést, hogy írjunk egy tanulmányt a következő címmel: „Lakó- és
középületek egészségre gyakorolt hatásai. Allergiás tünetekkel összefüggő
tényezők – Irodalmi áttekintés és magyar reprezentatív felmérés eredményei”. Amikor készült ez a dolgozat, látszólag
egy mellékes szál volt az életemben, és lám-lám, tavaly, amikor pályáztunk a
Velencei Biennáléra, eszembe jutott ez a téma, és értelmet kapott a jelenlegi
munkámban, a szupervályogban is. Hiszen a vályog éppen az az építőanyag, amit
az allergiára hajlamos embereknek (különösen a „beteg épület szindrómában”
szenvedőknek) ajánl a szakirodalom. És ezen a ponton összetalálkozott (az
életemben) az egészség és az ép-ítés, az élettér és a lakókörnyezet témája,
kölcsönös hatása egymásra.
 |
MOME előadás dia |
Olyannak tűnik
ez a folyamat, mintha egyre komplexebb nézőpontból tekintenék az adott
területre, amely valójában az ember testi és lelki egészsége, és amely nem
csupaszítható le pusztán a biológiára (ahogy az orvostudomány még ma is
hajlamos kezelni). Ezért is kötöttem ki már az orvostudományon belül is a
rendszerszemléletet (a test, lélek és környezet egységét) leginkább magába
fogadó magatartástudományoknál. Majd nőttem ki magamat teljesen az
orvostudomány területéről, és elkezdtem foglalkozni a tágabb környezet
egészségével, lásd organikus építészet, amely az ember otthonát harmadik
bőrének tekinti (második bőr a ruházat), a házat pedig egyfajta organikus szervezetként
kezeli, amelynek ugyanúgy van anyag- és energiacseréje, egyensúlyra
(homeosztázisra) törekszik, kommunikál a környezetével stb., ahogyan egy élőlény
is teszi. Egészséges „élő ház” pedig
csak egészséges környezetben létezhet, és máris elértünk a környezettudatossághoz
és a fenntarthatósághoz. Így jött az életembe a szupervályog után szinte
azonnal a permakultúra, majd egy permakultúrás szemléleten alapuló ökofalu
gyakorlati megvalósításának az ötlete. És akkor az oktatást, tréningeket, a
tudati fejlődés módszereit még nem is említettem, amelyek mind-mind hozzájárultak
ahhoz, hogy képes is legyek ezt az új, tágabb szemléletű tudást át is adni másoknak.
Így álltak
össze a puzzle-darabkák.
Azért is írtam
le ezt a folyamatot ilyen részletesen, mert nagyon jó érzés, amikor az ember
látja az életének az értelmét, a „küldetésének” az alakulását, fejlődését, a
céljainak az összerendeződését. Vezérfonal lehet ez az ilyen vészterhes
időkben, amikor az ember hajlamos csüggedni, elveszteni a fonalat, esetleg feladni,
ha járatlan, és nehéz útra lépett. És abban is segít, hogy az ember észben
tartsa, hogy semmi sem történik véletlenül, minden életeseménynek, tapasztalatnak
haszna van vagy lesz később, még akkor is, ha abban a pillanatban mellékesnek,
feleslegesnek, ne adj’ isten rossz döntésnek látszik.
Vicces
volt az a pillanat, amikor Judit a mozaikozás közben megjegyezte, hogy „Hozzátok azután tényleg nehéz eljutni, mert
az idevezető út jár(hat)atlan!”. Valóban, jó szimbóluma ez a járatlan
útnak. Az utunk valóban nehezen járható, nincs kikövezve, teli van kátyúkkal,
gödrökkel, de nem lehetetlen járni rajta, csak kitartás kell hozzá, és
ügyesség, és akkor megérkezik az ember abba a varázslatos erdőszéli, zöld környezetbe,
ahol csend van, jó levegő és nyugalom, és ahol át lehet adni magunkat a
kertészkedés, építés avagy a mozaikolás örömeinek, ahol élni és alkotni valódi EGÉSZ-ség.
Hogyan tovább szupervályog?
Az elmúlt évek tapasztalatai
alapján körvonalazódik, hogy hol a helye a szupervályognak, és hogy milyen lépéseket
kell tennünk a céljaink megvalósítása érdekében. Az utolsó kint dolgozós
napokon már kezdtem törni a fejemet, hogy mi legyen a következő lépés, és hogy
megkeresem építész barátunkat, hogy üljünk le ötletelni. A nyár elején tartott
SzuperMA Nyílt Nap óta nem találkoztunk, így már éppen aktuális is volt a kapcsolat-újrafelvétel.
Mintegy jelként érkezett tőle egy fotókiállítás meghívó, amelynek ő tartotta a
nyitó beszédét. Kupolák és mennyezetek volt a kiállítás témája, ez tetszett, hiszen
éppen kupolát építettünk, mozaikoltunk. Bár sejtettem, hogy ezen a kiállításon
azok a monumentális templomkupolák lesznek láthatók, amelyek méltán nagyszerű
alkotásai az építészetnek, és nem a mi súlycsoportunkba tarozó házilagos kézműves
alkotások. De sebaj, a kettő nem összemérhető, mégis remekművek a maguk nemében.
Örültünk a találkozásnak Péterrel, és megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk.
Folyt. köv. addig is ajándéka
küldöm ezt a dalt azoknak, akik kitartottak az olvasásban. A zene az életem
egyik legfontosabb része, különösen, amikor a gazdag hangzás összetalálkozik a
jó szöveggel, mint ebben a számban is:
When I was young, it seemed that life was so
wonderful,
A miracle, oh it was beautiful, magical.
And all the birds in the trees, well they'd be singing so happily,
Joyfully, playfully watching me.
But then they send me away to teach me how to be sensible,
Logical, responsible, practical.
And they showed me a world where I could be so dependable,
Clinical, intellectual, cynical.
There are times when all the world's asleep,
The questions run too deep
For such a simple man.
Won't you please, please tell me what we've learned
I know it sounds absurd
But please tell me who I am.
Now watch what you say or they'll be calling you a radical,
Liberal, fanatical, criminal.
Won't you sign up your name, we'd like to feel you're
Acceptable, respectable, presentable, a vegetable!
At night, when all the world's asleep,
The questions run so deep
For such a simple man.
Won't you please, please tell me what we've learned
I know it sounds absurd
But please tell me who I am.
Songwriters: DAVIES, RICHARD / HODGSON, ROGER